A közkeletű vélekedéssel ellentétben a kritikus nem annak örül, ha földbe döngölhet egy előadást, hanem annak, ha méltathatja – már csak azért is, mert ez feltehetően azt jelenti, hogy élvezte a látottakat.

Nuovo Balletto di Toscana: Bayadère – The Kingdom of Shadows. Fotó: Alice Mattiolo

Szerencsére ebben a cikkben bőven lesz alkalmam dicsérni – legalábbis az Acosta Danza estjét. Előtte azonban néhány kevésbé lelkes szót kell ejtenem a Nemzeti Táncszínház által szervezett Budapest Táncfesztivál másik nemzetközi produkciójáról, a Nuovo Balletto di Toscana Bayadère – The Kingdom of Shadows című előadásáról. Michele Di Stefano koreográfiája abba a pár évvel ezelőtt még hazánkban is nagyon népszerű (bár reméltem, itthon és külföldön is hamar magunk mögött hagyott) trendbe illeszkedik, amelyben az alkotók vesznek egy klasszikus táncművet, dramaturgiailag jól összerázzák (vagy inkább: összezavarják), és a kortársiasság (vagy inkább: kortárskodás) jegyében az eredeti klasszikus zenét elektronikus betétekkel, valamint hétköznapi zajokkal-zörejekkel vegyítik. Természetesen nem önmagában a klasszikusok újraértelmezésével van baj – arra rengeteg nagyszerűen sikerült példát lehetne sorolni –, ám az ilyen mérsékelt fantáziával előállított hibridek ritkán tudnak többet felmutatni az eredeti alapanyag erőltetett és erőszakos kiforgatásánál, és erre a firenzei előadás sem cáfol rá.

Di Stefano Marius Petipa romantikus balettjét, A bajadért, annak is az Árnyak Birodalma címre hallgató harmadik felvonását gondolja újra, amely tulajdonképpen a főszereplő harcos, Szolor ópiumlázas álma. Ez a felvonás tartalmazza a balettirodalom legszebbnek, ugyanakkor legnehezebbnek tartott balettkari jelenetét is, amelyben a fehér tütüs bajadérok (indiai táncosnők) 39 (más produkciókban 46) precízen kivitelezett arabeszket (lábemelést) hajtanak végre gyönyörű térformába rendeződve. A szigorú térformák és az arabeszkes koreográfia is visszaköszönnek Di Stefano változatában, amelynek legsikerültebb pillanatai éppen azok, amelyek közvetlenül idézik meg Petipa művét. Az ezek köré „álmodott” uniszex, kortárs világ azonban nem telik meg igazán tartalommal, jelentéssel; éppoly homályos marad, mint maga az alulvilágított színpad. Persze az ébrenlét és az álom határa, amely a koreográfus szándéka szerint darabja közegét adja, sok mindent elbír, hiszen ez az az állapot, amelyben úgysem vagyunk igazán tudatában semminek. Nagyobb baj azonban, hogy a koncepcióhoz hasonlóan maga a mozgásanyag is kissé áporodott: a sűrű lábdobálásokkal, látványos preparációkkal és eszeveszett hajlongással és hadonászással telezsúfolt, meglehetősen limitált mozdulatkincsű koreográfia 2000-es évek eleji, lejárt szavatosságú moderntánc-előadásokat idéz. A táncosok túlságosan gyakran hatnak úgy, mintha tánc helyett egy méhrajjal hadakoznának, amit nézni egy idő után minden értelemben fárasztó. A sejtelmes világításnak köszönhetően csak a meghajlásnál válik láthatóvá, hogy az egyöntetűen fekete kisnadrágba és hosszúujjúba öltözött táncosok közül némelyik egy számot vagy betűt visel a mellkasán vagy a hátán, ám talán jobb is, hogy mindez nem látszott az előadás alatt, így nem kellett azzal töltenem egy teljes órát, hogy megpróbáljam kitalálni, mégis mi lehet a jelentésük. A közönségtalálkozón ugyanakkor ez a kérdés is szóba került, ám a társulatvezető válasza nem igazán vitt közelebb a megfejtéshez: szerinte ezek a szereplők valamilyen casting résztvevői, de hogy milyen castingról van szó, és miért csak néhányan vesznek rajta részt a színpadi alakok közül, valamint egyesekre miért szám, másokra miért betű van felvarrva – nos, minderre nem derült fény.

