Harminc éve ismerem Mezei Kingát és kísérem figyelemmel pályafutását. Érthető hát, hogy hívásának nem tudtam ellenállni, és elmentem Zentára, ahol az ottani kis társulat négy nap alatt eljátszotta az évad hat, műsoron lévő előadását. Mezei alig másfél éve vette át a Zentai Magyar Kamaraszínház művészeti vezetését. Az első átmeneti évadban az előző direkció és az ő programja is jelen volt; a 2023-24-es szezon már csaknem teljes egészében az ő művészi koncepcióját tükrözi.

A Kamaraszínházat 2008-ban alapították, és máig társbérletben működik a helyi művelődési házzal. Kezdetben befogadó intézmény volt, de 2013-ban társulat költözött Zentára: egy újvidéki végzős színészosztály tagjai együtt szerettek volna maradni, s ők alkották az első együttest. Kezdetben tudták kezelni azt a nehézséget, ami a társulat tagjainak egykorúságából adódott, ám később ebben a kérdésben is egyre kevesebb invenció mutatkozott a színház vezetése részéről. Az pedig végképp problematikus lett, hogy a színház irányításában egyre inkább magyarországi színházi emberek váltak dominánssá, olyannyira, hogy egy idő után úgy tűnt, mintha a zentaiak a soproni Petőfi Színház tagozataként működnének.  A kezdő csapatból többen elhagyták a társulatot, aminek egyik oka az volt, hogy a színészek csupán szerződéses jogviszonyban álltak fenntartójukkal, a másik pedig az, hogy sem a műsor alakításában, sem a művészi kivitelezésben nem érződött az olyan hosszútávú tervezés és minőségre törekvés, ami távlatot adott volna a színészeknek.

Sirály, r.: Kiss Csaba. Fotók: Zentai Magyar Kamaraszínház

Ilyen előzmények után pályázta meg az igazgatói állást 2022-ben a társulat színésze, Dévai Zoltán, aki művészeti vezetőnek a zentai születésű, az együttessel már többször dolgozó Mezei Kingát kérte fel. Közös tevékenységük egyik legfontosabb eredménye: dotációs szempontból is társulattá vált az együttes, amikor nyolc színész és két technikus került státuszba.

Ez a társulattá válás önmagában is kisebbfajta csoda, de ha arra gondolunk, hogy a vészesen fogyó magyar lakosságú Vajdaságban a Zentai Kamaraszínház immáron a hatodik magyar színház (az eddig meglévő Szabadkai Népszínház, Kosztolányi Dezső Színház, Újvidéki Színház, valamint a szabadkai Gyerekszínház és a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház mellett), még inkább csodáról kell szólni. Zenta népessége is fogy, lakóinak száma a tizenötezret sem éri el (a városhoz tartozó környező településeken még körülbelül húszezren laknak), de a település a második legnépesebb magyarlakta település, amely évszázadokra visszanyúlóan a környék kulturális és oktatási központja volt és maradt. Az ott töltött négy nap benyomásai alapján kijelenthető: a zentaiak szeretik a színházukat. Minden előadás zsúfolt házakkal ment, még a 38 fokos hőség és a színháztermek forrósága sem riasztotta el a nézőket. A színház vezetői szerint egy év alatt megkétszereződött a nézők száma. És az együttes természetesen nemcsak a székhelyén játszik, előadásaikat rendszeresen viszik más településekre is.

Az igazgató és a művészeti vezető már az első évadjuk végén úgy döntött, hogy az érdeklődőknek és a (főleg magyarországi) meghívottaknak bemutatják a társulat pillanatnyi művészi állapotát s körvonalazzák a következő évekre szóló terveiket. Hat produkció alkotta a programot. Két monodráma – Patrick Süskind: A nagybőgő (Nešić Máté) és Kai Hensel: Klamm háborúja (László Sándor m. v.) –, két kamaradarab – Matei Vişniec: A pandamedvék története, amiként az a szaxofonos meséli el, akinek egyik barátnője Frankfurtban lakik (Szilágyi Áron és Verebes Judit), Yasmina Reza: Művészet (Dévai Zoltán, Szilágyi Áron, Virág György), valamint Shakespeare: Sok hűhó semmiért, illetve Tolnai Ottó költő és Petrik Pál képzőművész munkásságából készített Élő homok című kompozíció. Az előadásokat egy kivételével Mezei Kinga rendezte (A Vişniec-darabot Dévai Zoltán vitte színre).

