Azok kedvéért, akik elsőre nem látnák át a Tantermi Szemle logikáját: idén a versenyprogramban a zsűri számára még ismeretlen, új előadások szerepeltek, amelyek közül a nyertesek esélyt kapnak a továbbjátszásra, és így eljuthatnak vidéki és budapesti iskolákba. Az OFF programba pedig olyan előadások kerültek be, amelyek a Tantermi Színházi Pályázaton korábban nyertek el támogatást, ennek köszönhetően már megfordultak jó néhány – nagyrészt hátrányos helyzetű – iskolában, és mit sem veszítettek az aktualitásukból.

ÖrkényKÖZ Műhely: Tanítani?! ­Vitaszínház a közoktatásról. Fotó: Szakács Eszter

A Jurányiban általában remek a hangulat, de ez a két nap mindent vitt, az egykori iskolaépület megtelt jókedvvel. Pedig hétköznapi és nem is annyira vidám témák kerültek szóba: bullying, oktatás. Közülük az OFF program közoktatásról szóló vitaszínháza, a Tanítani?! ­Vitaszínház a közoktatásról (ÖrkényKÖZ Műhely) foglalkozott a legszorosabban a valósággal. Ezen az előadáson már másodszor vettem részt. Először még nem tudtam csendben figyelni, igyekeztem elmondani a felkínált vitahelyzetekben azt, amit ­több évtizedes tanári pályafutás után ­az iskoláról gondolok. Akkor átadtam magam a játéknak, most viszont arra voltam kíváncsi, hogyan működtetik a színháziak a vitát. A felvezető minijelenetek és a vitára bocsátott állítások inspirálók voltak, ám alapvetően nehéz vállalást tettek az alkotók, mert olyan közönség előtt, amelyben tanárok és diákok ülnek együtt (ahogy a fesztivál többi előadásán is), pláne nem könnyen kezelhető a kezdeti lendület után sematikussá váló dramaturgia. Hamar került is egy diáklány, aki tanárai biztató pillantásaitól övezve mindig szükségét érezte, hogy megszólaljon. Ezzel az aránytalansággal a moderátorok sem tudtak mit kezdeni, nem sikerült súlyozni a hozzászólásokat (azaz némi visszafogottságot kérni a többiek javára a legbuzgóbb résztvevőtől – csak feltételezem, hogy az osztály a hétköznapokban is hasonló működésben lehet), így a többiek az előadás második harmadától gyakorlatilag „kiszálltak”, csak ültek jólnevelten. A helyzet tökéletesen láttatta az iskola diszfunkcionalitását – miközben a nézők közt jóindulatú tanárokat láttam, hallottam, akik gesztusokkal, odafigyeléssel vissza is igazolták a túlszereplő gimnazistát. És a színházi eszköztár sem segített, hogy más dinamika érvényesüljön a játékban, mint amilyen az iskolában oly gyakran előfordul.

