Pallagi Melitta tíz éve a Stúdió K Színház tagja, függetlenként kezdte, és az is maradt, mondhatni lételeme a függetlenség. Nem függ sem a közösségi médiától, sem a kritikáktól, magánéletét féltve őrzi, személyes ügyeit nem tálalja ki. Feltűnően szerény, érzékeny és sérülékeny, mint egy igazi színész.

Pallagi Melitta. Fotó: Dömölky Dániel

A Stúdió K tagja vagy. Mit tapasztalsz a függetlenek kivéreztetéséből?

Szisztematikusan vonják el a támogatásokat, kevesebb pályázatot írnak ki, társulatok szűnnek meg, akik pedig még fenn tudtak maradni, azoknak is egyre kevesebb pénz jut egy-egy előadás létrehozására, ami befolyásolja azt is, hogy hány színésszel számolhat az adott produkció, milyen díszletet engedhet meg magának, hány munkatársat hívhat a rendező. Kevesebb bemutató van, ennyi pénzből szinte lehetetlen új előadásokat létrehozni. A Stúdió K olyan szempontból még a kiváltságos független színházak közé tartozik, hogy van saját játszóhelyünk. Ami ugyan egy bérlemény, de az a teher legalább lekerül a vállunkról, hogy produkcióról produkcióra házalnunk kelljen a befogadásért. Cserébe fent kell tartanunk a helyet plusz forrás nélkül, ami a bérleti díj kifizetésén túl azt is jelenti, hogy mi takarítjuk a színházat, súroljuk ki a vécét, építjük és bontjuk a díszletet, a nézőteret, karbantartjuk a jelmezeinket. Ezt lehet egyfajta romantikus köntösbe is burkolni, és a Stúdió K-ban hagyománya is van ezeknek a dolognak, de ez egyben azt is jelenti, hogy műszakra és olyan emberekre, akik segíteni tudnák a színház működését, már végképp nincs pénzünk.

Szívesen csinálod?

El szoktam játszani azzal a gondolattal, hogy milyen jó lehet kizárólag azzal foglalkozni, ami ténylegesen dolga egy színésznek, de nincs vele problémám. Szervesült a színészi létezésemhez ez az állapot, nehéz elképzelni, hogy nem így van.

A kevesebb pénz mennyiben befolyásolja a minőséget? Lehet jó színházat csinálni kevés pénzből, és ha igen, meddig?

Nyilván mindenki arra törekszik, hogy ez ne befolyásolja a minőséget, de a szegénység előbb-utóbb meglátszik, vagy legalábbis nagyban korlátozza a lehetőségeket, az ötleteket és a megvalósítást. Amikor ugyanabba az üres térbe jössz be, csak egy másik szöveget mondasz, az előbb-utóbb szembetűnő lesz.

Vannak és voltak olyan színházi kezdeményezések, amik azért jöttek létre, hogy kilépjenek a kőszínházi rendszerből, és úgymond a semmiben és a semmiből csináljanak valamit. Nem lehet, hogy most is pont attól fog valami új szárba szökkenni, hogy ilyen kényszerű helyzetben vannak a függetlenek?

Nehéz erre válaszolni, mert lehet azt mondani, hogy igen, szuper pénz nélkül színházat csinálni, mert micsoda remek dolgok fognak belőle születni, de azért itt nem erről van szó. Olyan nagy múltú társulatok és intézmények ellehetetlenüléséről beszélünk, akik egyszer már felépítettek a semmiből valamit. Sokan pedig el sem tudják kezdeni a pályát lehetőségek híján, vagy nagyszerű, tehetséges emberek pályaelhagyásra kényszerülnek, mert az albérletüket sem tudják kifizetni a gázsijukból, nemhogy a családjukat fenntartani. Ha azt mondjuk, hogy ez így rendben van, akkor legitimizálunk egy olyan szándékot, ami alapvetően nincs rendben.

Mi ez a szándék?

Hát biztos nem az, hogy a független színházak virágozzanak.

Mit gondolsz, miért akarják  lenullázni ezt a szférát?

Minden, ami független, szabad, kísérletező, bizonyos tekintetben démonizálva van. Kialakulni látszik egy értékrend, ami viszonylag kizárólagos, és aki nem ezt képviseli, vagy nem ennek mentén gondolkozik, az nem kap a tortából. Ez szerintem megöli a kultúra sokszínűségét.

Milyen értékrend mentén kéne alkotni, hogy az ember kapjon a tortából?

Ebbe nem akarok belemenni.

Ezt csak azért kérdezem, mert nem kerülhetjük meg, hogy a színházi élet erősen átpolitizált. Te mit érzékelsz ebből a megosztottságból?

