Két közösségi színházi előadás: az egyik a pályaelhagyó, pontosabban a státusztörvény után (vagy ellenére) is pályán maradó pedagógusok helyzetét világítja meg, a másik a kivándorlásról, a külföldön való boldogulásról szól. Az alkotók között van átfedés, segítették egymás munkáját. A résztvevők pedig a műfajnak megfelelően kívülről érkeznek a színházba, hogy ott sorsukról, traumáikról, érzelmeikről beszéljenek a színpadon: ebben a két esetben politikával átszőtt társadalmi kérdéseknek adva személyesebb, átérezhetőbb olvasatot.

STEREO AKT: Miután felmondtam / Miután maradtam. Fotó: STEREO AKT

„Az Isten háta mögött vagy”, erre a vicces rendszámtáblára lettem figyelmes egy elhagyatott autó ablakában, ami mellett elsétáltunk a többi nézővel a kőbányai MÁV-telepen. Ez a Hungária körút melletti, pár utcányi terület a helyszíne a STEREO AKT Miután felmondtam / Miután maradtam című előadásának. Korábban is olvastam cikkeket erről a különleges városi zárványról, de személyesen most jártam itt először és már ezért megérte. A mintegy ötven házból álló telep 1894 és 1896 között épült vasúti műhelymunkások és a Józsefvárosi pályaudvar dolgozói számára közösségi épületekkel, udvarokkal. Ma sem szellemváros, bár vannak elhagyatott épületek és úgy tűnik, hogy mindent, a sarki kőkrisztust is befutotta már a borostyán és a vadszőlő. A telep közepén működik az előadást befogadó Wesley János Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium, ahol több mint száz tanuló integráló, kis csoportos oktatását-nevelését végzi a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség.^[1]

Ennél tökéletesebb helyszínt aligha találhatott volna Boross Martin és csapata egy a magyar közoktatás válságát, a tanári pálya kiszolgáltatottságát bemutatni igyekvő előadáshoz. Az egyszintes iskolaépület olyan állapotban van, amelyet ma Magyarországon néhány esetben tudtam volna csak elképzelni, Budapesten pedig semmikép. Bár a projektor ott van az osztályteremben, de minden ütött-kopott, számtalanszor átfestett és lepergett, kis léptékű, mégis színes, otthonos és szeretetet árasztó. A STEREO AKT amellett, hogy a dokumentarista részvételi színházat képviseli, előadásaik gyakran helyspecifikusak is. De a kiváló helyszínválasztáson túl hogyan működik részleteiben ez a helyspecifikus és sétáló színházi forma? Például úgy, hogy az ember meglát egy ilyen rendszámtáblát, vagy hogy a pályaelhagyó tanárok sorsát hallgatva egy félbevágott, de újra kisarjadó jegenyefa naplementében rezgő leveleit nézi, a lepergett festékű, régi faablakon át, a műanyag virágosládán túl, amiben csak fű nő. Ezeket a képeket és asszociációkat én fedezhetem fel és teremthetem meg, más nézők bizonyosan más részleteken időztek. Mennyivel másabb, akár mennyivel izgalmasabb lehet ez, mint egy épített színpadi díszlet befogadása. Bár a későbbi helyszínek épp épített díszletnek, vagy filmes kulisszának is beillettek volna.

Az est ugyanis három részre tagolódott. Először kettéválasztották a társaságot, a kék és a piros csoportra. Az iskolaudvaron Török Tímea és Csernai Mihály fülhallgatóval a fejükön köszöntötték a nézőket, majd a kiosztott kék és piros korongok szerint a nézők egyik fele az egyikőjüket, a másik a másikójukat követte. Szerencsém volt a kék csoporttal (a másik csoport fordított sorrendben látta az egyes részeket), izgalmasabb ívet járt be az általunk látott előadás. Az est egyharmadáig ugyanis arra gondoltam, hogy ez ugyan egy nemes vállalkozás, de ha így folytatódik, az édeskevés lesz színháznak. Az előadás végén pedig úgy hagytam el a helyszínt, hogy ez csodás élmény volt. Az ember szereti, ha valami egyre jobb lesz és meglepik, így még ha most is kissé elnyújtottnak érzem a kezdést, de összességében úgy ítélem meg, hogy remek az előadás. De ebben az is közrejátszott, hogy a kék csoportba kerültem.

