Amit Keresztury hiányolt a regényben, „a vallomás őszinteségét, bűntudatát vagy dacát, sorsszerűségét vagy lázadását, egyértelműségét és véglegességét”, azt az átdolgozó és rendező Zsótér Sándor és a dramaturg, Ungár Júlia – négy ragyogó színész segítségével – meg tudta adni a nézőknek a Trafó nagytermében.

Fotók: Kőrösi László

„Nem vagyok magamé már! Hogy lehet,
egek, egek, egek!
Ki forgatta ki formám,
s ki van közelebb hozzám,
ki jobban enyém, mint én lehetek?
Egek, egek, egek!
Ki sebzi meg a szívem
még csak hozzám se érve?
Szívembe, szerelem,
szememen át mi lép be,
s mi az, mi benne nőttön-nőni
látszik,
s el is árasztja végre?”

Michelangelo Buonarotti 4. számú verse,
Rónay György fordításában

Azt, hogy kicsoda Zsótér Sándor, nagyon sokan tudják, vagy legalább is sejtenek valamit véle kapcsolatban. De hogy kicsoda (volt) Thurzó Gábor, arra ma már igen kevesen tudnának válaszolni. László Ferencnek volt egy Elsüllyedt szerzők című remek sorozata a Magyar Narancsban, ahol 2006 tavaszán A magányos társutas címmel írt az 1912-1979 között élt szerzőről. Az írásra a lap archívumában könnyű rátalálni, s megéri megkeresni. Idézem: „Városi író volt, egyenesen a Váci utcából, erős katolikus stichhel és az átlagot némiképp meghaladó politikai simulékonysággal. Pár évtizede még a legkedveltebb kortárs szerzők közé sorolták, ma egyike múlt századi irodalmunk fakult emlékezetű ködlovagjainak. Életműve újraolvasásra csábít.”

Mikor hírét vettem, hogy előadás születik Thurzó 1943-ban írt és először 1944-ben Nappalok és éjszakák címmel a Révai kiadónál megjelent, majd 1970-ben a Magvetőnél A hal és a háló címmel kiadott regényéből, körbenéztem a könyvespolcon, de csak az író főművének tartott A szent című kötetet találtam. Ez a Kaszap István boldoggá avatási ügyének történetét és a hozzá kapcsolódó kultuszt felelevenítő – ahogy mondják – „kettős arculatú” mű, mely egyszerre jeles bizonyítéka Thurzó „politikai simulékonyságának”, de írni tudásának is, megvolt annak idején minden könyvespolcon. Ebből készült az 1966-ban nagy szakmai sikert aratott Az ördög ügyvédje című színműve is.  A Nyugat harmadik nemzedékéhez sorolt író (eredeti nevén Rutterschmidt Károly) a budapesti piarista gimnáziumba járt, majd magyar-német szakon diplomázott, s igen sikeres pályát futott be műfordítóként, színpadi szerzőként és főleg forgatókönyvíróként. Hogy csak párat említsünk filmjei közül: Erkel (1952), Budapesti tavasz (1954), Két félidő a pokolban (1961), Sellő a pecsétgyűrűn (1967), A fekete város (1971).

Mikor népszerűsége csúcspontján, 1967-ben, az Élet és Irodalom nagy interjújában^[1] Faragó Vilmos megkérdezte tőle, hogy miképpen viszonyul ifjúi önmagához, így válaszolt: „Túl könnyen és túl gyorsan sikerült minden, író voltam, amikor végeredményben magam se tudtam még, mi is az valójában. Hamarább tanultam meg fogalmazni, mint gondolkodni és élni. A mintáim, a modelljeim készen voltak.” Majd hozzátette, hogy ha ezekből az 1945 előtt született műveiből választania kellene, pár írása mellett a Nappalok és éjszakák című regényét tartaná meg.

