Egy „jobb típusú” szuggesztió alatt tudni magunkat még nem opponál semmit, arra csak az ítélőképesség ébrentartásával lehet esély.

Fotók: Todoroff Lázár

Nagyot megy az EU 20. „Európa idegbajos” – énekli meztelenül egy EU-s zászló mögé bújva négy briliáns színésznövendék egy SZFE-s vizsgaelőadás zárlatában (Kundera: Lassúság, r.: Regős Simon). Az intézmény néhány héttel később a televíziós műsorkészítő szakra jelentkezők felvételijének első fordulójában azt a kérdést teszi fel, hogy ugyan kitől is származhat az idézet: „Egy ország határok nélkül olyan, mint a tojás héj nélkül.” A Freeszfe sem rest: hazahívják Schilling Árpádot („Újra itthon rendez…” – „De csak egyszer!”), a CEU Nádor utcai épületének előcsarnokában áthúzzák a „Thinking can never quite catch up with reality…” (A gondolkodás sosem tud igazán felérni a valósággal…) kezdetű Soros-mottót, az őket befogadó – egyébként kitagadott – campuson fennállásuk óta a legtöbb embert mozgató produkciót hozzák létre, mely 2034-ben, a HUXIT után játszódik. Schilling Árpád pedig lenyilatkozza, hogy színházi kérdésekben választani kell: az igazság nem lehet itt is, ott is. Most húzzuk be a nyakunkat? Van vagy nincs választási kényszer: első blikkre nekem a Lassúság jobban tetszett.

Mi történik A béke szigetén? A több mint száz freeszfés hallgató és statiszta performanszának kereteit egy fiktív nyílt nap, a Steinmetz Imre Rehabilitációs és Integrációs Központ bejárása adja. A program különböző promóciós eseményekből áll, kerekasztal-beszélgetés, az alapítóról szóló kisfilm vetítése, láthatunk belső ceremóniákat, mint amilyen a bentlakók mentorrá avatási vizsgája és egy eddig az elkülönítőben időző bentlakó rituális visszafogadása, valamint bemutató foglalkozásokat: pár- és álomterápiát, részvételidemokrácia-kurzust és csapatépítő bizalomjátékokat az épület több terében. Az intézmény azoknak kínál ingyenes bentlakást és terápiát, akikben megvan a szándék a nemzet közösségébe való beilleszkedésre, ám ez „önhibájukon kívül meghaladja lehetőségeiket” – derül ki a mindössze egyetlen hétvégén megtekinthető performansz lenyomataként hátrahagyott honlapról (az oldalon a szöveg mögött Rákosi-búzák lengedeznek).

A béke szigete mindenekelőtt közösségi alkotás. Nem lehet Schilling Árpád testére írni benne, mint a Lúzerben, nem az ő metaforikussá tágított személyes tragédiája a performansz váza. Itt a campus egésze lehetne az interakciós felület, hiszen végigterelik benne a látogatókat, s szinte észrevétlen, ahogy gyakran brechti belátásokból vagy merő fancységből lebecsült nézelődésüket ezúttal jutalmazzák: a hangosbemondókból egy kellemes női hang időről időre megköszöni nekik, hogy nem zavarják meg az épületben éppen zajló terápiás folyamatokat. Közösségi alkotás annyiban is, hogy (például a Feketeországgal ellentétben) nem lehet ikonikus alakítással „vádolni” egyes részvevőket, nagy nevek rezdüléseit csodálni, hanem gyerekarcú, többségében még csak nem is végzett, drapp és pasztellszín ruhákba vagy orvosi köpenybe bújtatott csodabogár-kollektíva alakítja a bentlakókat és a felügyelőket nyersen, feszengősen. Ugyanígy meglátszik a közös erőfeszítés a különböző formátumokban végzett előkészületeken, az államilag finanszírozott imázsfilmekre emlékeztető kisfilmen, a honlap bejegyzéseinek és ezzel az elgondolt világ részleteinek kidolgozásán, a CEU faliújságjaira operált gondos pszeudo-arculattervezési elemeken. A performansz legkarakteresebb vonása azonban az „üzenet” közösségi jellege. A már idézett Schilling-interjú alapján az elgondolás, hogy egy HUXIT utáni világ legyen a kiindulópont, közös helyzetértékelés utáni döntés eredményeként született, s e világ működése közben is csupán óvatosan, szinte atmoszférikusan sugallva tartalmaz olyan pontokat, amelyekből az „üzenetet” kiolvashatnánk. Össze lehet persze gyűjtögetni az esetlegesen „megbotránkoztatónak szánt” elemeket, Kovács Bálint meg is teszi a bemutató másnapján megjelent írásában, de ha a darab tényleg csak ennyiről szól, akkor egyszerűen unalmas. Sokkal feltűnőbb benne, hogy nem foglal állást, pontosabban vékony határokat láttat szocializáció és agymosás, értelmes közösségi lét és szisztematikus, kizárással fenyegető alárendelődés közt, ezért irritálóan kiismerhetetlennek tűnik, mire irányul a társaság kritikája. A közös akaraton átszűrt, legsűrűbb mondanivalót talán nem is lehet a terápiás vagy promóciós szituációk feszültségeként, csattanóiként kimondani, a keretezés egészéhez kell fordulnunk, ha meg akarjuk találni.