Azt érzékelem, hogy ez a kultúrharcnak nevezett agyrém már rég nem a kultúráról és a művészetről szól, hanem kizárólag a hatalomról és az érdekérvényesítésről. Egyre kevesebb a lehetőség a kísérletezésre, az elmélyült munkára, vagy arra, hogy játszóhelyet és próbatermet találjanak a társulatok. Sok esetben háttérbe szorul a szakmaiság, és betüremkedik az ideológia, sokan a politika farvizén eveznek fel olyan pozíciókba, amelyekre szakmailag nem feltétlenül alkalmasak. Egyre kevesebb a kétség, a kérdőjel, és egyre magabiztosabbak azok, akik megtehetik, hogy magabiztosak legyenek. Ez végtelenül elkeserítő. Sokféle ízlés és esztétika van, ami nem a sajátom, de attól még el tudom fogadni, nagyra tudom tartani és inspirálni tud, vagy akár ehhez képest meg is tudom fogalmazni hogyan csinálnám máshogy. Akkor tud fejlődni az ember, ha minél többféle inger éri, de jelenleg erre nincs törekvés.

Van lehetősége egy színházi embernek akár a nyilvánosságban, akár szakmán belül valódi szakmai kérdésekről beszélni?

Van, de ezt elsősorban a saját kollégáimmal tudom megtenni.

Meg szoktátok beszélni egy-egy előadás után, hogy mi volt jó, és mi volt rossz?

Persze, ez szükségszerű. Nincs annál rosszabb, amikor az ember nagyon szeretné, hogy az előadás jó legyen, aztán valamiért sehogy se lesz jó. Nem láttam még olyan színészt, aki szándékosan akart volna rossz lenni egy adott este. A színház annyira jelen idejű, hogy nincs más lehetőség – még ha századjára is játszom az adott előadást –, csak az, hogy azoknak a nézőknek, akik arra az estére vettek jegyet és kizárólag azon az estén látják az előadást, teljes élményük legyen. Az a minimum, hogy megpróbálom a lehető legjobb formámat hozni, de nyilván van, hogy nem sikerül, és akkor az ember szomorú s elgondolkodik rajta, hogy mit rontott el, mit kellett volna másképp csinálni vagy mitől volt indiszponált.

Pallagi Melitta a Heilbronni Katicában, r.: Hegymegi Máté, Stúdió K Színház (2021). Fotó: Gordon Eszter

Ha egy adott este éppen nincs kedved játszani, mit teszel? Van valamilyen bevált technikád arra, hogy megfelelő állapotba hozd magad?

Nincs. Arra szoktam gondolni, amit már említettem, hogy azokkal, akik megtisztelnek azzal, hogy jegyet vesznek az előadásra, nem tehetem meg, hogy nem próbálom meg a legjobb formámat nyújtani.

Szoktad nézni, akarod tudni, hogy kik ülnek a nézőtéren?

Jobb előre tudni, mint előadás közben véletlenül szembesülni vele.

Miért?

Nem tudom, így az ember valahogy fel tudja készíteni magát, hogy van egy nehezítő körülmény, a saját megfelelési kényszere, és ezen túl kell lépni, nem uralhatja el az estét, hogy valaki miatt feszülök.

Van vagy volt olyan a pályád során, akitől tartottál, olyan szakmabeli vagy kritikus, akitől lesokkolódsz, ha beül az előadásodra?

Nem volt és nincs is ilyen.

És akinek különösen adsz a véleményére?

Van persze, több is, szakmabeli és civil is, de a barátaim és az ismeretségi köröm jelentős része szakmabeli.

Szoktál hívni ismerőst, hogy nézzen meg még bemutató előtt?

Ritkán. Van egy furcsa szemérmességem ezzel kapcsolatban, mert vannak a szívemnek fontos és kedves előadások, amiket jónak tartok, sokat jelentenek nekem és szeretem őket játszani. Ha elhívlak téged, hogy ezt vagy azt mindenképpen nézd meg, akkor már úgy fogsz odajönni, hogy tudod, nekem erről az a véleményem, hogy jó. Viszont ha nem tetszik, máris nehéz helyzetbe hoztalak, és egy kínos beszélgetésnek nézünk elébe. Szemérmes vagyok azzal kapcsolatban, hogy embereket hívjak azért, hogy engem nézzenek. Nyilván nagyon örülök, ha eljönnek, titkon vágyom rá, de presszionálni nem szeretem.

Tudod kezelni a dicséretet vagy a kritikát?

Általában tisztában vagyok vele, hogy milyen minőségű munkát végeztem. Ha azt érzem, hogy tényleg minden tőlem telhetőt megtettem, akkor jólesik, ha észreveszik, de a negatív visszajelzés sem fáj annyira. Elfogadom, ha valakinek nem tetszett, amit csinálok, vagy mást gondol róla. Nem veszem a lelkemre.

