A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház a következő szezonban ünnepli 80. évadját, ennek részeként, vagy ha úgy tetszik, előjátékaként született a társulat névadójának szellemét megidéző előadás. Tompa Miklós a köztudatban leginkább a Székely Színház alapítójaként él, de nemcsak színházszervezőként, hanem rendezőként és teoretikusként is a magyar színházművészet jelentős személyisége volt. Amiről szerencsére nemcsak színháztörténeti munkák tanúskodnak, de a személyes gondolatait, történeteit, látásmódját rögzítő interjúk is. A Székely körvasút című életútinterjú kötet úgy született meg, hogy a kilencvenes évek elején (amikor megnyílt az elvi lehetősége annak, hogy a határon inneni és határon túli színházi szakma kapcsolatai szorosabbá váljanak) Bérczes László felkereste Tompa Miklóst otthonában, és lejegyezte az akkor már nyolcvanon túl járó alkotó színházcsinálásról, előadásokról, színészekről és politikusokról, sikerekről és kompromisszumokról szóló mondatait.

Fotók: Bereczky Sándor

A Barabás Olga rendezte bemutató e könyv alapján készült. A rendező maga alakította ki a két órás produkció szövegkönyvét, figyelve arra, hogy Tompa tevékenységének, gondolkodásának, erkölcsi és művészeti állásfoglalásainak minél szélesebb körét megmutassa. Vagyis az a cél, hogy Tompa Miklós, az ember és a művész minél gazdagabban, színesebben álljon előttünk, és emellett megidéződjenek azok az évtizedek, amelyekben tevékenykedett – ideértve a politikai küzdelmeket éppúgy, mint a színházi rivalizálásokat, pletykákat. És mindezt tárgyszerűen, mégis igen színesen adja vissza a hosszú monológ – merem azt hinni, hogy a történetek még annak figyelmét is lekötik, aki keveset tud Tompáról és általában az erdélyi magyar nyelvű színházról. Az átgondoltan összeállított szövegkönyv mellett ebben döntő szerepe van a Tompa Miklóst megjelenítő László Csabának is. A negyvenes éveiben járó színész szerencsére nem törekszik arra, hogy egy nyolcvanéves embert ábrázoljon; nem külsőségeiben, hanem szellemében idézi meg Tompa alakját. Van ugyan egy jellegzetes hanghordozása, finoman kidolgozott, karakterteremtő gesztusai, de leginkább természetessége ragad magával. A szuggesztivitás és a személyesség ereje, amellyel a nagy rendező szavait tolmácsolja. Éppoly hiteles akkor, amikor egyszerűen felidézi a történéseket, mint amikor a mából visszanézve értelmezi, kommentálja azokat. Fontos része a szerepformálásnak a finom önirónia is, amely nemcsak a visszaemlékezés sajátja; legalábbis László Csaba játéka elhiteti, hogy Tompa személyiségének ez mindig meghatározóan fontos része volt. S noha alig emeli fel hangját, tartása, pillantása tekintélyt, erőt sugároz, s valami nehezen definiálható, de átütő emberi tisztaságot. László Csaba úgy lényegül át Tompa Miklóssá a színen, hogy nem próbálja imitálni, fizikai értelemben eljátszani az idős mestert.

El tudnék képzelni olyan előadást, amely nem is akarna több lenni ennél. Vagyis kijönne a színre a Nagy Fanny korhűen elegáns ruháit viselő László Csaba, s elkezdene mesélni nekünk, nézőknek. Ám Barabás Olga az anyag teatralizásása mellett döntött. Ami persze szintúgy érvényes és járható út, ám e tekintetben jóval kevésbé érzem sikeresnek a bemutatót.  A viszonylag tágas tér (az előadást a nemzeti színházi vendégjátékon, a Gobbi Hilda Színpadon láttam) egy realisztikus módon értelmezhető lakást tár elénk. Ganea Adrian díszletében talán nem is a korhűnek tetsző bútorok a legfontosabbak, hanem a könyvespolc sok-sok könyve, a falon a festmények, a fotók. Ugyanakkor a tér szellősebb egy átlagos lakásnál – amire azért van szükség, hogy a játék betétjeleneteinek helyet adjon. Betétnek látszik már az a megoldás is, amelyre a struktúra épül. Megelevenedik ugyanis az interjúkötet születésének szituációja: Bérczes László megérkezik Tompa Miklóshoz, faggatni kezdi pályájáról, majd csendes figyelemmel hallgatja. Ám ezzel a szituációval és Bérczes alakjával semmi más szándéka nincs a rendezésnek, minthogy keretet adjon a monológnak. A Bérczes szerepét játszó Kovács Károlynak pedig színészi feladata nincsen – és mintha nem is igazán tudná eldönteni, hogy próbálja-e felrajzolni a mesterre áhítattal néző ifjú színházi ember kontúrjait, vagy elégedjen meg egyszerű jelzésekkel, és azzal, hogy egyébként zenészként (és zeneszerzőként) vesz részt az előadásban. Maga az alapvetően atmoszférateremtő szerepű zene nemigen tud változtatni azon, hogy az emlékképekként/szimbólumokként megjelenő betétjeleneteknek nincs érdemi funkciójuk a játékban. Azt nyilvánvalóan Barabás Olga is érzi, hogy nem lehet realisztikusan megidézni a múltat, inkább ambivalens, kissé sejtelmes foszlányokra van szükség – vélhetően ezért kerülnek képbe az elmosódó kontúrú nőalakok (amelyek semmilyen színészi lehetőséget nem kínálnak az őket megjelenítő Benő Kingának, P. Béres Ildikónak, Fodor Piroskának és Kádár Noéminek). Ezek a betétek vagy feleslegesnek, illusztratívnak látszanak, vagy túlságosan homályosak maradnak, akárcsak a jórészt hozzájuk tartozó tárgyi kellékek. Ahhoz, hogy a múlt hálója szemléletesen, jelentésesen és atmoszférikus erővel megjelenjen, valószínűleg más előadásstruktúrára lenne szükség, határozottan meg kellene bontani a dialógusokat, vendégszövegekkel kiegészíteni azokat, vagy esetleg egy izgalmasan eredeti, a szöveg síkját ténylegesen kiegészítő/ellenpontozó vizuális jelrendszert kellene kiépíteni. Ennek híján ezek a képek (mint ahogy Bérczes bizonytalan színpadi megidézése is) elsősorban a tényirodalom teatralizálásának buktatóit mutatják. De szerencsére nem ez a probléma marad emlékezetes a marosvásárhelyi előadásból, hanem Tompa Miklós gondolatainak, történeteinek, világnézetének dramaturgiailag hiteles, színészileg remek megidézése.

Mi? Én így látom – Tompa Miklós mesél; Marosvásárhelyi Nemzeti Színház – Tompa Miklós Társulat
Hol? Nemzeti Színház
Kik? Szereplők: László Csaba, Kovács Károly, Benő Kinga, P. Béres Ildikó, Fodor Piroska, Kádár Noémi. Díszlettervező: Ganea Adrian. Jelmeztervező: Nagy Fanny. Zeneszerző: Kovács Károly. Mozgásművészeti tanácsadó: Benő Kinga. Dramaturg – rendező: Barabás Olga.