Bocsárdi László kortárs orosz drámákat rendezett, egyet Sepsiszentgyörgyön, egyet Marosvásárhelyen. Témáját tekintve mindkét darab a hit, a szabadság és az emberi élet értékének és értelmének keresése körül forog, még közös főmotívumuk is van: a csónak mint fogalom vissza-visszatérő eleme mindkét előadásnak.

Iráni konferencia. Fotó: Barabás Zsolt

Az az érzésem, hogy Bocsárdi már nem csak a rendezéseinek, hanem rendezői repertoárjának is koncepciót teremt, melynek alapja és célja, hogy a közönségét egy erkölcsösebb élet irányába terelje. Persze akadályba is ütközhet ezen az úton, mert az általa választott darabok és az azokból készült előadások rendkívül logocentrikusak és hosszúak; mai ADHD-s társadalmunk nem feltétlenül kultiválja, ha a színpadi akció és szövegmennyiség mérlege eklatánsan az utóbbi felé billen. De miközben ezt írom, az agyam számítógép módjára futtatja le a látott előadásokat, és próbálja kimenteni Bocsárdit az esetleges negatív előjelű kritika súlya alól. Hiszen mindkét előadás átgondolt, pontos és önreflektív, egyszóval: profi – így mondanivalójuk is hiteles.

Az Iráni konferenciát dupla szereposztással játsszák, és bár kétszer volt lehetőségem megnézni, én ugyanazzal láttam: először a bemutató helyén, Sepsiszentgyörgyön, másodszor vendégjátékként a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban. Figyeltem, de nem érzékeltem a helyszínváltozásból fakadó különbséget, azt leszámítva, hogy míg a Tamási Áron Színházban a nézőtér egy síkban való elhelyezkedése erősíti a konferenciahangulatot, addig a vásárhelyi színház klasszikus kialakítású nézőtere tudatosította bennünk, nézőkben, hogy hiába a beengedéskor kapott névkártya, amely résztvevőkké kíván tenni minket az eseményen: színházban vagyunk. A részvételiséget hivatott elmélyíteni a szereplőgárda nagy része is, akik a nézőtéren velünk együtt ülik végig a két és fél órás előadást. Olykor az élő kamerán keresztül látjuk őket a színpad feletti vászonra vetítve, olykor odafordulhatunk feléjük, ahonnan a megszólalásaikat halljuk. Az első alkalommal végig valamiféle interakcióra vártam, miután az első pillanattól fogva azt az illúziót teremtették meg bennem, hogy mint résztvevőnek nekem is jogom van/lesz beleszólni a konferencia menetébe, de legalábbis egy adott ponton számítani fog a véleményem. Ez a pont azonban nem jött el, haza kellett vinnem magammal az előadás generálta kérdéseimet, amelyeket nem tehettem fel. Ha ez volt a cél, elfogadom, sőt, elismerem, a színház elérte célját. Ha viszont ez egy kísérlet volt az interaktív színház ágas-bogas világának felfedezésére, akkor hatékonyabb macsétára lett volna szükség.