Az idei showcase is hat produkciót vonultatott fel. Ebben a szezonban bővült a rendezők köre: Mezei Kinga és Dévai Zoltán mellett két magyarországi alkotó (Kiss Csaba és a Nemzeti Színház színésze, Szabó Sebestyén László), valamint az Újvidéki Művészeti Akadémia tanára, László Sándor dolgozott a színészekkel. Már az előző évadban is feltűnt, de idén még inkább láthatóvá vált, hogy a társulatot néhány vendégszínész (Pálfi Ervin, Balázs Áron, Hajdú Tamás) erősíti. A bemutatósorozat meghívottainak köre népes szerb kritikus-delegációval bővült, amelynek tagjai igen érzékenyen reagáltak az előadásokra és a magyaroknál is aktívabban vettek részt a délelőtti szakmai beszélgetéseken. Nem annyira kritikai megjegyzéseik voltak, szavaikból sokkal inkább az érdeklődést, a megérteni vágyást lehetett kihallani.

János vitéz, r.: Szabó Sebestyén László

Ez némiképpen érthető, mert a felvonultatott produkciók egyike sem illeszkedett valamely kánonhoz. Még a János vitéz sem, amely elsősorban az iskolás korosztályt célozta meg. Mivel a színlapon nincs feltüntetve dramaturg, feltételezhetően maga a rendező, Szabó Sebestyén László húzhatta meg Petőfi elbeszélő költeményét. Arra törekedett, hogy a mű cselekményének minden mozzanata bekerüljön a darabba, amiből az következett, hogy a hat színész egyik szerepből a másikba esve végigpergette a szöveget. Aki ismeri a művet, az is nehezen tudja követni, hogy a mesében éppen hol tartunk, aki pedig az előadáson találkozik először az alkotással, csak kapkodhatja a fejét. A kis színpadon alig van hely a játékra, mert a tér zsúfolva van rekvizitumokkal és két nagy díszletdarabbal. A középpontban egy olyan sokfunkciós elem áll, ami bármi lehet, s hogy éppen mi, az jó esetben a szövegből derül ki. A rendező számos játékötlettel próbálja mozgalmassá tenni a felpörgetett tempójú, de ritmustalan előadást. A korrektnek mondható produkcióban a színészek elképesztő energiával vesznek részt (a délutáni hőségben zajló előadás során volt, aki másfél és volt, aki nyolc kilót vesztett a súlyából), és játékuk nagy erénye, hogy szépen, jól értelmezve mondják Petőfi Sándor sorait.

A másik magyarországi rendező, Kiss Csaba Csehov-rendezése is számos kérdést vet fel. A nézőt az előcsarnokban a jelmezes színészek kis zenekara fogadja. Mezei Kinga zongorázik, Balázs Áron bőgőzik, Pálfi Ervin váltogatja a hangszereket, és bekapcsolódnak a muzsikálásba a fiatalok is. Dalok hangzanak fel, amelyek zenéjét Mezei Szilárd szerezte, a szövegét a társulat tagjai írták. Hamar kiderül: zenés darab lett a Sirályból. A csaknem üres színpadon is egy pianínó áll, amellett ül Mása, és zongorázás-dudolás közben válaszolgat Medvegyenkónak. A pianínó mellett még egy hangsúlyos díszletelem van: kétszárnyú vörös színházi függöny. Erős és jól értelmezhető látvány, amit azonban megtör egy kerekeken guruló nagy asztal, amelyre tulajdonképpen semmi szükség, bár az utolsó felvonásban Szorin ágyaként (!) funkcionál.

Színházi közvélekedés szerint Csehovot játszani egyféle rangot jelent. Árulkodik a társulat erősségéről, eszmeiségéről. Mezei Kinga érthetően fontosnak tartotta, hogy fiatal színészei már az első évadában találkozzanak az orosz szerzővel. És mivel Csehovot játszani felér egy színészi továbbképzővel, „Csehov-szakértő” rendezőt keresett. Kiss Csaba valóban sokat tud Csehovról, ám ezúttal nem elsősorban a pedagógus-rendezői énje dominált.