Mi ugyanis az iskola épületében, egy tanteremben kezdtünk, itt hangfelvételről végighallgattuk öt vagy hat pályaelhagyó pedagógus gondolatait. Kovács Éva és Sikoparija Lujza a miutanfelmondtam.com alapítói adtak felületet elsőként ezeknek a megnyilvánulásoknak, hogy a pályaelhagyó tanárok ne csak a saját facebook oldalukon búcsúzhassanak, indokoljanak, buzdítsanak, hanem legyen ennek egy kerete és helye, hogy egységében, a közösség erejével tudjon megszólalni a hangjuk. Ezeket a szívbe markoló hangokat erősíti tovább az előadás. Hogy hogyan tud első lakást venni hitelre egy új munkát talált egykori informatikatanár, hogyan folytathatja a tanítást egy Ausztriába családjával együtt kiköltöző tanítónő, mennyire fáj otthagyni az osztályt dolgavégezetlenül. Erről szólt az első rész a pályaelhagyók miértjeiről és hogyanjairól.

Majd felkerekedtünk és kisétáltunk egy a MÁV-telep szélén álló épületig, ahonnan épp a piros csapat távozott, mi ültünk be a helyükre. Itt kezdődött az előadás második szakasza. Ez az épület még elképesztőbb volt, mint az iskola, ez ugyanis egy elhagyott iskola volt. Egykori tantermekkel, napközis megőrzővel – egykoron valószínűleg a központi iskola részeként működhetett. Ma azonban olyan képet mutatott, mint ahogy egy csernobili iskolát képzelnék el, ahonnan sietősen kellett távozni évtizedekkel ezelőtt. Szétvert mosdó mellett vezetett az utunk a tantermeken át, ahol az asztalokon porlepte régi játékokat világított meg a leszakadt zsalugátereken beszüremkedő fény. A tanteremben, ahol leültettek minket, félig lekopva még olvasható volt a VAKÁCIÓ felirat és a gyerekek nevei iskolás betűkkel, akik köszönetet mondanak tanáraiknak az elmúlt évekért. Ebbe a terembe már hús-vér pedagógusok léptek be és mondták el, hogy miért maradtak. Ekkor nyert értelmet az első rész hosszú hangjátéka, megszületett a kontraszt a hangfelvétel és a személyes jelenlét ereje között, hogy milyen űrt hagynak a távozók maguk után. Ez az építkező sorrend szerencsésebb volt, mint a piros csoport esetében.

STEREO AKT: Miután felmondtam / Miután maradtam. Fotó: STEREO AKT

Azt azonban nem értem, hogy érhetett meglepetésként, hogy az első személyesen megjelenő tanár beszéde máris elementáris erővel röpített vissza iskolás éveimbe és abba a meghatottságba, hogy mennyit köszönhetek egy-egy tanáromnak én. Valahogy erre nem számítottam, hogy ennyire beszippant, személyessé válik ez az átpolitizált és elsősorban társadalmilag húsba vágó téma. Persze a Szent László Gimnázium kockás ingben érkező, fiatal matematika tanárát hallgatva, az én 25 évvel ezelőtti Szent László Gimnáziumbeli matematikatanárom jutott eszembe. Kockás bohócnadrágban mászkált hajdani tanárom is, ugyanakkor összeszedett volt, komolyan vette magát és a rá bízott feladatot. Az előadásban megszólaló tanár is épp ilyennek tűnt. Az enyém akkor került ki az egyetemről csupa tettvággyal, tanítani akarással, ambícióval, és ahogy minket leérettségiztetett, négy év után el is hagyta örökre a pályát. A pályaelhagyás, mint kiderült, a most megszólaló tanárnak is egy számba vett lehetőség. Az ember persze rengeteget köszönhet a tehetségét fejlesztő, felkaroló tanárainak, de az örök hála mégis azé a matektanáré, aki fogában tartva átviszi az érettségin a túlsó partra. Őt láttam magam előtt, hatványozottan érezve az ő évtizedekkel ezelőtti tehetségét és tipródását. De megindító és a problémát láttató volt a többi személyes beszámoló is, a maradásról, az olykor ezzel járó szégyenről, arról, hogy érzi valaki, hogy jó a munkájában, hogy a helyén van, csak épp az egész rendszer földcsuszamlásszerűen csúszik ki a talpa alól. Két stratégia bontakozott ki a beszédek alapján: a kivárás, a még pár év, hátha jobb lesz és a becsukom magamra a teremajtót, felteszem a tankönyvet a polcra és azt tanítok, ami tetszik.