Iráni konferencia. Fotó: Barabás Zsolt

Az Iráni konferencia úgymond tükröt tart a 21. századi jóléti társadalmi létezésünk elé. Igaz, bennünk itt, a Balkán Tündérországában inkább utópisztikus hangulatot fest a koppenhágai értelmiség problémamegoldási készsége és mentalitása. Ezzel nem azt mondom, hogy az előadásban felmerülő kérdéseknek nincs itt a helye és ideje, és nem is azt, hogy elmaradottak lennénk, hanem azt, hogy olyan, számomra abszurd módon bontakozik ki az előadásban minden konfliktus, hogy az az érzésem, ezek a kapitalista fehér emberek jó dolgukban nem tudnak mást csinálni, mint ilyen ügyeken rágódni. Erre az ambivalenciára persze maga az előadás is több ízben reflektál. Tovább erősíti bennem az utópia érzését a smink- és jelmezvilág is. Aki ismeri Az éhezők viadala című regény- és/vagy filmtrilógiát, az pontosan érteni fogja, mire gondolok, amikor azt írom: mintha a Kapitóliumban lennék. Csillogó szemfestékek és ruhák; fekete, elegáns vagy éppen bőrből készült viseletek jelenítik meg azt a miliőt, ami már egyáltalán nem a jövő divatja. Ebben a szintetikus fekete-fehér világban pedig leghátul egy nő ül burkában és Mária-kékben, mint a remény és spiritualitás nefelejcse (de róla később ejtek szót). A díszlet és a világítás máshogy kék, mint ez a rejtélyes nőalak – inkább a számítógépek káros kék fényének, a légkondicionált helyiségek hidegének és a kórházi műtők idegenségének steril hangulatát keltik bennem. Ez a hidegségérzet pedig bizonyos nemzetekről és kultúrákról kialakult sztereotípiákra enged következtetni. Északon hideg van, ami áttételesen és a hideg racionalizmus formájában az ott élők elméjében is megjelenik. Ezzel a racionalizmussal kezdenek aztán vitatkozni azok, akikbe fényként, melegségként beköltözött a spiritualitás, ami ebben az esetben elsősorban a kereszténységet és az iszlám hitet takarja. Ez az ellentét adja az előadás konfliktusát, a drámai alaphelyzetét pedig a kulturális különbözőségekből talán tévesen eredeztetett szembenállás. A kivetítőn a következő sorok fogadják a nézőt: „Dánia, 2017. február 15. A Koppenhágai Egyetem tudományos konferencia terme. A darab 1832 nappal az orosz-ukrán háború kitörése előtt született.”

A sepsiszentgyörgyi bemutató dátuma 2023. október 3: négy nappal a Hamász Izraelre mért támadása előtt. Lehetne ennél aktuálisabb egy ilyen problémafelvetés? Aligha. Sajnálatos módon individualista társadalmunk nem áll készen arra, hogy szavakkal oldjon meg súlyos konfliktusos helyzeteket. A diszkusszió ugyanakkor végzetesen eltér eredeti témájától – Viripajev a Részegekhez hasonlóan itt is kinyilatkoztatja az élet igazságait –, a dráma szereplőin keresztül mintha a szerző önmagával vitatkozna. Öncélúsága akkor érhető tetten, amikor az ember felfigyel a retorikai egyformaságra. Nem karaktereket látunk megjelenni a színpadon, hanem értékrendeket és irányzatokat. De hogy mégse azt érezzük, hogy az Akárkit nézzük, Viripajev személyes történeteket ír szereplőinek. Ettől áldozatokká, erkölcshuszárokká, hősökké és olykor szánalomra méltó figurákká válnak, de emberinek nem nevezném őket. Hiszen győz a fent említett individualizmus, amely nem engedi meg senkinek, hogy ne a saját szemüvegén keresztül szemlélje a világot. Ám miközben a konferencia minden egyes szereplője a saját életének értelmére keres választ, egymásra, egymáshoz is próbál kapcsolódni: a konzervatívak hagyományokról, különböző világképekről és spiritualitásról diskurálnak, a liberálisok az emberi jogokat éltetik. A konferencián érezhető a hatalom nyomása. A szereplők köszöntik a dán miniszterelnököt, ám mi nézők sosem látjuk, csak szövegszinten jelenik meg. Áljelenléte rendkívül nyomasztó. A konferencia képzeletbeli házigazdája, Philip Rasmussen (Kolcsár József) próbálja felvenni a moderátor szerepét, ám az előadás végére ő maga is végtelenül összezavarodik. Szerepe ugyanakkor szépen átvezet minket Shirin Shirazihoz (Pál Ferenczi Gyöngyi), a megelevenedett Szűz Mária szobor képében megjelenő Nobel-díjas iráni költőnőhöz, akit istenkáromlás miatt az iráni kormány halálra ítélt, de büntetését néhány európai híresség közbenjárására húsz év házi őrizetre enyhítették. Nos, azt gondolhatnánk, hogy ő aztán majd megmondja a tutit, megszólalása mégis eltér az eredetileg tervezettől (a nők szabadságáról az iszlám országokban), és politikai állásfoglalás helyett a saját érzéseiről, egy iszlám nő szerelméről kezd mesélni. Az előadás rajta keresztül adja meg a választ: a személyes szabadságunkat és a szerelmünket vissza kell adni Istennek.