A rendező üzembiztosan lebonyolítja az előadást. Nincs benne hamis hang, bántó színpadi szituáció. De revelatív mozzanat sem. Az előcsarnokban hallott dalok zökkenőmentesen illeszkednek a cselekményhez, ám ezek a betétek felszabdalják a darabot. Feltehetően a társulat kis létszáma miatt vált szükségessé Polina kiiktatása, valamint Dorn és Szorin szerepének összevonása. Bár az így született figura a szöveg szintjén nem vált egységessé, Balázs Áron személyiségének erejével mégis képes volt hitelesíteni a Doktornak nevezett szereplőt. A Doktor legproblematikusabb jelenete a halála, ez ugyanis nem következik az első három felvonás életigenlő, lényegében Dornból építkező figurájából. (Balázs Áron ezt az ellentmondást egy finom gesztussal oldotta fel: az asztalra fektetett színészt úgy tolják be a függöny bal szárnya mögé, hogy kilátszik a feje, s a színész diszkrét mozdulattal maga elé húzza a függönyt.)

Az előadás középpontjába Mezei Kinga Arkagyinája és Pálfi Ervin Trigorinja került. Nemcsak a közös jeleneteikben éreztették, hogy mindent tudnak Csehovról, hanem a fiataloknak is támaszt jelentettek. Ennek is köszönhető, hogy számos finoman szép és igaz pillanat született a színpadon, mint például Nyina (Kiss Anna Gizella) és Trigorin epizódjaiban, vagy Trepljov (Szilágyi Áron) és anyja sebkötöző intim együttlétében. Kár, hogy a rendező többször magukra hagyta a fiatalokat, ezt leginkább Verebes Judit (Mása), Virág György (Medvegyenko) és László Roland (Samrajev) alakítása sínylette meg.

De mi lett a nővel?, r.: Dévai Zoltán

Kiss Csabát a nézők szerzőként is megismerhették. 1997-ben a győri színház mutatta be a De mi lett a nővel? című darabját az ő rendezésében és Gyabronka József, Honti György, valamint Horváth Lajos Ottó előadásában. A produkciót a három színész azóta is játssza, és az eltelt csaknem három évtizedben határokon innen és túl több mint huszonöt repríze született. A Csehov-novellákból összeállított szöveg remek megmutatkozási lehetőséget kínál három színész számára, és László Roland, Virág György meg Szilágyi Áron kiválóan él a lehetőséggel.

A színészek színészeket játszanak, akik útközben olyan történetekkel szórakoztatják egymást, amelyek mögött minden esetben egy titokzatos nő, Irina Bikulina bújik meg. A sztorik során a legszélsőségesebb szituációkat elevenítenek meg, váltogatják a szerepeket, ki-belépnek az alapszerepükből az eljátszott szerepeikbe és viszont. Az előadást a színház vezetője, Dévai Zoltán rendezte, s mivel maga is színész, hármas jutalomjátékot segített színpadra. E három színész a tavalyi szezonban eljátszotta a Művészet című darabot, így ez a bemutató az akkori sikeres vállalásuk folytatásának is tekinthető, és látva a játszók groteszk iránti affinitását, a következő „férfidarabjuk” akár Mrożek Mulatsága is lehetne.

A groteszk hangvétel igazán az Újvidéki Művészeti Akadémia tanárának, László Sándornak a rendezében bontakozott ki. Vörösmarty Mihály egyetlen vígjátékából Görgey Gábor írt zenés komédiát Handabasa avagy a fátyol titkai címmel. Az 1968-ban készült mű akkoriban a színházak kedvelt darabja volt, aztán a premierláz lecsendesült, s a mostani premier ennyi idő után felfedezés számba ment. A rendező és Ondraschek Péter tervező (aki nem mellesleg az összes látott előadás díszlettervezője) elvetette a reformkort idéző realista látványt. A színpad hátterét sűrű növényzetből, virágok garmadájából „szőtt” függöny borítja. Előtte két síkon síneken mozgathat ajtó és ablakkeretek jelölik ki a helyszíneket. Termékeny ellentét feszül a színészek jelzéses, sok mozgásos, erősen elrajzolt játéka és a korabelire emlékeztető fazonú ruhák között. Örömszínház ez az epekedő szerelmesekről, tartós kapcsolatokra vágyódókról, hoppon maradt kérőkről, de a túlzó nyelvújításról is szóló produkció. Ez a fiatalok színháza (a társulat kiegészült László Judittal, az Újvidéki Színház tagjával), még az eladó lány apját is fiatal játssza (az igazgató, Dévai Zoltán), de ez nem okoz gondot a nézőknek. Az előadás nagy értéke, hogy a felhőtlen komédiázásba időnként kis keserűség is vegyül. Mindenekelőtt Mezei Kinga alakításában érhető ez tetten, aki a férfifaló vénkisasszony férjszerzésnek nemcsak a mulatságosságát, hanem a tragikus vonásait is megmutatja. A cselekményt egyre-másra dalok szakítják meg, ám Szerda Árpád zenéje nem illeszkedik a produkció groteszk, már-már abszurd stílusához.