Így tehát felindult, nosztalgikus állapotomban sétáltam át az előadás harmadik helyszínére egy kis tornaterembe. Ahol már szólt a zene, a színes krepp papír virágok lengedeztek a huzatban a bordásfalakon. Egy szépfiú énekelt, egy meg kísérte gitáron. Sutty, újra vissza a gimnáziumba. Minden iskolában van egy jósvádájú, jóhangú tizenéves, aki a lazán gombolt fehér ingében elviszi a hátán az iskolai ünnepélyeket és zúzza a kamaszlányok szívét? Kiváló választás volt a STEREO AKT részéről a Corneus zenekar, azaz az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Gimnázium tanulóinak, Széll Botondnak és Nemes Jakabnak az együttese. Ők játszottak hosszasan, amíg a nézők a drámainstruktorok iránymutatását követve csoportokba szerveződtek és helyet foglaltak a zöld iskolapadok körül. Az eddig irányítóként működő Török Tímea és Csernai Mihály itt kisebb szerepet öltött magára. A történet szerint a tankerületi igazgatót vártuk, aki azonban nem tudott megérkezni az évzáró ünnepségre, csak online jelentkezett be. Szalontay Tünde bukkant fel a képernyőn ebben a szerepben és darálta az idevágó idézetekkel és költeményekkel teletűzdelt végeláthatatlan beszédét, amíg le nem keverték őt a drámainstruktorok és átadták a részvételi színház keretei között a szót a nézőknek.

Kisebb csoportok szerveződtek a nézőkből az asztalok körül. Minden padra fel volt írva az oktatással, iskolákkal, tanárokkal kapcsolatban egy-egy kérdés, amire csapatmunkában kellett hívószavakat, válaszokat írni a padra. Mai elidegenedett világunkban igazán különleges élmény, hogy egy színházi előadás kereteket teremt vadidegen emberek között a párbeszédre, együttműködésre. Körülnézve a teremben azt hiszem, a legtöbbünknek jól esett ez a kis bevonódás, bár a mi asztalunknál is volt olyan csoporttag, aki a bemutatkozás után angolosan távozott. Én jórészt idősebb tanáremberekkel ültem egy asztalnál, de tagadhatatlanul izgalmat kölcsönzött az estnek, hogy Karácsony Gergely és pedagógus felesége is részt vett nézőként a játékban. Először bemutatkoztunk és közös kapcsolódási pontokat kerestünk az iskolás éveinkben. Az én asztalomnál rögtön találtam egy másik nézőt, aki teljesen magától a matektanárát idézte meg, aki átvéve negyedikben az osztályt egy év alatt pótolta be az elmúlt három év hiányosságait. De hamarjában más emlékekben is találtunk kapcsolódási pontokat. Aztán együtt feleltünk a padokra írt kérdésekre, mindenki a maga habitusa szerint. Újabb és újabb asztalokhoz kellett vándorolnunk, végül minden csoportnak ki kellett tölteni egy nyomtatványt: befejezni olyan mondatokat, mint „Nem felejtjük el, hogy a cél…, A hozzánk járó gyerekek tudják…, Alapértéknek tartjuk…”. Végül e mentén minden csoport elmondta saját évzáró beszédét és bár némi közhelyesség elkerülhetetlen, de minden csoport szívünkből beszélt, láthatóan közös értékeket vallottunk, nevetés és taps, közösségi élmény kerekedett az előadás végére. Amelyet a gyöngyhangú Széll Botond remekül elénekelt és a Wesley gitárzenekarával kiegészült Bella ciao partizándal zárt.