A másik két előadás, amelyen részt vettem, nem használt olyan értelemben valós társadalmi kereteket, mint az ÖrkényKÖZ Műhely vitaszínháza. A RÉV Színház Belém égsz című produkciója ismerős, mindennapi sémákat mutat be. Az előadás ugyanakkor megnyitja a színházi teret: mi, a közönség tagjai tanácsokat adhatunk a hozzánk forduló szereplőnek – ideológiai elképzeléseink, vágyaink és egyéb indíttatásaink alapján befolyásolhatjuk a jelenetet. Sára (Kiss Tünde) háború utáni kuplét (Álltam a hídon) énekel a dal gejl önsajnálatának mérsékelten tartva ellen. Ügyes kezdés, elvégre az előadás nagykamaszoknak szól, akik, mint a tizenévesek általában, nyomasztó önreprezentációs kényszerben élnek – ahogy persze mindenki, aki nem vonult ki a társadalomból, csak hát ez kamaszként sokkal nehezebb és kockázatosabb. A dal elsőre viccesen negédes, az előadás végére pedig hamisnak, pózolónak hallatszik. Az előzményeket, múltbeli részleteket pontosan és informatívan összegzik a beszélgetések és belső monológok, kihangosított morfondírozások, így válik teljessé a történet. Az előadás végig szórakoztató, az amúgy pozitív értelemben hétköznapi cselekménynek nagyon jót tesz, hogy kilép a linearitásból. Merthogy a sztori elég átlagos: szerelembe esés, szakítás, majd a másik okolása, amiért minden (egy nő két egymást követő kapcsolata) elromlott. A néző késztetést érez, hogy mérlegelje, kinek mennyire van vagy nincs igaza, ki mennyiben hibás, amiért falnak ment mindkét kapcsolat. Egy másik szál pszichologizálásra késztet: Sára kontrolláló családjától menekül a párkapcsolatba. A két férfi hátteréről azonban nem tudunk meg semmit, pláne nem ilyesmit, ami kicsit elbillenti a helyzetet, és azt sugallja, hogy Sára eleve deficites. Izgalmas része az előadásnak, hogy a három szereplő egy ponton a nézők alkotta kiscsoportokhoz fordul, hogy mit tegyen. Ebből, már amennyire ott és akkor meg tudtam ítélni, mindhárom színész virtuózan viszi be a további játékba a motívumokat, fordulatokat. Ám ahogy az az ilyen részvételi formáknál gyakran lenni szokott, a nézők ugyan megnyilvánulhatnak a témában, aki akarja, elmondhatja a véleményét, a teljesen komoly tanácsait, szép demokratikusan, de mégiscsak tét nélkül, mert a színészek hiába exponálják a hallottakat, a történet kimenetelére a megfogalmazott nézői szándékok nincsenek hatással. Ez így tulajdonképpen a közönség ügyes átverése, hiszen a nézőnek olyan érzése van, hogy alakítja a helyzetet, de egyáltalán nincs így, hiszen az elmondottak szinte nyomtalanul elszállnak a karakterek feje fölött, és nem terelik másfelé az eseményeket.

RÉV Színház: Belém égsz. Fotó: Mezősi Kristóf

A 7 nap (Nézőművészeti Kft.­Manna) két kamasz lány közti iskolai bullyingról mesél. A történet részleteiben igaznak tűnik ugyan, de egyet hátrébb lépve a három előadás közül itt a legnehezebb hinni a szemünknek. Azaz elhinni, hogy az ilyesfajta kitartó zaklatással senki nem foglalkozik. Mindkét lány nehéz családi helyzetben él, bár másképp. Egyikük túlsúlyos, amiért a másik alpári módon csúfolja, bántja. A cselekmény az iskolai szünetekben, rejtett sarkokban, hátul, mindig valami mögött játszódik, ahol és amikor más nincs jelen, vagy ha jelen van is, egyszerűen nem vesz észre semmit, mert ha egy valami miatt kilógó, nem annyira tökéletes gyereket (embert) bántanak, az nem számít. A közeg ábrázolása jobbára itt is hiányzik, pedig az erőszak nem légüres térben van, hiába próbálja áldozat és tettes környezetében mindenki elfordítani a fejét. A történet közepesen érdekfeszítő, viszont a színészeknek sikerül átélhetővé, valóssá tenni. Alighanem a gimnazista közönség legtöbb tagja látott már kisebb-nagyobb iskolai bullyingot, vagy volt annak áldozata, netán elkövetője, esetleg mindhárom, nem az ismeretátadás tehát a fontos. A színészek sokkal inkább érzelmi teret nyitnak a történetre, annak a legapróbb részleteire is – és a közönség feszülten figyel minden rezdülésre. Az előadást követő feldolgozó beszélgetés ellenben már frontális ismeretátadást nyújt. Takács Hajnal szimpatikus, energikus, vagány, figyelmes, igyekszik is felvenni a közönség tagjaival a kontaktust, de a diákok elég hamar kifáradnak, én meg náluk is jobban. Ugyanakkor érthető ez a választás, ennyi diákkal szinte lehetetlen egyszerű drámás formát elindítani, Takács Hajnal előadására mégis méltatlanul kevés figyelem marad.