Mi lenne, ha szemügyre vennénk az előadás egyik legkeményebb szitokszavát, amely nem más, mint maga a „közösség”? Az nem meglepő, hogy amit a NER-retorika csontig rágott, és kiköpött, a freeszfések felveszik a földről, és a CEU épületét kihasználatlan kincsként, a létező összes óriásplakáton lejáratott EU-t a normalitás metaforájaként, annak elhagyását egy kifordított háborúellenes propaganda megvalósulásaként tárgyalják, de (és ezt segíti a darab „játszódásától” elválasztó tíz év) ismeretlen és rejtélyes az a fogalomtörténeti alakulás, amely során a közösség is felkerül a terhelt, kisajátított fogalmak genderrel és Soros Györggyel teljes polcára. Hangsúlyozottan a közösség, és nem a (már most terhelt) nemzet az, aminek számlájára a performanszban az agresszív kiközösítés, a nőkkel szembeni erőszakot legitimáló utasítás és általában a kóros alárendelődés íródik. A darab feltűnő disszonanciát teremt azzal, hogy alapvető közösségi meghatározottsággal henceg, miközben a közösséget mint szitokszót használja, s e disszonanciát valami egészen másra is tudja fordítani, mint hogy egy, a jövőben korrumpálódó vagy hazugságok elkövetésére felhatalmazó fogalomra felhívja a figyelmet. Úgy tűnik, a közösség képezi azt a forró pontot, amelynek védelmében az előadás képes arra, hogy rámontírozza saját jelenét a NER jövőjének kritikájára. Kettős beszéd: úgy beszél haza, hogy a hazájáról beszél. Hogy a kettőre egyszerre képes: békülő gesztus, mely azonban láthatatlan marad, ha elvakultan NER-ellenes megszólalások után mazsolázunk az előadásban.

Lássuk, hol is történhet meg ez a két közösség közti azonosulás. Amikor a bemutató kerekasztal-beszélgetés egyik résztvevője arról beszél, hogy a bohém színészélet fáradalmai elől vonult be az intézetbe, ahol világosabb normák uralkodnak, nemcsak a mostani SZFE-re felvételizők juthatnak eszünkbe, hanem a Freeszfére mint a veszélyes külvilág előli egyedüli menedékre tekintő freeszfés felvételizők is. Amikor Schilling Árpád azt nyilatkozza, hogy „az áldozatnak joga van a tragédiához”, akkor hozzátehetjük, hogy annak pedig, aki a tragédiát átélte, a terápiához, vagyis az előadás létrehozása során az egész közösség érezhette magát megrázkódtatások utáni rehabilitáción, kollektív önterápián. Máris nemcsak egy külső, ellenséges világ beteges belső folyamatait látjuk, hanem az öngyógyító folyamatokat is, amelyeket az előadás létrehozása jelentett. Vagy amikor a bentlakó pozícióból a több jogkört magába foglaló mentoriba felvételizik a szemünk előtt három fiatal, és vetített képekhez fűzött asszociációkból mérik, mennyire tették magukévá az intézet elvárt világnézetét (egy sötét és egy világos bőrszínű kezet ábrázoló képről a globalizációkritikának, egy öltönyös alak csitító kézmozdulatát ábrázolóról a „szerénységnek” kell eszükbe jutnia), nem egyértelmű, hogy az előadás felvilágosult pozícióból szólja-e le az „elmaradt jobbosokat” (ez lenne az anti-NER-értelmezés), vagy csak láthatóvá teszi a különböző szocializációk során elérhető tudásokat, melyekben a Freeszfe oktatási intézményként igenis akaratlanul osztozik, s pontosan tudhatja, hogy mi sem lenne könnyebb, mint ugyanebben a konstrukcióban az „elmaradt jobbosok” helyett „elborult balosokról” beszélni. Ugyanebben a képfolyamban tűnik fel egy gémeskút is, amelyről a vizsgázók a „jutalomterápiára” asszociálnak: egy hétre, mely során elhagyhatták az épületet, és „beleordíthattak a mindenségbe”. Nem nehéz erről a felidézett alkalomról nézőként a freeszfések külföldi workshopjaira és vizsgaelőadásaira, diplomaosztóira mint közel egyedüli intézményes együttműködési lehetőségére asszociálni. Vagy arra, hogy intézményük egy külső szem számára tényleg hordozhatja az önálló mércéket állító, a konfrontációkat elzártságával negligáló intézmény képét, melynek a külvilággal való érintkezései saját logikájára („terápia”) mutatnak vissza. S ha már vizualitás: az előadás zárójelenetében, melyben a „megtérő bűnös” visszafogadtatik, a résztvevők látványra is azonosulnak közösségük születésének szimbolikus pillanatával: úgy sorakoznak, akár a blokádon 2020-ban.