Nuovo Balletto di Toscana: Bayadère – The Kingdom of Shadows. Fotó: Alice Mattiolo

A közönségtalálkozó még egy elgondolkodtató momentumot tartogatott: az egyik néző felvetette, hogy bár látta A bajadér balettverzióját, ezt a produkciót egyáltalán nem értette, a zenét pedig zavarosnak találta. Érdemi válasz vagy bővebb magyarázat helyett a társulatvezető megjegyezte, hogy az előadásukat megtekintette a Bolsoj Színház balettmestere, aki zseniálisnak tartotta a darabot, és nagyon tetszettek neki a Petipa klasszikusához kapcsolódó referenciák, beleértve a zene apró utalásait is, amelyet mellesleg egy nagyon híres, Párizsban élő zeneszerző (Lorenzo Bianchi Hoesch) komponált. És bár ők tiszteletben tartják mindenki véleményét, azért az mégsem lehet véletlen, ha egy ilyen nagy szaktekintély zseniálisnak értékeli az előadásukat. Lám, olyan is előfordul, hogy a kritikust, de legalábbis a kritikus nézőt döngölik a földbe. Pedig gyanítom, hogy a Bolsoj balettmesterétől eltérően a közönség 99 százaléka nem ismeri kívülről betéve Petipa koreográfiáját és Minkus eredeti zenéjét. Persze lehet előadást készíteni a fennmaradó 1 százaléknak is, csak kicsit furcsa, tekintve, hogy a modern- és kortárstánc valaha éppen a klasszikus balett elitizmusát akarta felszámolni.

Ezzel szemben az Acosta Danza közönségtalálkozóján az egyik társulati tag azt szerette volna megtudni a Táncszínház előterében összezsúfolódott nézőktől, hogy boldogabbnak érzik-e magukat most, mint az előadás előtt, amire egyöntetű és hatalmas „igen” volt a válasz – a jelen sorok írójától is. Persze az európai moderntánc hagyományban nem feltétlenül prioritás a nézők boldogítása, ezért hajlamosak vagyunk kissé gyanakodva közelíteni az ilyesmihez. Kubában azonban a tánc – bármennyire is közhelynek tűnik, a társulati tagok elmondása szerint tényleg így van – az emberek vérében van és mindennapi életük örömteli része, ez pedig tükröződik a havannai együttes programjában is.

Acosta Danza: Cuban Eclectico. Da punta a cabo. Fotó: Hugo Glendinning

Miután a kubai származású Carlos Acosta, az utóbbi évtizedek talán legnagyobb balettsztárja, a Royal Ballet egykori vezető táncosa 2016-ban visszavonult a londoni együttesből és – legalábbis egy időre – maga mögött hagyta a színpadot, elhatározta, hogy együttest alapít, amelynek célja tehetséges kubai fiatalok felkarolása, akik egyaránt képviselik országuk tánchagyományait, és otthon vannak a klasszikus és modern technikákban is. Ezzel a vállalással mindenki jól járt: a fiatalok a társulatvezető sztárstátuszának köszönhetően páratlan lehetőségekhez jutnak, a közönség pedig sokoldalúan képzett táncosokat láthat remek koreográfusok munkáiban. Bár Acosta 2020 óta a Birmingham Royal Ballet vezetője is, a közönségtalálkozón elhangzottak szerint továbbra is aktívan részt vesz az Acosta Danza mindennapi életében. A Cuban Eclectico programja azt bizonyítja, hogy a társulatvezető tényleg nem veszi félvállról a dolgokat. Az ötrészes est első darabja után azon gondolkodtam: ha kezdésként rögtön ellőnek egy olyan patront, ami a legtöbb együttes műsorán finálénak is beillene, vajon mi jöhet még ezután? Nos, jött még további négy, hasonlóan magas színvonalú, izgalmas és sokoldalú koreográfia elképesztő fizikumú, fáradhatatlan fiatal táncosok interpretálásában. Az este elgondolkodtatott a sokat emlegetett, állítólagos nemzetközi koreográfushiányról is, amelynek következtében Európa vezető együtteseit ugyanaz a néhány nagy, de mostanra jobbára elhasznált név koreografálja körbe. Lehetséges volna, hogy ennek mégsem a tehetség hiánya, hanem sokkal inkább a társulatvezetői lustaság az elsődleges oka? Acostának ugyanis – amellett, hogy nevének és pozíciójának köszönhetően a legkurrensebb koreográfusok munkáit is könnyűszerrel megszerzi együttese számára – máris sikerült kinevelnie és felfedeznie néhány figyelemre méltó alkotót saját berkein belül.