Csónak, avagy előttünk az özönvíz. Fotó: Bereczky Sándor

S ha már a válasznál tartunk, nem csak Viripajev tekervényes filozófiai gondolatain keresztül ismerhetjük meg a nagybetűs igazságot. A Csónak, avagy előttünk az özönvíz című Presznyakov-dráma a bibliai Noé bárkája történetének modernizált változata. Napjainkban játszódik, hogy hol, az lényegében mindegy – a kapitalista társadalom ugyanis – szól a darab üzenete – az egész emberiséget megmérgezte. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház stúdiótermébe lépve ilyen „mérgezett környezet” fogad: az első jelenet díszlete egy szupermarketet ábrázol, melynek polcai dugig vannak pakolva Lay’s márkájú chipses zacskókkal. Ebben a szénhidráttengerben különös szigetként bukkannak fel Salinger Zabhegyezőjének kötetei. A vibráló neonfényben már-már kezdek rosszul lenni, de megszületik bennem a felismerés, hogy tulajdonképpen jómagam is ezekben a mesterséges terekben töltöm életem nagy részét. A light design, a jelmezek és a smink együttesen karakterizálják a fentebb említett toxikus társadalom áldozatait: vitaminhiányos, sápadt, de jól öltözött figurák létezését egy steril, műanyag környezetben. A kapitalizmus szélsőséges formáját szimbolizáló szupermarketből a főszereplő, Jon (László Csaba) semmiképpen sem nyugalmas otthonérzetet keltő nappalijába csöppenünk, majd elveszünk a bürokrácia útvesztőiben a Hivatalnok (Kovács Botond) irodájában. Ezt a jelenetet egyrészt azért emelem ki, mert rendkívül szórakoztatónak tartom, és szeretnék látni egy olyan előadást, amelyben Kovács ugyanígy fogadja egész estén át a problémásabbnál problémásabb delikvenseket, másrészt pedig azért, mert bibliai motívumként itt bukkan fel a kígyó terráriumba zárt plüssállat formájában – noha irodai jelenléte szerethetően abszurd. Az első felvonás színház a színházban jelenettel zárul. Jon elmegy a közelgő veszélyre figyelmeztetni színésznőként dolgozó exfeleségét. Egy amerikai konyhás, modern lakás díszlete fogad minket, ahol a Színésznő (Berekméri Katalin) és a Színész (Sebestyén Aba) (a karaktereknek külön neve nincsen, mert az előadás a hangsúlyt nem a személyükre, hanem a szakmájukra helyezi) próbál éppen egy fikcionális kortárs előadást: a érzelmi viharokban és nem várt, mégis általános dramaturgiai fordulatokban gazdag jelenetük kitett, melodramatikus, más kulcsban van, mint az előadás. Ez a kissé inadekvát, de komikus jelenet a szerzők parodisztikus reflexiója a mai színházi irányzatokra.

A második felvonásban visszatérünk Jon nappalijába, amely valóságos dzsungellé változik, végül egy lebetonozott kertben kötünk ki. Minden epizód után laboratóriumi védőruhát viselő emberek takarítanak fel és rendezik át a teret, a nézőtéren pedig posztapokaliptikus hangulat uralkodik el. Különálló jelenetekké válnak ezek az átállások, de nem adnak hozzá az előadáshoz picit sem. Ellenben kibillentik a ritmust, mert rendkívül hosszúak, megnehezítve a nézők visszakapcsolódását az előadásba. Ezt a rendezői döntést értelmezhetem úgy, hogy tükröt tart a felgyorsult életnek, de úgy is, hogy hosszú időbe telik megtisztítani a negativizmustól a világot. Mindezek persze nem írják felül a tényt: szinte minden jelenet más díszlettel operál, ezek pedig átállással járnak, akár akarjuk, akár nem.

