Nem kellett volna inkább csak csendben figyelned, mi történik – mint a Jászaynak – ha írsz róla? – kérdezte tapintatosan egy kolléga, miután kifelé jövet elárultam neki, hogy hivatalos minőségemben néztem az előadást. De. Kellett volna. Csak nem bírtam ki. Többek között ezt a megfigyelést köszönhetem az előadásnak. De ne szaladjunk ennyire előre, most még csak a végénél tartunk! Mintha lett volna másfél óra szavazósdi után egyfajta közhangulat a kijáratnál, és az ragadott volna engem is magával: ez most mi volt? Tényleg ennyi? Némiképp hasonló ahhoz az érzéshez, ami urnazárás után fogja el az embert, vagy pláne másnap. Csak remélni tudom, hogy – talán kevesebb spéttel, mint nekem – nézőtársaimnak is leesett végül, hogy ezúttal épp erre ment ki a foci.

Fotók: BLENDA / trafo.hu

Mindannyian érdekeltek vagyunk látszatok fenntartásában. Életünk paravánok, patyomkin díszletek, üres rítusok – hogy ne mondjam: formák – között telik. Teszem azt, ahhoz, hogy meg tudjam írni, kénytelen vagyok magammal elhitetni, hogy ennek az írásnak lesznek olvasói. Pedig a Trafó külföldi vendégelőadásainál (szemben egy hazai repertoárdarabbal) ajánló funkciót biztosan nem képes betölteni egy eleve utólagosságra ítélt kritika. Aminek ezek szerint ahhoz a néhány emberhez kellene eltalálnia, akik a kritikussal együtt látták az előadást. Különösen igaz ez olyan végletesen efemer (egyszeri, megismételhetetlen stb.) produkciók esetén, amilyen interaktivitása miatt a Kérem, szavazzanak! volt. Sőt, felmerülhetnének akár személyiségi jogi aggályok is: okkal várhatja el egy néző, aki átadta magát a helyzetnek, hogy ami az előadás alatt történt, maradjon bizalmas körben. Őszintén nem tudom, kiadhatom-e alkalmi közösségünk titkait – külföldieknek. Baj-e, ha kiszínezem? (Kiprovokáljak-e valami kompromittálót?)

Az előadás (többnyire szinte üres) amfiteátrumszerű tere az egymás felé fordított széksorokkal és transzparens, önleleplező dramaturgiája lehetővé tette, hogy – miközben persze cserébe saját magunkat is közszemlére bocsátjuk – működés közben figyelhessük meg nézőtársunkat, „az embert”. Hogyan reagál a rendező kreálta helyzetekre? Mit tesz vele a rá irányuló figyelem? Hogyan billenti ki gépiességéből a gép?

Merthogy az interakciók egyik fele – vagy inkább egyik fajtája – ember és gép, a némiképp tanácstalan nézők és a parancsok osztogatásába plusz menet közbeni szabályalkotásba bepörgött személytelen aktor között zajlott le. De már a csúcstechnológia dizájnján érezni lehetett valami anakronisztikusságot: ahogy a végtelenül távoli 2024-et elképzelték és ábrázolták egy fapados szovjet sci-fiben. Semmi AI, érezni lehetett, hogy ember rejtőzik a gép mögött (háttérhatalomként). Ez a megfelelés is stimmelt tehát: megfáradt demokráciánk már a kulisszákra sem igazán ügyel. (Bármennyire is igyekeznék elkerülni az efféle megfejtéseket, az előadás modellszerűsége, önmagáról való kommunikációja, didaxisa szinte rákényszerít erre.)

