A fiatal nyomdai betűszedő, Nagy Vencel már egy éve vak – hogy miként vesztette el a szeme világát, az nem derül ki, nem is fontos –, amikor az SZTK-ban (régen így hívták az egészségpénztárt) közlik vele: rokkantnyugdíjra nem jogosult, betegállományban pedig a továbbiakban nem maradhat. Munkaképesnek nyilvánítják. Ez a kiindulópontja Schwajda György többször átírt, kisebb-nagyobb szünetekkel a hetvenes évek óta játszott Csodájának.

Fotók: Dömölky Dániel

A tragikomédia direkt megoldást alkalmazva a feleség, Veronika helyzetismertető monológjával kezdődik. Az eredeti változatot szerencsés kézzel változtatta meg Dino Benjamin rendezése megjelenítve mindazt, ami egyébként a szereplők dialógusaiból bontakozik ki: a színen félhomály, egyszerű multifunkcionális, a későbbiekben többnyire bútorként szolgáló tárgyak, oldalt régi minitelevízió, amelynek képernyőjén a vezető nézőpontjából mutatott autóutat figyelhetünk – végtelenítve.

A rideg, kiüresített, szándékoltan szegényes térbe érkezik meg Vencel, ahol hivatalos hangon közlik vele valahonnan fentről, hogy munkaképessé nyilvánították, mehet vissza szedőnek a nyomdába. A verdikt hatására a főhős, mintha áramütés érné, remegni kezd, körülötte fény villódzik. A groteszkbe mártott iróniával átszőtt erős jelenet egyszerre idézi hatásvadász filmes csodaábrázolások képi motívumait és magát az isteni színeváltozást – visszautalva a darab egyébként Schwajda által következetesen ki nem bontott látás-nemlátás-belső látás játékára –, amikor Pál apostol szerint az ember már nem tükör által homályosan, hanem színről színre fogja érzékelni a világot.

A gyorsan múló pillanat szerves folytatása Vencel virtuóz, alapvetően burleszk hatású hazatérése. A nyomdász otthon közli feleségével, hogy újra lát. A megint csak groteszk helyzethez az asszony ettől fogva kényszerűen asszisztál. Pörkölttel kínálja Vencelt, aki az eredeti szöveg szerint a felborított hokedli egyik lábára ül, majd az asztal lapjába vágja bele a kést és a villát. A túlzó, a kabaré irányába mutató képet nemcsak a mostani, de Garas Dezső több mint harminc évvel ezelőtti, a demokratikus rendszerváltozás idején a bukó államszocialista rend antihumanizmusát, álszentségét bemutató, ettől a ténytől sem függetlenül nagy sikert arató József Attila színházbeli rendezése is részben megváltoztatta. A felfordított hokedli ötletét Garas az abszurd irányba vitte tovább: Veronika is felfordította a magáét.

A Vígben csendesebb a jelenet, Vencel nem az asztallapot, hanem a kenyeret falatozza jóízűen pörköltként. A burleszk tehát ezen a ponton tragikus színezetet kap. A befejezés átszabása hasonló módon vált javára a mostani előadásnak: elmarad a pálinkás kenyeret evő takarítónő, Bíborka, és a hozzá csatlakozó Veronika és Vencel Internacionálét éneklő, rendszerellenes lázadása, helyébe az utolsó előtti jelenet lép nyomasztó álomképként: a vak férfi autót vezet, körülötte káromkodnak; a félhomályban ismét feltűnik a végtelen, erdők közt kanyargó országút.

A módosítások oka egyrészt feltehetően az, hogy a Csoda sok pontján túlírt darab; mintha a szerző beleszeretett volna egy-egy, a kor hangulatát visszaadó, de a darab szempontjából felesleges – olykor a kabaréjelenet irányába vivő – poénba, fordulatba, és nem tudott tőle megválni. A mostani adaptáció (dramaturg: Kovács Krisztina) jó érzékkel áramvonalasította az előadás szerkezetét.