Paralel Alkotócsoport – MU Színház – Bartók-negyed: Köd előttem. Fotó: Szabó Réka

Hogy a végén kezdjem a másik előadásról a beszámolót, ott is közös dallal zárul az est, Bródy János – Szabó Lőrinc Szél hozott, szél visz el című dalával, az előadás is innen kapta a címét: Köd előttem. Ez a MU Színházban látható előadás Róbert Júlia író, dramaturg és a másik előadásban is szereplő drámainstruktor, Török Tímea irányításával készül. Legalábbis ők állnak ki az előadás kezdetén a nézők elé, bár a színlap a Paralel Csoport másik tagját, Fodor Fanni drámainstruktort is említi. Ez az előadás szintén civil emberek gondolataiból, élményeiből kerekedett, amit a műfaj értelmében ők maguk is adtak elő. A színpadon várótermi székek sorai és a csomagjaikkal érkező utasok, akik végig a színen vannak. Amíg nem játszanak, addig várakoznak a járatukra, rejtvényt fejtenek, vagy zenét hallgatnak, olvasnak. A háttérvetítésben egy rajzolt kifutó pálya képe látszik, amely a ködbe vész. A jelenetek, megszólalások helyét a széksorok mozgatásával jelölik ki. A megjelenés egyszerű, de a téma annál nagyobbat igyekszik meríteni.

Az előadás a kivándorlásról, a Magyarországról való elmenekülésről, a külföldön való boldogulásról szól. De nemcsak a ma zajló folyamatokat ragadja meg, a politikai és gazdasági környezet miatt elindult kivándorlás kérdését, hanem talán az Európai Unióhoz való csatlakozás 20 éves évfordulója okán egy hosszabb kitekintésről is szó van: az utazás, külföldi munkavállalás szabadságáról. De erősen beemeli az előadás az 1956-ban elmenekültek és azok családjainak sorsát is. Lehet-e, érdemes-e új életet kezdeni külföldön? Magyarnak maradni? Más nemzet tagjává válni? Vissza lehet-e jönni? – ilyen kérdéseket feszeget a produkció. Bár a politika, az országot irányító rendszer kritikája már csak a témából adódóan is kihagyhatatlan, de bőségesen kifejtett az az elveszettség, fájdalom és szorongás is, amit a szülőföldtől és leginkább a családtól való elszakadás jelent.

Izgalmasan mosta egybe a játék a múlt és jelen képeit, például egy diáktüntetés után későn hazatérő lány és édesanyja párbeszéde jó darabig úgy tűnt, mintha a közelmúlt diáktüntetéseiről szólna, de legkésőbb akkor, amikor az ÁVO dörömbölt az ajtón, kiderült, hogy egy ‘56-os jelenetet láthattunk. Majd videó bejelentkezésben szólalt meg az illető, akivel ez a fájdalmas és kurta búcsújelenet megesett ‘56-ban. Vagy a vonaton utazó pár, akik közül a fiú jegy nélkül is menne egyenesen Bécsbe, mert áttörtek az orosz csapatok a magyar határon. Mennyire hátborzongató, hogy ez akár aktuális hír is lehetne.

A civil előadók a nézők felé fordulva, a színpadról kibeszélve saját életükről, külföldön eltöltött éveikről mesélnek, máskor társaik történeteit, esetleg egykori menekülésüket játsszák el. Nem zavaró az esetleges nyers, amatőr előadásmód, sőt emberibbé, kedvesebbé teszi a jeleneteket, ugyanakkor sok karaktermegformálás színészileg is értékelhető, profi minőségű.