Beengedjük-e a későn érkezőket. Ez volt az első (ártatlan?) kérdés, amiről szavazhattunk. Amiről megkérdeztek minket. És afeletti örömünkben, hogy mi határozhatjuk meg az előadás alakulását, még azt is elnéztük a RENDSZER-nek (ahogy magát nevezte), hogy kérdéseibe állításokat csomagoljon, és időnként csavarjon egyet a frazeológián (lásd: „külföldiek”). A játék keretében a színházi tér szuverén ország, mi nézők vagyunk a lakosai, mi határozhatjuk meg a törvényeit is. Bár azért ezt már csak ésszerű keretek között: a kérdéseket nem mi tesszük fel, és ha rossz a kérdés, rossz kérdésről kell szavaznunk. Illetve éppenséggel kelleni nem kell: elvetettük, hogy a szavazásnál tartózkodókat megbüntesse a közösség. Amelynek voltak rutinos és kevésbé rutinos (de meggyőzhető) tagjai a rejtett előfeltételezések, eljárásrendi csapdák és jogászkodó furfangok kiszűrésében. Semmi sem állt tehát a közös (többségi? többségi!) akarat megfogalmazásának és kinyilvánításának útjában. Illetve egy valami mégis és azonnal: a bejáratnál kapott (és gondosan kipróbált) lebutított távirányítóra hasonlító szavazókészülékek némelyike nem, illetve rosszul működött. Ami rögtön ki is derült, lévén mindegyik szavazás „név szerinti”, és többen jelezték, hogy a kivetítőn más jelenik meg, mint amit a készülék gazdája nyom. Ekkor robbant ki köztünk az első spontán, a játék látszólagos kereteit szétfeszítő, azokon kívül eső kérdésről folytatott, ám az alkotók által nyilvánvalóan előre kalkulált vita: hogy ugyanis a készülékek valóban meghibásodtak-e, amit jeleznünk kéne a Trafó árnyékként jelenlevő (közöttünk megbúvó) munkatársainak, vagy épp ellenkezőleg: ez már a játék része, dramaturgiai fogás, tesztelnek minket, illetve mi teszteljük saját magunkat, lépjünk már túl ezen, és folytatódjon a játék, az előadás, amire jegyet vettünk. Végül úgy döntöttünk, hogy túllendülünk. Vettük a lapot: úgy kell tenni mintha – szavaztunk tovább engedelmesen. A demokratikus keretek nagyjából azért adottak – gondoltuk akkor még (és végig! egyre jobban megfeledkezve a kezdeti zavarról, ahogy belemelegedtünk) naivan. Illetve mit tudhatom én, mit gondoltak a többiek. Lehet, hogy csak azért mentek bele, hogy haladjunk, mert nem akarták elrontani mások játékát. Vagy csak kimaxolni az élményt, amit a pénzükért kapnak.

Talán itt érdemes megjegyezni, hogy a mi játékunk/előadásunk nem fajult el a’la A Legyek Ura vagy Zimbardo-kísérlet. Inkább túl puhák, „színháziasak”, a játék folytatódásában minden áron és minden körülmények között érdekelt polgárai voltunk látszatdemokráciánknak. Nem is tudom, hogy örüljek vagy szomorkodjam azon a tényen, hogy ezen az előadáson kötéllel kellett fogni az elöljárókat és a funkcionáriusokat, senkit sem vonzott a kiemelt pozíció, többen le is passzolták azt. (A RENDSZER megengedte.) Kötéllel fogni, azaz sorsolni: fantáziáltam már arról korábban, hogy a képviseleti demokráciát fel kéne váltania valamiféle sorsolásos esküdtrendszerszerűségnek, hogy ezzel is csökkentsük a „demokratikus” versengés generálta kontraszelekciót.

Muszáj egy rövid kitérőt tennem. Valamikor a NER megszilárdulásának éveiben dolgoztam egy szintén a Trafóban futó előadásban (Tünet Együttes: Voks, r. Szabó Réka), amiben egy nagyjából ugyanilyen eszközt adtunk a nézőink kezébe. Ők a két síkon futó előadás síkjai között választhattak: vagy egy táncelőadást néztek néma csöndben, vagy vaksötétben hallgattak egy megrázó összeállítást 1936 és 1945 közti napilapos cikkekből. Aztán az előadás vége felé eljött egy pillanat, amikor már hiába nyomogatták a gombjaikat, kicsúszott a kezükből az irányítás, mindent leuralt a háborús téboly. A Kérem, szavazzanak! ott kezdődik, ahol a Voks véget ért. Annak tudatosításával, hogy a gombnyomogatás illúzió, márpedig itt az lesz, amit a rendező akar. A RENDSZER csal, vagy azért, mert már a megalkotói is csaltak, vagy csak önálló akaratra ébredt. Így utólag az a furcsa (Woody Allennel szólva: kafkai) számomra, hogy mi mégis játszani akartunk tovább, a leglehetetlenebb módon változó szabályok közt is folytatni akartuk a demokratikus komédiát. (A vége felé a RENDSZER cinikusan rá is kérdezett, hogy tetszik-e a bohózat.) De nem csak az eszköz idézte fel ezt a régi előadást, hanem a RENDSZER militarizálódó nyelvezete, időnként a közelmúlt valóságának népszavazási-választási-nemzeti konzultációs kutyakomédiáiból ismerős kérdései is (a magyar változat létrehozásában Kelemen Kristóf működött közre).

