Szolnokról a Bárkán és a Vígszínházon keresztül Szombathelyre vezetett az útja. Csonka Szilvia a szombathelyi Weöres Sándor Színház alapító tagja. Kitartóan készült a pályára, majd főszerepek sorát játszotta el, de számára nem a színház az egész világ.

Csonka Szilvia. Fotó: Mészáros Zsolt

Hogyan kerültél színházközelbe?

Nem voltak családi előzmények, édesapám kőművesmester, édesanyám varrónő. Mégis nekik köszönhetem az első – közvetett – színházi élményeket. Szolnokon éltünk, és nekik bérletük volt az ottani színházba. Mindig megvártam, hogy hazaérjenek az előadásról, és kifaggattam őket, hogy mit láttak. Valahogy ösztönösen érdekelt, hogy mi történhet ott. Aztán megnyertem egy mesemondóversenyt, és ezen felbátorodva, amikor édesanyám látott egy hirdetést az újságban, hogy gyerekszereplőt keresnek a III. Richárdba, azt mondta, megpróbálhatnám. Így lettem Clarence lánya ebben a Fodor Tamás rendezte előadásban. Beleszagoltam a színház levegőjébe, és nagyon megtetszett. Gyerekszeplőként láthattam színpadon három későbbi szombathelyi kollegámat, Szerémi Zoltánt, Vlahovics Editet és Mertz Tibort, akik akkoriban Szolnokon játszottak.

Milyen középiskolába jártál?

A szüleim mindenben támogatták az elképzelésemet, hogy színész legyek, de úgy gondolták, jó, ha van a kezemben egy biztos szakma, így ruhaipari technikus lettem. Mindig is vonzódtam az anyagokhoz, a ruhavarráshoz, kipróbáltam magam a jelmeztervezésben is. Hasznát veszem ennek a tudásnak, még ha, mióta gyerekeim vannak, nem is nagyon marad időm a varrásra.

Kritikusabban szemléled a jelmezterveket, mint általában a színészek?

Igen, de ezt nem szoktam hangsúlyozni. A jelmeztervezők sokszor készen hozzák a ruhákat, ilyenkor nincs is mód változtatni. De ha kíváncsiak a véleményemre, szívesen elmondom.

A középiskola után a Bárka Színházba kerültél.

Az alapítástól, 1996-tól 2000-ig voltam ott stúdiós. Nagyon szerettem ezt az időszakot, mert egy komplex alkotói közösség működött, író, dramaturg, színész, rendező együtt dolgozott.

A csekély ösztöndíjunk nem volt elég a megélhetéshez, ezért mi, stúdiósok különböző munkákat vállaltunk a színházban a súgástól a kellékezésen át a takarításig. Átláttuk az egész munkafolyamatot, hogy mit jelent színházat csinálni, sokat tanultam belőle, izgalmas időszak volt. Ritka tünemény egy ilyen alkotói közösség.

Innen kerültél be a színművészetire.

Hatodjára… De hát én a Nyilas jegyében születtem, céljaim vannak, kitartó ember vagyok. Huszonnégy éves voltam, korengedményt kellett kérnem, hogy hatodszorra is felvételizhessek. Most már értem, hogy mi lehetett az oka az elutasításoknak. Zárkózott ember és szorongó lélek lévén, nehezen megy számomra öt perc alatt megmutatni valamit magamból. Tudtam, hogy ha sikerül eljutnom a harmadrostáig, akkor egy hét alatt be tudom bizonyítani, hogy mi van bennem, és hogy képes vagyok keményen dolgozni. Hegedűs D. Géza adta meg ezt a lehetőséget. Van egy bevésődött gyerekkori emlékem: miután megnyertem a mesemondó versenyt, meghívtak egy ünnepségre, ahol nagyközönség előtt kellett elmondanom egy mesét. Elmondtam a címét – és semmi nem jutott az eszembe. Anyukám segített ki, ő súgott. Többször is elakadtam, mégsem jutott eszembe lejönni a színpadról, végigcsináltam. De nagyon bántott, hogy anyukámra szégyent hoztam, és elhatároztam, hogy akkor is megmutatom neki, hogy képes vagyok rá. A színészet tulajdonképpen terápia nekem. A szakdolgozatomat is a lámpalázról írtam, A színész a színpadra lépés pillanata előtt címmel. Interjúkat készítettem a lámpalázról, olyan emberekkel, akik valamilyen formában előadnak, közönségük van (színészek, rendezők, karmesterek, tanárok), és azt vizsgáltam, kinek milyen módszerei vannak a nyilvánosság előtti izgalom leküzdésére. Beszélgettem Popper Péterrel a lámpaláz pszichológiájáról is.