Ez igaz a szakkritikára is?

A kritikus is néző, és szíve joga azt érezni, hogy nem a világa valami, de jólesik, ha esetleg megérintette, amit csinálni próbáltunk.

Mi a színész munkája a te értelmezésedben, amikor egy szereppel elkezdesz foglalkozni?

Amikor megjön a rendező a példányával és a víziójával, mindig igyekszem megérteni mit szeretne. Abból indulok ki, amit ő akar, próbálom azt átfolyatni magamon, abból létrehozni valamit. Gyorsan megtanulom a szöveget, hogy aztán a próbákon százszázalékos figyelmem lehessen arra, hogyan rakunk fel egy jelenetet, hogy legyen lehetőség több utat is kipróbálni, ne azzal menjen el az idő, hogy blattolok, azt fölösleges időpocsékolásnak tartom.

Sokan vannak, akik a próbán szeretik megtanulni a szöveget, és szövegkönyvvel a kezükben játszanak a színpadon.

Ez is egy módszer, de nekem ez nem megy. Hazamegyek, és gyakorlatilag  az első rendelkező próbára már szövegtudással érkezem.

Ez nem befolyásolja később a rendező dolgát, hogy az ember öntudatlanul is elkezd hangsúlyozni, szerepet játszani?

Hangsúlyozni sokféleképpen lehet, és alapvetően a szándék befolyásolja a hangsúlyt, nem szoktam beénekelni mondatokat.

Számtalanszor előfordult, hogy mást gondoltam egy adott mondatról, de ez nem azért volt, mert előre megtanultam a szöveget, hanem mert más irányba indult el az agyam. Ez normális, és pont az a jó, ha egy próbán ezeket ütköztetni tudjuk, de egyébként abszolút meggyőzhető és rugalmas vagyok ilyen szempontból.

Pallagi Melitta a Prudencia Hart különös kivetkezésében, r.: Kovács D. Dániel, Stúdió K Színház (2024). Fotó: Dömölky Dániel

Volt kemény, konfliktusos próbafolyamatod, amiben rosszul érezted magad? És mik  a határaid? Mikor mondanád azt, hogy ebből elég, nem akarom tovább csinálni?

Az alapvetés kell legyen, hogy a verbális és fizikai bántalmazás nem fér bele egy próbafolyamatba se. Az nem lehet módszer, hogy porig alázok valakit, mert azt gondolom, hogy attól jobb lesz. Nem lesz jobb. Egy próbafolyamat nagyon érzékeny periódus, a színész széteshet, kiszolgáltatottá válhat és elbizonytalanodhat még abban is, hogy alkalmas-e a pályára. Fontos, hogy jól segítsük egymást ebben az időszakban. Ez számomra azt jelenti, hogy úgy igyekezek segíteni, ahogy a másiknak hasznos, és nem úgy, ahogy én jónak tartom. Ha úgy tudom kifejezni azt, hogy szeretlek, hogy bokán rúglak, te viszont akkor érzed szeretve magad, ha veszek neked egy kávét, akkor az nem oké, ha tizenötödszörre is bokán rúglak, és még le is baszlak, hogy miért nem érzed, hogy szeretlek.

Könnyen észrevennéd, ha ilyen helyzetbe kerülnél?

Ha az embernek van egy túlzott megfelelési vágya, sokáig nem veszi észre, hogy már rég átlépték a határait. Hajlamos vagyok hosszan magamévá tenni azt a gondolatot, hogy velem van baj, én nem csinálok jól valamit, nekem kell változtatni. Szeretném azt gondolni magamról, hogy a jövőben időben észreveszem majd a bántalmazó helyzeteket, és határozottan fel tudok lépni ellenük, de könnyű erről teoretikusan beszélni, amíg az ember nincs benne egy ilyen szituációban.

Említetted, hogy szemérmességből nem szeretsz embereket hívni azokra az előadásokra, melyekben játszol. Ez kicsit mintha abban is tükröződne, hogy alig lehet veled interjút olvasni, nem láttatod magad, és egyáltalán nem használod a közösségi médiát. Ez tudatos döntés a részedről?

Introvertált ember vagyok. Játszani szeretek és csak annyit megmutatni magamból, amennyire lehetőségem van este héttől tízig. Nincs igényem arra, hogy egyéb fórumokon kifejezzem magam.

Nem tartasz tőle, hogy láthatatlan leszel?

Kicsit máris láthatatlanná váltam, az önmenedzselés nem az erősségem, ez persze nincs rendjén. Mégsem látom magam előtt, ahogy különböző fórumokon posztolgatok.

Forgattál a Drága örökösök című sorozatban. Nem követelmény egy ilyen filmes vállalkozásnál, hogy reklámozd magad és a produkciót?