S frissen elolvasva e művet, látszik, hogy modelljei, ezek az „álomba mártott figurák” tehetséggel teremtett és/vagy megőrzött alakok. Az egész írói életműben rendre jelennek meg – újra László Ferenc szavait használva – „elmaszatoltságukban is félreismerhetetlen homoerotikus epizódok”, amik a hetvenes években már nem voltak olyan idegborzoló hatásúak, mint 1944-ben lettek volna, ha mondjuk a Nappalok és éjszakák kevésbé áttételesen íródik meg. De a nyomtatott szöveg szerzője jól felfogott, saját érdekéből és talán szerkesztői sugallatra is, biztonsági játékot játszott. Többször helyezett el információkat a főhős nőkkel folytatott kapcsolatait megerősítendő. Az egy tanévnyi érzelmi meggabalyodás szédítően pontos rajza azonban levedli magáról a bizonygató fölösleget. Hallatlanul érdekes Keresztury Dezső éles szemű kritikája a Magyarok című folyóiratban, rögtön 1945-ben: „A könyv olvasmánynak is mindvégig érdekes, fordulatos. A kényes témát igen nagy tapintattal, ízléssel és tartózkodással kezeli. S talán éppen ez a tartózkodás az, ami csökkenti a könyv értékét. Aki a lélek örvényeiről beszél, ha vágya nem a szórakoztatás, ha többre tör, mint »jó könyv«-re, két célt választhat: a teljes őszinteséget, vagy a hibátlan forma kristályragyogását. Thurzó egyik utat sem járta végig teljes eltökéltséggel.”^[2] A „hibátlan forma kristályragyogását” e téma feldolgozása során jómagam megtapasztaltam Thomas Mann: Halál Velencében és Stefan Zweig: Az érzések zűrzavara című írásában, de ismeretes, hogy Gide és Cocteau is szavakba foglalta a hőseik által is alig értelmezhető szenvedélyeket.

Nos, amit Keresztury hiányolt a regényben, „a vallomás őszinteségét, bűntudatát vagy dacát, sorsszerűségét vagy lázadását, egyértelműségét és véglegességét”, azt az átdolgozó és rendező Zsótér Sándor és a dramaturg, Ungár Júlia – négy ragyogó színész segítségével – meg tudta adni a nézőknek a Trafó nagytermében.

A cselekmény nem túl bonyolult. Dauner József, a kezdő tanár (Fehér László) a maga kisvárosi magányában bóklászva rácsodálkozik egy fiatalemberre, a színészként működő Várnagy Kálmánra (Major Erik), de úgy, hogy maga is meghőköl a bensejében támadó, alakváltó érzésektől. Összeismerkednek. Kálmán nyíltan szellőzteti a maga minden törvényen kívülinek és felülinek érzett aszexualitását, de azt is, hogy az ő egész személyét régóta birtokolja és irányítja egy tigristermészetű, gazdag, idős asszony, Frida Lemken (Ladányi Andrea). Van két földönjáró lélek is történetben, Otti, a panziósasszony, aki időnként besuttyan József ágyába, majd fölszámolja az extra szolgáltatást, és Pepi, az idősebb tanárkolléga kisasszonylánya, aki másfajta hálót vet ki a főhősre. Mindkét nőt Nagy-Bakonyi Boglárka játssza. De a két férfi kapcsolata adja a fővonalat. Vibráló ijedelem és riadalmas boldogság, felismert önzés és fel sem ismert viszolygás hullámai váltakoznak itt fojtogató féltékenységgel és zsibbadt tehetetlenséggel. Aztán vége.

Ambrus Mária díszletében óriás hengerekbe föltekert, rózsaszín vattacukorhalmok dagadnak, azaz sok négyzetméter, halványpink, hólyagos műanyagfólia halmai hirdetik a hús hatalmát, még akkor is, amikor csak foszlányai úsznak az üres és fekete térben. Középütt egy biztonságosan megmászható, alumíniumcsövekből épített toronyféle magaslik, szolgálva a térbeli és a lelki hollét érzékeltetését, vagy a státuszt jelző föntök és lentek pillanatait. Van még pár ide tévedt szék, vannak a fények (Marton János), és ami a lényeg: vannak a színészek!