Az egyik ilyen alkotó Raúl Reinoso, aki a fentebb emlegetett első etűdöt, a Satorit jegyzi. A satori japán szó, a zen buddhista filozófiában a megvilágosodást jelenti. A színpadot hatalmas királykék lepel borítja be, amelyről a magyar nézőnek akár Frenák Pál ikonikus Mennono-szólója is eszébe juthat. Itt azonban nem csupán egy, hanem rögtön tíz alak bukkan ki a lepelbe vágott lyukakból: először csak csupasz felsőtestük mozog a fel-felvillanó fényben. A lepel később felemelkedik, és egy újabb jelenetben paravánként funkcionál, amely mögött a táncosok sziluettje összehangolódik a színpad elején táncolók alakjával. Egy újabb epizódban ismét lejjebb ereszkedik, ekkor a lábak koreográfiája kerül középpontba. Reinoso játszik a fényekkel, az anyagokkal, a színekkel, a testekkel és a mozdulatokkal; az már ebből a huszonöt perces etűdből is kiderül, hogy burjánzó fantáziájú alkotó. Nemrégiben ő készítette Acosta birminghami együttesének aktuális nagy dobása, a Black Sabbath-balett koreográfiáját is, amellyel a társulatvezető szándéka szerint olyanokat is be tudnak csábítani a színházba, akik egyébként nem táncrajongók. Persze a keményvonalas balettrajongók erre csak a szájukat húzzák, pedig nem árt, ha valaki néha kitekint egy kicsit a táncvilág egyre szűkösebbé váló buborékjából – ha pedig nem hakni-szinten, hanem Reinosóéhoz hasonló tehetséggel teszi, akkor igazán nem lehet okunk panaszra.

Az est második darabjának alkotója, Sidi Larbi Cherkaoui az egyik legékesebb példája az állítólagos koreográfushiánynak. A belga-marokkói Cherkaoui, aki pályája elején, nagyjából két évtizede még generációja egyik legizgalmasabb alkotója volt, mára igazi sorozatgyáros lett, aki ipari mennyiségben ontja magából a középszerű, vagy annál kicsit rosszabb munkákat szerte a világon. Szerencsére az Acosta Danza műsorában szereplő Faun még a jobb korszakában, 2009-ben született, ami azért is örömteli, mert Cherkaouinak fájóan kevés műve jutott el Magyarországra, és többnyire azok sem a legjobbak közül valók voltak. A Faun eredetileg James O’Hara táncos számára és vele együttműködésben készült, aki nyilvánvalóan emberfeletti rugalmassággal és nem elhanyagolható akrobatikus képességekkel rendelkezik, így egyetlen utána jövő táncosnak sincs könnyű dolga, ahogyan azt a budapesti esten a címszerepet alakító Alejandro Silva meg is jegyezte. Cherkaoui elsősorban a faun félig emberi, félig állati mivoltát akarta hangsúlyozni, ennek megfelelően mozgását kifacsart pózok, furcsa egyensúlyi helyzetek és cirkuszi mutatványba is beillő elemek tarkítják. Hasonlóképpen a nimfáét is (ezen az estén: Patricia Torres), aki egyszerre nőies, mégis nyugtalanítóan különös. A koreográfus Debussy Egy faun délutánjába beleszőtte Nitin Sawhney újonnan komponált zenéjét, szándékai szerint azért, hogy „meglepőbbé, kortársabbá, valamint időben és kulturálisan kevésbé specifikussá” tegye az eredeti zeneművet. Jómagam teljesen szükségtelennek éreztem ezeket a betoldásokat, amelyek csak megtörik Debussy kompozícióját, ami önmagában is elég időtlen, ráadásul minden egyes hallgatáskor kínál valami újdonságot, mint ahogy az a legjobb szerzeményekkel lenni szokott.

Acosta Danza: Cuban Eclectico. Faun. Fotó: Toti Ferrer

Pontus Lidberg Paysage (Tájkép) című etűdje igazi örömtánc, amely bizonyítja, hogy a jó táncmű az oly gyakran előforduló erőltetett narratíva vagy blöffgyanús pszichologizálás nélkül is rengeteget tud mesélni. A svéd koreográfus kiindulópontja az afrokubai eredetű rumba, de ez inkább csak a zenében jelenik meg (a darabban elhangzó két zenemű Leo Brouwer Cuban Landscape with Rumba és Stefan Levin az előbbire építő Cuban Landscape című szerzeménye.) A mozgásanyag inkább egyfajta könnyed, levegős, szárnyaló jazz, amellyel a koreográfus „a fiatalságot ünnepli alkonyattól pirkadatig.” Bár mind a szólók, mind a sodró lendületű csoportjelenetek kiválóak, a Paysage legmegkapóbb részei mégis a duettek, ami nem is csoda, hiszen Lidberg szerint az ő művészetének központi eleme az érintés.