Kolibri Gyermek-és Ifjúsági Színház: Bűn és bűnhődés

A Czukor Balázs rendezte Bűn és bűnhődésben R. (Raszkolnyikov/Ráspoly) története számomra kevésbé hiteles, főleg a legvége, amikor egyszer csak „kivágják a frankót”. „Ugyanazt csinálta velem, mint anyám”, mondja Ráspoly a diákközönségnek ­ egy „prevenciós előadás” közepe táján. A jeges tekintetű, látványosan konszolidált, emberek közt felnőtt farkas szelídségű, Ráspoly becenéven bemutatott fiatalember állítólag nemrég szabadult, de azóta már több diákcsoportnak mesélte el a történetét. Azt, hogyan került kettős gyilkosságért börtönbe. Innen nézve kedélyes fricskának hangzik, hogy ez egy prevenciós előadás, ami egyben rámutat arra is, mennyire megszokottá vált, hogy a diákok a megelőzés szándékával találkoznak (a tanárok egy része válogatja, sőt, szervezi ezeket az alkalmakat, más része pedig rábólint az iskolaigazgatókhoz csőstül áradó, tanórán kívüli iskolai programokból valamilyen alapon kiválasztottra). De itt vajon mit is igyekeznek a foglalkozást tartók megelőzni? Csak nem a kettős gyilkosságot? Czukor Balázs színész-rendező és Kovács Gergely színész egy 2016-os előadást frissített fel. A korább változatban még Gyevi-Bíró Eszter is játszott, ő volt a prevenciós program munkatársa (most már csak a rendező munkatársaként tűnik fel a színlapon), akit most Czukor Balázs alakít. A Dosztojevszkij-regény ihlette játék szellemesen meséli el mai magyar közegbe átültetve az alapsztorit, de bezárja azt egy személyes világba, a társadalmi vetületét nemigen tudja megjeleníteni (azon túl, hogy néhány szereplő, akikről Ráspoly-Raszkolnyikov mesél, nyilván a társadalom egy-egy szeletét képviseli). De a rendszer szabályszerűségeinek érzékletes bemutatása, amitől Dosztojevszkij regénye(i) ma is annyira átütő(k), itt nagyrészt hiányzik. Cserébe a színpadi koncepció sokkal közelebb hozza a főszereplőt. Ráspolytól a szeánsz vége felé kérdezni lehet, és a diákok élnek a lehetőséggel, ami Kovács Gergelynek újabb lehetőség, ezért nagyot is csattan a dramaturgiai fordulat: Czukor Balázs a prevenciós foglalkozás moderátoraként szinte észrevétlenül tér át az R.-hez intézett kérdésekről azokra, amelyek már a színésznek szólnak a szerepeivel kapcsolatban ­ és a diákok ebbe teljesen belefeledkeznek.

Hogy az egyes társadalmi témákat mennyire sikerül vagy kívánatos fikcióba ágyazni, és hogy melyik téma vagy feldolgozás megy mélyebbre, nyilván társulatonként eltérő lehet, ugyanakkor tantermi előadásoknál mindenekelőtt az a kérdés, milyen pedagógiai hatásuk van. Az OFF program általam látott négy produkciója közül a kritikai, önkritikai reflexióra a 7 nap vezette leginkább a közönséget, a másikra odafigyelésre legfőképp a Belém égsz késztetett, az ethoszi minőségekkel való érzelmi kapcsolatot a legerősebben a Bűn és bűnhődés teremtette meg. A vitaszínház pedig egyenesen és gyakorlatiasan belement az oktatásügy jelenébe, ami, felteszem, a közönség tagjait is szembesítette egy sor olyan kérdéssel és problémával, amelyek már annyira természetessé váltak, hogy a napi rutinban talán fel sem tűnnek. Azonban egyik előadás sem hozta az egyik legfontosabb pedagógiai célt: hogy együttműködésre, közös tevékenységre, netán alkotásra késztesse a diákokat.

A 6. Tantermi Színházi Szemle részletes programja itt olvasható: https://juranyihaz.hu/hu/hir/6tantermiszinhaziszemle