Paralel Alkotócsoport – MU Színház – Bartók-negyed: Köd előttem. Fotó: Szabó Réka

Izgalmas meghallgatni az ‘56-os magyarok videós beszámolóit, akik hol angolul, hol a két nyelvet, a magyart és az angolt keverve mesélik el, hogyan szakadtak el Magyarországtól. Van, aki úgy jelöli meg az otthon, a haza fogalmát, hogy ott születik meg, ahol éppen tartózkodik, bár pár mondattal később már sírva mesél legutóbbi budapesti látogatásáról. Egy idős férfi úgy fogalmaz, hogy sietős távozása egész életére kihatott, mert nem vitte magával tanulmányi papírjait, Amerikában pedig ezek hiányában nem tudta folytatni értelmiségi pályaívét, egész életét munkásként dolgozta végig. Ő úgy látja, az egykori távozók közül egy sem értette meg, mire vállalkozik. Ez az elveszettség, szorongás, a munkával, külföldi egzisztencia megteremtésével való küzdelem több mai kivándorló beszámolójában is jelen van, mások pedig élvezik a dolce vitát, a nyíltabb, szolidárisabb társadalmak előnyeit, esetleg egy napsütötte tengerpartot.

Érintőlegesen megjelenik az előadásban az itthon maradó szülők helyzete is, a feszült skype beszélgetések. Valamint az űr, amit a távozó, jórészt értelmiségi, kivándorló magyar lakosság maga után hagy, az üresen maradt álláshelyek, a megoldatlan társadalmi kérdések. A gondolat, hogy nem itthon kellene-e megváltoztatni a körülményeket a menekülés helyett. De persze a hiányzó tejföl és hiányzó nyelvtudás kérdése sem maradhat el, ha magyar kivándorlásról esik szó. A humoros és a szívszorító jeleneteket szépen rostálja egybe az előadás. A legérzelmesebb beszámoló az elszakadó családokról szól, egy testvérpárról például, akik 40 év távollét után, Ausztrália – Magyarország viszonylatában is újra tudták kezdeni. És a kivándorló magyarok gyermekei: akik már nem tudnak magyarul, de a gyökértelenség, az elszakadás traumáját generációkon keresztül hordozhatják még magukban mint örökölt sorsot. A rövid jelenetek, beszámolók feszes összefoglalóját adták a kivándorlás témájának. A Köd előttem kedves és sokszínű közösségét ismerhettük meg, jó őket látni a színpadon, jó velük gondolkodni és együtt érezni, egy nemzethez tartozni.

^[1] Fehér Anna Magda itt olvasható kritikája júniusban született, augusztus végén a kormányhivatal törölte az intézményt a nyilvántartásból, a Magyar Evangéliumi Testvérközösség szegedi iskolájával együtt, ellehetetlenítve működésüket. A STEREO AKT szeptember 7-i és 8-i előadásait a Wesley melletti kiállás demonstrációjaként annak új, IX. kerület Ifjúmunkás utcai épületében tartotta. (A szerk.)

Mi? STEREO AKT: Miután felmondtam / Miután maradtam
Hol? Wesley János Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium, MÁV telep
Kik? Drámainstruktor: Csernai Mihály, Török Tímea. Közreműködő egykori- és jelenlegi pedagógusok: Béni András, Horváth András, Illés-Gurubi Réka, Jánosi Zsuzsa, Keresztény Dorka, Tóthné Őry Katinka, Pokrócz Enikő, Szilágyi Kitty, Szűcs Gábor, Varga Sándor, Weszely Kinga, továbbá Szalontay Tünde. Dramaturg: Bíró Bence. Szakmai konzulensek: Kovács Éva, Sikoparija Lujza (miutanfelmondtam.com). Zenekar: Nemes Jakab, Széll Botond (Corneus zenekar), közreműködik továbbá a Wesley János Általános Iskola Superar Gitárzenekara (tanár: Bándi Gergely). Művészeti vezető: Boross Martin
Mi? Paralel Alkotócsoport – MU Színház – Bartók-negyed: Köd előttem
Hol? MU Színház
Kik? Drámainstruktor: Fodor Fanni. Szereplők: Albert Zoltán, Avarkeszi Kati, Dósa Szelina, Dömötör Adrienne, Fóti Klára, Gál Gabriella, Haris Péter, Horváth Anna, Laczkó Andrea Veronika, Pokol Júlia, Schütz Brúnó, Zatik Gábor, Zelencsuk Kata Márta. Szereplők felvételről: Kalmár Éva, Lux Antal, Mira Furth, John Szűcs, Temesváry Mária. Író-dramaturg: Róbert Júlia, Projektvezető drámainstruktor: Török Tímea