Egy támadásnak kitett lelket mutató arcról, Fehér László megrendítő arckifejezéséről jutott eszembe a mottóként idézett Michelangelo vers, amit azért is mertem teljes terjedelmében idézni, mert érzésem szerint erről, az önelveszítés érzéséről, majd a leválás hidegéről ad látleletet ez a játék. Kié vagyok? És ő kié? S te hogy lehetsz azé a másiké? A hárító tiltakozás, az odaadás, a birtokvágy, majd a szorító kötésből való szabadulás és a semmibe ugrás iszonyú éleséggel jelenik meg Fehér játékában. Mikor a Forte Társulat Elias Canetti Káprázat című művét játszotta, Horváth Csaba rendezésében, Fehér volt abban a púpos Fischerke, a hajléktalan sakkzseni, s már akkor lehetett sejteni, hogy mindent tud. Ezt a görcsös fájdalomcsomagot, a nemvállalás kínjától sújtott férfit most úgy játssza, hogy az ember kezdi megérteni, mit is jelent Nádas Péternél „a szeretet nemtelen kegyelme”.

Elragadtatva néztem a Nagy-Bakonyi Boglárka által játszott, két – fentebb érzeményektől nem háborgatott – asszonyalakot. Lehengerlően lusta, bájosan hápogó trampli az egyik, folyondáros mozgású, növényi szépséggel vonaglik a fecserésző másik. Az a zöld dressz, s az a lepkefinom szoknyaféle, amit Benedek Mari kitalált a kettős figurának, nem ereszti a nézői szemet. Jó dolog még, hogy ebben a mind mozdulatokban, mind hangsúlyokban finoman stilizált előadásban színészenként gondosan elosztott, bár idézőjelekbe csomagolt dalolás is van, és a Zsótér-produkciókban ritkán előforduló természetes humor is meg tud jelenni. A panziósnő ásításba átforduló orgazmusán hazáig nevettem.

Benedek Mari feketearany ruhája olvad és csorog Ladányi Andrea szoborszép alakján, amint az akácfává száradt Frida uralja, szolgálja és marcangolja a színészfiút, akire lelki kényszertől hajtva anyagilag is „befizetett”, és most ostorral hajtja előre. Major Erik pedig, aki a kopár lelkű, gyurmapuha féltehetséget alakítja, azt is meg tudja mutatni, hogy ez a fiú egyvalamiben nagy lehet, mégpedig az émelygős, édes, teljes odaadásban, ami egy ideig vakká és süketté teszi az általa becserkészett vadat. Először láttam az eddig jobbára sebzett és gátlásos lelkeket játszó Major Erik arcán ezt a magabízó, kacér, zártszájú mosolyt, a hódításnak ezt a szemérmetlen velejáróját, és nem felejtem.  Elektromossággal teli, acélerejű pókháló az, amivel itt hárman folyamatosan sebzik és kötözik egymást. S ha nem lenne más kifejező pillanatsor a játékban, csak az, amikor a némán tartott, rejtőző telefonhívás során a szerelemtől egyszerre meggyullad a tér két ember között, akkor is érdemes lenne megnézni a produkciót.

^[1]Faragó Vilmos: Az Élet és irodalom látogatóban Thurzó Gábornál, Élet és Irodalom, 1967. június 10., 12.o.

^[2] Keresztury Dezső: Nappalok és éjszakák, Magyarok, 1945/4., 190-191.

Mi? Thurzó Gábor – Zsótér Sándor: Hal és háló
Hol? Trafó
Kik? Fehér László, Ladányi Andrea, Major Erik, Nagy-Bakonyi Boglárka. Világítás: Marton János. Díszlettervező: Ambrus Mária. Jelmeztervező: Benedek Mária. Dramaturg: Ungár Júlia. Produkciós vezető: Vajdai Veronika. Rendező: Zsótér Sándor.