Végül sikerült kialakítanom a saját rituáléimat, amelyek segítenek.

Lehet tudni ezekről valamit?

Ezek egyediek, sokfélék és előadásonként változnak.

Milyen volt Hegedűs D. Géza osztályába járni?

Jól válogatott össze bennünket, erős osztály voltunk és nagyon különbözőek. Danis Lídia, Hajduk Károly, Pető Kata, Keresztes Tamás, Herczeg Adrienn, Tóth Orsi – hogy csak néhány nevet említsek.

Voltak mesterek, akiktől (az osztályfőnökünk mellett) sokat tanultam: Benedek Miklós, Zsótér Sándor, Zsámbéki Gábor. Zsámbéki tanár úrral volt egy emlékezetes Csehov-kurzusunk, ami a Sirály első, a Ványa bácsi második és a Cseresznyéskert harmadik felvonásából állt össze. Nagyon szerettem Székely Gábort. Ő volt akkor a rektor. Élesen megmaradt bennem, hogyan segített át egy jeleneten, egyetlen mondattal, egy rendezőhallgató vizsgaelőadásában.

Hajduk Károly, Csonka Szilvia és Kocsis Gergely a Motelben, r.: Bodó Viktor, Katona József Színház (2003). Fotó: Schiller Kata

Az egyetem után a Vígszínházba szerződtél, de több más színházban is játszottál.

A Vígszínházban töltöttük a gyakorlatunkat, és utána hármunkat vagy négyünket szerződtettek. Örültem, hogy sok jó színésszel dolgozhatok, és jó volt az is, hogy elengedtek egy-egy szerepre. Még egyetemistaként játszottam a Katonában, Bodó Viktor rendezésében, a Motelben, aztán egyetem után Máté Gábor hívott az Élnek még ezek című előadásba. De játszottam a Radnótiban, a Kolibriben és a Gózon Gyula Kamaraszínházban is. A Vígszínházban is voltak jó szerepeim. Nagyon szerettem a Vaknyugatot, amit Gothár Péter rendezett, aztán a Lila ákácot, amiben Hédit játszottam, Forgács Péter rendezésében. És szintén az ő munkája volt a János vitéz, ami egy egészen különleges előadás volt.

Mégis eljöttél Szombathelyre.

Vonzott, hogy Szombathelyen újra részese lehetek egy színházalapításnak. Ritkán adódik ilyen alkalom egy színész életében, én pedig ott lehettem a Bárka és a szombathelyi színház születésénél is.

Újra együttgondolkodásra vágytam, arra, hogy közösen létrehozzunk valamit. Soha nem bántam meg, hogy így döntöttem. Nekem olyan jó itt Szombathelyen. Nincs hiányérzetem, teljes az életem. Tizenhat éve vagyok itt, és látom, hogyan formáltuk a nézőinket. Most az utolsó bemutatóm után egy néző elmondta, hogy végigkísérte a színház tizenhat évét, és mennyire nyitottá vált. Újra beülne Jeles András egyik rendezésére, a Zarándokénekre, mert már úgy érzi, hogy megérett rá. Szerintem ez nagyon nagy elismerése az eddigi munkánknak. A szombathelyi nézők is vágynak a szórakozásra, de a gondolkodtató előadásokra is van igényük.

Ki hívott Szombathelyre?