Csónak, avagy előttünk az özönvíz. Fotó: Bereczky Sándor

A darab sztorija nem bonyolult: a szupermarket rejtélyes dolgozója (Rózsa László) kiválaszt egy férfit (vagy a férfi választja ki saját magát?), hogy amikor a földre negyven napos zivatar zúdul, jachtján mentse meg a faunát és az emberiséget. Jon kételyekkel vegyes ökoszorongással kezdi előkészíteni az akciót, prófétává válik, és minden embert a hatása alá hajt. Hogy miért pont Jon a kiválasztott? Van egy apokrif irat, mely szerint Ádámnak Éva előtt volt egy első felesége, Lilit, akit Isten nem Ádám bordájából teremtett, ezzel alárendelve őt és a női nemet a férfiaknak, hanem csakúgy, mint az első férfit, a maga képére a föld porából alkotta meg. Lilit nem vált senki szolgájává, így alakja nem élhetett tovább a Bibliában, gonosz, mitikus alakot kreált belőle a köztudat. Jon jelenlegi felesége (Kádár Noémi) nála fiatalabb, kompromisszumképes modern nő, ideális feleség és mostohaanya, aki Évával azonosítható. Jon volt felesége azonban egy öntörvényű színésznő (Berekméri Katalin), aki nem jeleskedik anyaként, Lilit figuráját húzva magára. Ettől válik Jon Ádámmá, hogy ő lehessen az első férfi egy új világban, ahogy annak idején Noé volt. A paradicsomi hangulat a hivatali jelenetben, majd a darab végén a bűn szimbólumaként újra megjelenő kígyó képében manifesztálódik. Szabad asszociációimból érzékelhető, hogy ebben a rendezésében (ellentétben az Iráni konferenciával) nem annyira a történetre fókuszált Bocsárdi. Inkább képi és érzéki síkon, szimbólumokkal, a látványt a zenével megtámogatva próbált hatni a nézőre. A szünet után azonban mintha egy másik előadás vette volna kezdetét, sokkal dinamikusabb volt és nagyobb érzelmi skálán mozgott (számos korábbi szimbólum itt nyert valódi jelentést), amit a konfliktusok eszkaláldása is indokolt. Mégis, ez a késleltetett dramaturgia akkor lett volna igazán hatásos, ha ez előadás két felvonása tempójában is közelebb került volna egymáshoz..

Mi? Ivan Viripajev: Iráni Konferencia
Hol? Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy
Kik? Kolcsár József, Márton Lóránt-László, Pignitzky Gellért, Kónya-Ütő Bence, Korodi Janka, Fekete Mária, Erdei Gábor, Mátray László, Nemes Levente, Pál Ferenczi Gyöngyi, Göllner Boróka, Vass Zsuzsanna, Nagy-Kopeczky Kristóf, Szalma Hajnalka. Rendező: Bocsárdi László. Fordító / Dramaturg: Kozma András. Díszlet: Bartha József. Jelmez: Szőke Zsuzsanna. Light design: Bányai Tamás. Zene, sound design: Bocsárdi Magor. A teljes színlap itt olvasható.

Mi? Oleg & Vlagyimir Presznyakov: Csónak, avagy előttünk az özönvíz
Hol? Marosvásárhelyi Nemzeti Színház – Tompa Miklós Társulat
Kik? László Csaba, Rózsa László, Kádár Noémi, Berencsy Martin e.h., Berekméri Katalin, Sebestyén Aba, Kovács Botond, Biluska Annamária, Makra Lajos, Bokor Barna, Moldován Orsolya, Meszesi Oszkár, Németh B. Kristóf, Csiky Csongor Ábel e.h., Dull Bence e.h., Kiss Péter e.h., Csiki-Tarcali Szabolcs, Magyari Aurelian/Kovács Szabolcs, Sárosi László-Levente, Szávics Zalán, Zólyomi Endre, Fock Romulus, Trucza Samu. Rendező: Bocsárdi László. Fordította: Kozma András. A rendező munkatársa: Kiliti Krisztián. Díszlettervező: Bartha József. Jelmeztervező: Irina Moscu. Jelmeztervező asszisztens: Nagy Fanny. Zeneszerző: Bocsárdi Magor. Koreográfus: Bezsán Noémi. Light designer: Bányai Tamás. A teljes színlap itt olvasható.