Hidegpróba, r.: Mezei Kinga

Az évadban két bemutatót jegyez Mezei Kinga. Mindkettő a mára már sorozattá összeálló azon előadásai sorába illeszkedik, amelyek egy-egy vajdasági költő-író és képzőművész világát idézik meg. A Hidegpróba Sziveri János verseiből és Benes József képeiből ihletődött, a Szedjetek szét pedig Domonkos István műveiből építkezik.

A Hidegpróbának nincs összefüggő története, felépítése és dramaturgiája inkább zeneműhöz hasonlítható. Ezt az érzetet erősíti az egész produkciót átszövő zene, Mezei Szilárd kompozíciója. Motívumok születnek a szemünk előtt, ezek hol előbukkannak megint, hol csak erős benyomást hagynak maguk után. Az előadás képek, szövegek, versfoszlányok, dalok asszociatív kapcsolatba lépése. Ha ezek között elég erős a kohézió, akkor beszippantja e világba a nézőt, akár ismeri a szerzőket, akár nem. Csövek erdejében botorkáló, nagy szárnyú angyal indítja a produkciót, majd hamarosan feltűnik Benes egyik visszatérő alakja, Husika: Verebes Judit rózsaszínű húsgömb jelmezében úgy néz ki, mint a Michelin cég védjegy figurája. A színészek az előadás egy pontján a különböző hosszúságú és átmérőjű csöveket fakalapáccsal megütve éteri muzsikát játszanak. A produkció végére a szereplők telerakják a színpadot vekkerekkel. E néhány mozzanat talán képes éreztetni Mezei rendezésének a világát.

Más jellegű a Szedjetek szét. Ennek alapja Domonkos István A kitömött madár című regénye, de más műveiből is hangzanak el részletek, mindenekelőtt a Kormányeltörésben című poémájából. A történet helyszíne az isztriai tengerpart, ahol egész évadban vajdasági muzsikusok szolgáltatják a zenét az üdülőknek. Különös alakok tűnnek fel a tenger mellett (például egy emigráns, a könyvén dolgozó író meg a jég hátán is megélő Deda), szerelmek szövődnek, folyik az illegális kereskedelem és az ezzel járó csetepaté a rendőr és a piti bűnözők között. Hangoskodnak, isznak, káromkodnak, élik kisstílű életüket. A komédiai hangütésbe egyre többször keverednek keserűbb hangok. S ahogy Domonkos hiába hagyta el szülőföldjét, lélekben mindig vajdasági maradt, a szereplők is ezt érzik. A négy vagány zenész kiül a színpad szélére és a legfőbb kérdésról beszélgetnek: menni vagy maradni. Az eszükre hallgatva menni kéne, a szívük szerint pedig maradnak, mert visszahúzza őket Vajdaság. Késélen egyensúlyoz a rendezés, az egymásba fonódó négy monológ súrolja a szentimentalizmus és a patetikusság határait, de valamelyikük megszólalása mindig képes ellenpontozni az érzelmek túlcsordulását.

Szedjetek szét, r.: Mezei Kinga

Ennek az előadásnak is Pálfi Ervin a motorja, ő diktálja a felpörgetett tempót, ő érzi legjobban a mű stílusát. Jelenléte vendégként is nagyon fontos a társulatépítés szempontjából. Mint ahogy más szempontból Mészáros Gábor közreműködése is fontos. Nemcsak a remek Deda- alakítása miatt, hanem azért is, mert mint a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház tagja, játékával egy igen erős és egyedi, Urbán András rendező által fémjelzett színjátszó stílust képvisel és tud átadni a fiatalabbaknak.

A miniévad hat előadása tehát egyrészt egy alakuló-formálódó kis társulatról adott képet, másrészt jelezte a színház művészi törekvéseinek irányát. A látottak alapján úgy tűnik, a direkció jó arányokat alakított ki a művész- és a népszínházinak tekinthető profil között. Érdemes hosszabb távon is figyelemmel kísérni a tevékenységüket.