Már akkor dolgoztam itt, amikor Dömötör Tamás és Endrődy Krisztián a Kamara Savariát csinálták. Dömötör Tamással még a Bárkából ismertük egymást. Benne voltam a Czukor Show-ban, asszisztenskedtem a Sóska, sült krumpliban, amit Széles László rendezett. Így volt már némi helyismeretem. Gothár Pétert kérdeztem meg, hogy mit gondolna arról, ha elmennék Szombathelyre, és ő hívta fel Jordán Tamást, hogy esetleg szükség lenne-e rám.

Kelemen Zoltán és Csonka Szilvia a 9700-ban, r.: Dömötör Tamás, Weöres Sándor Színház (2009). Fotó: Mészáros Zsolt

Benne voltál a nyitóelőadásban, a 9700-ban, majd főszerepek sora következett.

Julika lehettem a Liliomban (r.: Valló Péter), Eliza a Pygmalionban (r.: Keszég László), Éva Az ember tragédiájában (r.: Jordán Tamás), Irma Az üvegcipőben (r.: Valló Péter). Fontos szerepek ezek a pályámon. Nagyon jó élményem volt a Szerelmes Balázs (Dömötör Tamás munkája), ami egy valós idejű skype-színház volt, a régi színházépület különböző tereiből jelentkeztünk be az adott jelenetbe.

Ne feledkezzünk meg a Mohácsi János-féle Szentivánéji álomról sem, amelyben Hermiát játszottad, és a POSZT-on megkaptad érte a legjobb mellékszereplő díját, majd még ugyanebben az évben Domján Edit-díjjal jutalmaztak. A színház felépítése és szárnyalása után jött egy válságkorszak, az igazgatóváltással kapcsolatos bizonytalanságok, Jordán Tamás végül meghosszabbított ciklusa, majd nyugdíjba vonulása után az igazgatóváltás. Akkoriban sokan el is mentek a társulattól.

Próbára tette a társulatot ez az időszak. Ebből részben  kimaradtam, mert amikor a második gyermekem megszületett, azt éreztem, hogy két gyerekkel nem tudok teljes értékűen a színházban is jelen lenni, ezért kihagytam két évadot.

Egy monodrámával, Visky András Pornójával tértél vissza.

Még a köztes időszakban, nagyon nehéz körülmények között kezdtem próbálni. Azt szoktam mondani, hogy az előadásnak, Tóth András gazdasági igazgató volt a keresztapja, az ő segítsége nélkül nem tudott volna létrejönni. Mivel műsorterven kívüli produkció volt, így maradék időkben dolgoztunk, azokkal az emberekkel, akikkel szeretek együtt gondolkodni. A darabot Duró Győző segítségével úgy választottam, hogy nekem fontos dolgokról, anyaságról, színházról tudjak beszélni. Az író engedélyével változtattam a szövegen. Az eredetiben meghal a színésznő, de én azt szerettem volna, hogy túléljen, hogy folytatódjon a küzdelme. Ezért aztán a vége többször is változott. Például az első változatban kisétáltam a végén, de Visky András javasolta, hogy ne menjek ki, maradjak bent a térben, “…mert ez az ő élete, a szabadságának a tere…, ő az, akire mindig számíthatunk, és olykor helyettünk teszi azt, amit mi magunk gyávák vagyunk megtenni.”  Ezen gondolatok mentén találtam meg a végleges befejezési formát is.

A darabban lévő gyermekcsontváz helyett bábot választottam, Kovács Géza segített a bábmozgatásban. A jelmezeket magam terveztem, Simonné Borsodi Mária pedig úgy valósította meg, ahogy én azt megálmodtam. Minden az újrahasznosítás jegyében készült, ez nekem nagyon fontos szempont – ez volt a színház első ökoszínházi projektje.

Csonka Szilvia a Pornóban, r.: Csonka Szilvia, Weöres Sándor Színház (2021). Fotó: Mészáros Zsolt

Milyen volt magadat rendezni?

Borzasztó. Nagyon nehéz kívülről látni magam, játszani, és közben a világításra gondolni.  Kovács Géza segítette a munkámat, ha elakadtam, ő volt a harmadik szemem. A rendező nélküli kényszerhelyzetnek jó oldala is volt: minden előadás más tudott lenni, élő és szabad játék.

Hányszor tudtad eljátszani?