Azért nem az van, hogy soha nem adtam még interjút, csak elég hamar kiderült, hogy nem tudom megadni azt, amire az interjúkészítők vágynak. Színész vagyok, aki jobban szereti csinálni a szakmáját, mint beszélni róla.

A sorozatban való szerepvállalás nem okozott benned szakmai dilemmát?

Nem, mert amikor ez a lehetőség jött, még alig volt filmes tapasztalatom. Azt gondoltam, ez jó lehetőség arra, hogy kipróbáljam a színészlét olyan oldalát, amit addig nem ismertem. Egy forgatás nagyon más idegrendszert kíván, mint a színházi létezés. Az, hogy én ebbe beleszagolhattam, és valamennyire beleláthattam, inkább hozzáadott a szakmai életemhez, nem pedig elvett belőle.

A Kaposvári Egyetemen végeztél, és rövidesen máris a Stúdió K-ban kötöttél ki? Sosem gondoltál arra, hogy kőszínházhoz szerződj?

Semmilyen averzióm nincs a kőszínházakkal kapcsolatban. Egyszerűen így alakult. Kaposváron akkor nagyon gyorsan szerveződött a K2, és tulajdonképpen már első évesként hozzájuk gravitálódtam. Harmadév végén pedig felköltöztem Budapestre, abban az évben dolgoztam a K2-vel, a Komával és a Stúdió K-val. Fontos momentum volt a pályám kezdetén, amikor a Kerekasztal Színházzal csináltunk egy koprodukciót a Stúdió K-ban, ez volt a Szélben szállók. A bemutató után félrehívott a társulat, hogy szeretnék, ha tagja lennék a színháznak. Így tulajdonképpen már egyetemistaként mint független kezdtem el dolgozni, aztán ott is maradtam.

Pallagi Melitta és Tárnoki Márk a Szélben szállókban, r.: Kárpáti István, Stúdió K Színház, Kerekasztal Színházi Nevelési Központ (2004). Fotó: Nagypál Gábor

Mi lebegett a lelki szemeid előtt a színészetről?

Nem voltak erről vízióim. Viszont mindig nagyon fontos volt a közösség és szerettem játszani, a közösséget és a játékot kerestem mindig. A körülmények helyett sokkal fontosabb volt, hogy milyen emberekkel dolgozom.

Miért pont a közösség lett ennyire fontos?

Egyke vagyok, talán ezért, de nem akarok pszichologizálni. Mindig nagyon szerettem társaságban lenni. Ha nyitott, elfogadó és kíváncsi közösségben van az ember, nagyszerű dolgokat lehet létrehozni és olyasmi is meg tud születni, amire az ember egyedül nem képes. A színházcsinálás csapatmunka, nem az a legfontosabb, hogy én milyen vagyok egy előadásban, hanem hogy az egész milyen, hogyan tudunk együttműködni, együtt rezegni. A nézőtérről is érzékelhető, hogy két színész együtt vagy egymás mellett játszik. Én együtt játszani szeretek.

Eszedbe jutott valaha, hogy kipróbáld magad másban is a színészeten kívül?

Nem kacérkodom ilyesmivel, nincsenek sem rendezői, sem írói ambícióim. Ezek szakmák, nem venném a bátorságot ahhoz, hogy azt képzeljem, ez hipp-hopp menne nekem.

Van szerepálmod?

Nincs, mindig az érdekel, amit eljátszhatok, és szerencsés vagyok, mert az utóbbi időben elég jókat játszhattam. Ott volt a Heilbronni Katica, Poppea a Neroból, és most itt a Prudencia Hart különös kivetkezése, ami nagyon közel áll a szívemhez. És ha minden jól megy, jön  Stuart Mária, szóval eddig azért kaptam lehetőséget arra, hogy játsszak és fejlődjek.

Eljutsz fesztiválokra, vagy más színházakba előadásokat nézni?

Fesztiválokra eljutni nézőként ritkán van lehetőségem, de ha van egy szabad estém, akkor megyek és nézek. A K-ban, ha nincs is előadás, akkor is próbálunk vagy építünk, oda kell heti 6-7 napos jelenlét. Akkor jutok el színházba, ha épp nem próbálok és nem játszom. Nagyon tudok lelkesedni, szeretek jó előadást látni, és valami gyermeki ujjongás van bennem, amikor jó színészetet látok, fellelkesülök és kedvem lesz mindenhez.

Húsz-harminc év múlva is a színházban látod magad, vagy vannak más irányú terveid is?

Hogy húsz év múlva is színházban dolgozhassak, azt feltételezi, hogy csak nem sikerül ledózerolni ezt az egészet, és hagyják az embert dolgozni. Ez egy szép forgatókönyv lenne.