Fontos tanulsága azonban az előadásnak az az egyszerre megvilágító erejű és frusztráló tapasztalat, amelyik azt mutatta, hogy jó kérdések tulajdonképpen nincsenek is. A problémák komplexebbek, a kérdező óhatatlanul manipulál és leegyszerűsít a megfogalmazással. Változó felállásban szavazgattunk, kezdetben egyénileg, aztán az addigi szavazataink alapján párokba rendeződve (ezzel felerősödött az élmény workshop jellege), végül a RENDSZER által négy pártra osztva (ekkor az adott kérdésre adandó válaszról először párton belül kellett megegyezni), de a metaszintek mindig sokkal érdekesebbnek bizonyultak, mint maguk a viták.

Az időkorlát is ellehetetlenítette, hogy egy témát igazán körbejárunk, ebben valószínűleg a valóságos parlamentek sem különböznek nagyon a mi gyerekparlamentünktől. Nagyjából mindenki zsurnaliszta panelekkel érvelt, kicsit olyan érzésem kerekedett, mint ’90-ben, amikor a nagyszünetben egy vérre menő politikai vita végén megjegyezte az osztálytársam: de jól elvitatkoztak a szüleink! – …által olvasott újságok, teszem hozzá én most. A helyi lakosok dönthessék-e el, hogy épülhet-e a lakókörnyezetükben akkumulátorgyár, mecset vagy hajléktalanszálló? Onnan tudni, hogy rossz a kérdés, hogy: eldöntendő. A való élet organikus gazdagságával köszönőviszonyban sincs az igenek és nemek digitáliája. A vitán megegyeztünk abban, hogy rossz a kérdés… majd tovább szavaztunk, lesz, ami lesz. A demokrácia működését vagyunk épp hivatottak vizsgálni, amihez a saját érdekünkben halálosan komolyan kell vennünk a játékot. Mégiscsak színházban vagyunk. Meg akarjuk érteni, hogy mit akarnak tőlünk. Mire kíváncsi igazából az a láthatatlan erő, ami a RENDSZERt irányítja. Az végig nem volt teljesen világos, hogy mi is az egész szavazósdi célja vagy tétje, mi felé megyünk, és bár az ember egy ilyen típusú előadás esetén számít a duplafenekű dramaturgiára, úgy érzem, levellingben  meg lettem verve. Most kicsit úgy érzem magam, mint amikor hatvanadik hallgatásra jöttem csak rá, hogy a Bekvart zenekar FAQ című számának címzettje valójában nem is egy színész, hanem egy politikus. Nevetve és megvilágosodva, szégyenkezve és becsapva (amiért már korábban is tetszett).

Irányított demokráciában edzett nézőként még inkább élhettem volna a gyanúperrel, hogy a RENDSZER minden move-ja mögött ott egy rendezői csavar, egy késleltetett meta-értelmezés. Például a kezdet kezdetén megtagadhattuk volna a játék folytatását a „hibás” eszközkészlettel, ha – többünknek rossz a készüléke?, nagyobb a jelenlevőkben a szolidartási/demokratikussági faktor a játékkedvnél és nézői illedelmességnél? Már soha nem fog kiderülni.

Kelt Pest vármegyében, az Újraszámolás másnapján.

Mi? Kelemen Kristóf – Roger Bernat (ES): Kérem, szavazzanak! – Mester Yvonne fordításában a magyarországi adaptációt Kelemen Kristóf készítette.
Hol? Budapesti Tavaszi Fesztivál, Trafó – Kortárs Művészetek Háza
Kik? Koncepció: Roger Bernat. Dramatizálás: Roberto Fratini. Zene: „The Sinking of the Titanic” by Gavin Bryars, PatchWorks etc. Sound design: Juan Cristobal Saavedra. Fény: Ana Rovira. A teljes színlap itt olvasható.