Negyvennégyszer, ami azért egy szép szám. Most már egyeztetési okok miatt nem mehet tovább. Ebben az évadban öt darabot temettem. Ilyen még nem volt, mert szerencsére nálunk – ellentétben sok vidéki színházzal – vannak következő évadra átvitt előadások. Igaz, ennek az a következménye, hogy előfordul olyan hét, amikor öt nap alatt öt különböző előadást játszunk.

Készülsz újabb monodrámára?

Lehet, hogy lesz még valamikor, de a Pornó megszületéséhez kellett a két év kihagyás, a rálátás az addigi pályámra, az anyaság friss élménye. Most már más helyzetben vagyok. De ha újabb monodrámába kezdek, azt csak rendezővel teszem.

A Pornó főszereplője nyíltan szembemegy azzal a rendszerrel, amelyben él, vállalva ennek minden kockázatát. Te mennyire tartod fontosnak egy színész életében a társadalmi szerepvállalást?

Nekem a színház az a csatorna, amelyen keresztül meg tudom fogalmazni a véleményemet, azt, hogy mit szeretnék képviselni. Azért is választottam egyszemélyes játékomhoz egy olyan monodrámát, ami arról is beszél, hogy mi történik a világban, velünk és körülöttünk.

Mennyire befolyásolja a színészi pályádat a kislányos alkatod? A Hegedűs a háztetőnben például te játszod a legkisebb lányt, amit általában tényleg kislányokkal szoktak eljátszatni.

Ismerve Horváth Csaba színházi gondolkodását, örömmel vállalkoztam rá, de nem biztos, hogy ezt egy másik rendezőnél szívesen vállaltam volna.

Sok naivát játszottam, és nagyon szerettem őket. Amikor a szülési szabadság után visszatértem, akkor tudatosult bennem, hogy már kiöregedtem ezekből a szerepekből, ha a testalkatom mást is mutat, én már nem vagyok naiva. Kíváncsian várom, hogy milyen szerepek találnak meg.

Herman Flóra, Mari Dorottya és Csonka Szilvia a Hegedűs a háztetőnben, r.: Horváth Csaba, Weöres Sándor Színház (2023). Fotó: Mészáros Zsolt

Most Szombathelyen kiemelt szerepe van a Horváth Csaba-féle fizikai színháznak, és a színészek láthatóan egyre jobban beszélik ezt a nyelvet. Te hogy vagy ezzel?

Nagyon szeretem. Jó másként gondolkodni egy anyagról, keresgélni, hogyan lehet testtel, hanggal megteremteni azt, amit többnyire szöveggel szoktunk. Kell hozzá bátorság, izgalmas feladatnak, kihívásnak érzem, és a többiekkel együtt én is fejlődöm, frissen tart bennünket ez a fajta mozgásszínház.

Szombathelyen mindig bemutatnak egy nyári, szabadtéri előadást is. Ebben idén szerepelsz majd?

Igen, a próbák egy részén már túl is vagyunk. Vinnai András írta, kifejezetten Szombathelyre, annyira részletesen és pontosan, hogy még a kisfiam óvodája is benne van. A következő évadban pedig három bemutatóm lesz, a két műsoron tartott előadással együtt ez így ideálisnak tűnik.

Hogy látod? Te már végleg szombathelyi színésznő maradsz?

Úgy képzelem, hogy itt maradok. Nagyon jó életünk van itt, egy Szombathely melletti kicsi faluban, a gyerekeim ideális környezetben, mező szélén, patakparton nőhetnek fel. Boldog vagyok, hogy ezt meg tudom adni nekik, és hogy szeret a város. Jó helyem van a színházban, de ha valami ok miatt nem lehetnék színész, akkor is itt maradnék. A családot és a színházat nagyon nehéz összeegyeztetni. Támogató férjem és családom mellett azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek, szerencsés ember vagyok, de nem kell mindenáron színésznek lenni, ha már nem tesz boldoggá. A Covid alatt megtapasztaltam, hogy mennyire vonzódom a faanyagokhoz, akár egy új szakmában is el tudnám képzelni az életem. Az a fontos, hogy amit csinálok, azt a lehető legjobban tegyem, és jól érezzem magam benne.