A fiatalság ünnepét egy párperces szóló követi, vagyis inkább duett egy táncosnő és a ruhája között. Maria Rovira Impronta (Lenyomat) című koreográfiájában a királynői megjelenésű Zeleidy Crespo lép színpadra, aki már a Satorinak is központi alakja volt, itt azonban végleg lenyűgözi a közönséget. Amint csodaszép világoskék selyemruhájának szoknyáját lobogtatja, egyszerre idézi meg Martha Graham női témájú szólóit, Alvin Ailey spirituáléit, néhány pillanatban pedig még némi Josephine Baker-szerű groteszk szemtelenség is felvillan, mindeközben mégis teljesen egyedi marad. Minden táncosnő boldog lehet, akit társulatvezetője vagy koreográfusa megajándékoz egy ilyen szólóval.

A valódi finálé, Alexis Fernandez De Punta a Caboja aztán igazi fiesta-hangulatot varázsol a színpadra. Olyan, mintha egyfajta showcase-t látnánk a társulat sokoldalú tudásából: a spicctechnikától kezdve a kortárson keresztül az utcai és latin táncokig minden előkerül itt. A háttérvetítésen a táncosok a havannai tengerpart kőfalán gyülekeznek, jönnek-mennek, táncolnak, miközben szép lassan lemegy a nap. A vetítés eseményei összeérnek és egybefolynak a színpadi történésekkel, és mire a vásznon újra felkel a nap, mi a nézőtéren végképp a szívünkbe zárjuk ezt a nagyon szerethető csapatot.

Ritkán adatik meg, hogy a nemzetközi táncos élvonal tiszteletét tegye Magyarországon – ez egy ilyen kivételes este volt. Hozzá lehetne szokni.

Mi? Bayadère, the Kingdom of Shadows
Hol? a Nuovo Balletto di Toscana vendégjátéka a Nemzeti Táncszínházban
Kik? Táncművészek: Sofia Bonetti, Matteo Capetola, Carmine Catalano, Alice Catapano, Beatrice Ciattini, Matilde Di Ciolo, Veronica Galdo, Aldo Nolli, Niccolò Poggini, Paolo Rizzo. Koreográfus: Michele Di Stefano. Zene: Ludwig Minkus. Eredeti zene: Lorenzo Bianchi Hoesch. Jelmezterv: Santi Rinciari. Fényterv: Giulia Broggi. Teljes színlap: Bayadére, the Kingdom of Shadows (nemzetitancszinhaz.hu)
Mi? Acosta Danza: Cuban Eclectico
Hol? az Acosta Danza vendégjátéka a Nemzeti Táncszínházban
Kik?
Satori
Táncművészek: Zeleidy Crespo, Adria Díaz, Jennifer Suarez, Amisaday Naara, Daniella Urgelles, Raúl Reinoso, Brian Ernesto, Frank Junior, Denzel Francis, Brandy Martinez. Koreográfia: Raúl Reinoso. Koreográfus asszisztense: Clotilde Peón. Zene: Pepe V. Gavilondo. Zenei koncepció: Pepe V. Gavilondo, Raúl Reinoso. Jelmeztervező: Angelo Alberto. Fénytervező: Fabiana Piccioli
Faun
Táncművészek: Patricia Torres/ Alejandro Silva – Amisaday Naara/ Brandy Martinez – Jennifer Suarez/ Frank Junior. Koreográfia: Sidi Larbi Cherkaoui. Próbavezető: Daisy Phillips és Daniel Proietto. Zene: Claude Debussy, Nitin Sawhney. Jelmeztervező: Hussein Chalayan. Fény: Adam Carrée és Pedro Benítez. Fénytervező: Pedro Benítez.
Paysage
Táncművészek: Raúl Reinoso, Brian Ernesto, Denzel Francis, Alejandro Silva, Brandy Martinez, Frank Junior, Patricia Torres, Amisaday Naara, Adria Díaz, Jennifer Suarez, Daniella Urgelles. Koreográfia: Pontus Lidberg. Zene: Leo Brouwer (Cuban Landscape with Rumba) and Stefan Levin (Cuban Landscape). Dramaturg és koreográfus asszisztens: Adrian Silver. Szcenográfia: Elizabet Cerviño. Jelmezterv: Karen Young. Fényterv: Patrik Bogårdh, Pedro Benítez.
Impronta
Táncművészek: Zeleidy Crespo / Amisaday Naara / Daniella Urgelles. Koreográfia: María Rovira. Zene: José V. Gavilondo. Fényterv: Pedro Benítez
De Punta a Cabo
Táncművészek: Zeleidy Crespo, Patricia Torres, Adria Díaz, Jennifer Suarez, Amisaday Naara, Daniella Urgelles, Raúl Reinoso, Alejandro Silva, Brian Ernesto, Frank Junior, Denzel Francis, Brandy Martinez. Koreográfia: Alexis Fernández (Maca), Yaday Ponce. Zene: Kumar, Kike Wolf – From Beautiful Cuban by José White and Omar Sosa. Costumes: Vladimir Cuenca. Fény: Yaron Abulafia. Fényterv: Pedro Benítez.