De mit nyerünk azzal, ha észrevesszük az azonosulásnak ezeket a halvány pillanatait? Különleges lehetőséget: nemcsak a kiközösítők kritikáját láhatjuk a kiközösítettektől, de egyidejűleg, ugyanazokban a képekben a kiközösítetteket is a saját problémáikkal. Ez elsőre a rendezői intenció tökéletes ellentétének tűnhet, de nem az elkerülni kívánt összemosást értem alatta. Inkább az önazonossá válást egy kényszerűségből elfogadott keretben, a keret kérdéseinek (szocializációs szerep, közösségalkotás, befogadás-kizárás) a feltalálását. Ha ugyanis tisztán NER-ellenesen olvassuk, ez az előadás pont olyan, mint amitől a NER félt, mármint hogy ilyen lesz az SZFE, ha nem alapítványosul mások kezében, mint ahogy egyes eljárásaiban a mostani SZFE is bőven beteljesíti a vele kapcsolatosan előre felmerült anomáliák egy részét. Lehet szabadokról és csicskákról meg az igazság határairól beszélni, de amíg az előadások is legtöbbször a „két tábor” körül forognak, pont ez tartja össze az egymástól retorikájukban a legkomolyabban eltávolodni vágyó oldalakat: a borsó (vagy a tojás) meg a héja. Ez pedig egyszerűen unalmas, és némi önreflexió után mindkét oldalnak felhívás kell legyen arra, hogy az előadásaival adjon a helyzetre meggyőző válaszokat, és ne szentesített vagy kiátkozott pozícióját játssza túl szimbolikus fogalmak pozitív vagy negatív előjelű tárgyalásával. Ha A béke szigetét explicit ellenségképpel ruházzuk fel, annyit képes mondani magáról, hogy nem tud nem része lenni a háborúnak. Ha viszont a belátás legalább minimális jelét tudjuk neki tulajdonítani – aminek lehetőségét az azonosulás pillanataival próbáltam alátámasztani –, akkor meghaladhatja a NER-t ellenfélnek tekintő műalkotások agitációs és művészeti minőségében is a szórakoztatásban, a morális felülállás szuggesztív erejében kimerülő tartalmát. Ami a bevezetőben említett Lassúságban – bár világnézeti semlegességről természetesen ott sem beszélhetünk – sokkal egyértelműbben valósul meg.

Ki tudja, benne voltak-e mindezek az előadást előkészítő rendezői vagy kollektív logoszban… A vasárnapi feldolgozó foglalkozások részvételi programjai láttán (pl. csipeszekkel jelezhető pozíciók egy „menni vagy maradni” tengelyen) arra jutottam: nem feltétlen. De jelen lehettek a CEU épületében, a sétálgató látogatók mentális térképén, akárcsak a bejáratnál található márványtáblán a letakart felirat, mely szabad fordításban így szól: „Mindig emlékeztetnünk kell magunkat a szándékolatlan következményekre – a végeredmény mindig eltér a várakozásoktól.”

Mi? Schilling Árpád – Freeszfe Egyesület: A béke szigete
Hol? a Freeszfe és a Budapest Brand eseménysorozata a CEU Nádor utcai épületében
Kik?  https://www.freeszfe.hu/szinlap/