A változtatások mellett szólt másrészt az is, hogy a Csoda témája – részleteiben, fordulataiban – fényévnyi távolságba került napjaink világától. Ha van bármiféle kapcsolat, az is esetleges. Ezért maradhattak ki olyan, mára szinte teljesen érthetetlenné vált mondatok, mint például Vencel egykor vicces megjegyzése: „Képzeld valamelyik állat ráblokkolt a Richter néni lapjára, akinek ma van a temetése, és bedobta az »Ide tessék az újításokat bedobni!« feliratú ládába.” Radikálisabb megoldásként a másik Schwajda-dráma, a Himnusz részleteit – az ismétlődő hajnali beszélgetéstől a brigádtagok borzalmas, nemi erőszakkal spékelt „lakástakarításáig” – is beleszerkesztették a szövegbe, amivel maga a történet brutálisabb színt kapott.

Ám hiába a nem egyszer radikálisnak tűnő beavatkozások sora, a változások a történet teljes átszabása nélkül – a Schwajda-opus determinált világa miatt – csupán felszínt érintőek lehetnek. Hiába kerül ki tehát Dino Benjamin rendezéséből a Trabant, lesz az elvtársból úr, emelődik be vérfrissítésként a Himnusz, mindez a lényegen mit sem változtat. Ráadásul a változtatások is újabb kérdéseket vetnek fel. Légüres térbe kerül például, hogy miért akar kilépni Vencel a szakszervezetből, hiszen maga az indíték kimarad a dialógusból. (Érthető módon, mert a problémát, hogy az SZTK-nak mi köze lehetett a gyakorlatban működésképtelen érdekvédelemhez, ma már az is nehezen érti meg, aki felnőtt, vagy majdnem felnőtt fejjel élte meg a Kádár-rendszert.)

A Csoda nagyjából hasonlóan működik a színpadon, mint a négy éve a Trafóban bemutatott, Tarr Béla 1977-es dokumentarista filmjéből született Családi tűzfészek. A kézzelfogható miliő mindkét esetben végérvényesen múlt idővé vált. Mindkét előadás egyúttal az alkotók hősies küzdelme a magukra mért, olykor lehetetlennek tűnő feladattal. (A kölcsönvett Himnusz tartalmánál fogva is sokkal alkalmasabb színházi előadásra.)

Hogy a Csoda konfliktusai által hordozott hajdani indulat nem idézhető fel 2024-ben, kis híján légüres térbe viszi az előadást, amelyben egyszerre van jelen az érett Kádár-kor és napjaink világa (minden konkrétabb politikai utalás nélkül). A játék közege tehát tisztázatlan, ráadásul a kettő (a Kádár-kor és 2024) időben-térben, mentalitásban és gondolkodásmódban az adott mikrokörnyezet alapján nem egyeztethető össze. A légüres teret az óvatos változtatásokon túl a színészi játék tölti ki – amennyire ez lehetséges. Ezért nem válik az előadás kizárólagosan értelmetlen múltidézéssé. Gyöngyösi Zoltán nyomdai szedője egyszerre naiv, szinte gyermeki figura, mosolyogva vág át a vakokat fenyegető legnagyobb veszélyeken (hiszen, mint mondja, lát), magatartása mögött azonban ott húzódik a dac, az ellenállás és a lázadás gesztusa – az eredetiben ezt erősíti a szakszervezetből való kilépés is. Összetett, a körülötte lévő miliőt éppúgy, mint a nézőt bizonytalanságban tartó figura Gyöngyösi Vencel-alakítása, ami folyamatos és hasznos feszültséget teremt a színpadon. A feleségét játszó Waskovics Andrea hozzá hasonlóan teszi rejtélyessé és izgalmassá, ezzel megint csak komplexszé Veronika alakját. Hullan Zsuzsa Bíborkája megkeseredett, nagyszájú, enyhén blazírt takarítónő, Borbiczki Ferenc, mint szakszervezeti bizalmi minden mozdulatában hordozza a kiöregedett, félreállított szaki bumfordiságát, együgyű sunyisággal nyakonöntött igazságkeresését.

Mi? Schwajda György: Csoda
Hol? Vígszínház, Házi Színpad
Kik? Szereplők: Gyöngyösi Zoltán, Waskovics Andrea, Hullan Zsuzsa, Borbiczki Ferenc, Szántó Balázs, Bölkény Balázs, Karácsonyi Zoltán, Gados Béla. Dramaturg: Kovács Krisztina. Díszlettervező: Horváth Jenny. Jelmeztervező: Csuzda Kitti. Világítástervező: Csontos Balázs. Zeneszerző: Mester Dávid. Koreográfus: Hojsza Henrietta. Rendezőasszisztens: Szládek Kata. Rendező: Dino Benjámin.