A Loupe Színházi Társulás és a Rózsavölgyi Szalon is független, nem állami fenntartású színházak. A csupán egy éves Loupe hangosan hirdeti is függetlenségét, még az előadás végén is elmondja Molnár Áron, hogy a társulat állami pénzeket nem fogad el (bár ez független színházként nem lenne követelmény), de tény, hogy a Loupe bevételi forrását tekintve a piacra épít, a közönsége tartja fenn. Ezért merch-öket is árulnak, pólókat, táskákat, melyek megvásárlásával a nézők a társulat fennmaradásához járulnak hozzá. A hírverésnek része az is, hogy minden előadás végén fotózkodni lehet a színészekkel, kígyózik is hosszan a sor a Marczibányi Téri Művelődési Központ előterében. Bár a Rózsavölgyi Szalon jelenleg kap NKA-s támogatást, ez mégis elenyésző, így a Szalonnak  van a színházon kívül más tevékenysége is, amely a működési költségeket kiegyenlíti: nappal kávézóként működik – sőt, még közvetlenül az előadás kezdete előtt, a nézőtéren ülve is rendelhetünk magunknak vacsorát, desszertet vagy különféle italokat –, az alsó szinten pedig zeneműbolt üzemel.

Loupe Színházi Társulás: A kezdet/vége. Fotó: Gordon Eszter

A piaci logikából következik az is, hogy mindkét előadásban híres színészeket láthatunk, akiket sorozatokból, a TV képernyőjéről (vagy éppen közéleti szerepvállalásuk miatt) ismerhet a széles közönség, így húzónévként működnek mindkét esetben, biztosítékként, hogy mindig lesz elég néző, aki jegyet vált az előadásra.

Mindkét előadásban angolszász drámaíró szövegét viszik színre: a Rózsavölgyi Szalonban David Eldridge darabját, míg a Loupe Színházi Társulás előadásában Sean O’Casey darabját láthatjuk. A hasonlóságok sora ezzel azonban véget is ér: Eldridge kortárs darabja egy házasságon belüli viszonyra fókuszáló romantikus történet, O’Casey 20. század eleji komédiája pedig korának nemi alapú egyenlőtlenségeit mutatja be: egy személyes történeten keresztül rendszerszintű társadalmi problémát tár a nézők elé.

A Loupe Színházi Társulás A kezdet/vége című előadásának rendezője, Horváth János Antal Sean O’Casey szövegét teljesen lebontja, szétszedi, majd újra összerakja, a történeten kívül nem sokat meghagyva az eredetiből. A történet egy fiatal pár mindennapjaitól indít: Peti (Molnár Áron) és Luca (Földes Eszter) nemsokára szülők lesznek. Luca mozogni is alig bír hatalmas hasától, a baba érkezése előtti utolsó teendőket végzik, kiságy összeszerelése, polc felfúrása stb. A nő támaszkodni szeretne Petire, hiszen rá van utalva a segítségére, a férfi pedig igyekszik segíteni terhes feleségének, míg meg nem jelenik legjobb barátja, Móricz, becenevén Mo (Mohai Tamás), aki mindent összekuszál. Papucsnak nevezi Petit, amiért teljesíti a mindenórás Luca kéréseit, ezzel visszalöki a férfit egy gondtalan, agglegény-állapotba, miközben a valóság mást követel meg tőle. A cselekményben több időváltás, flashback is van, melyben Peti és Mo múltjára tekintünk vissza, arra, hogy Mo már iskolás korukban is nőcsábász volt Petivel ellentétben, akire nem ragadtak a csajok. Látunk egy lázálmot is egy óriás Lucával és egy démoni bébivel, akik szolgájukká teszik Petit.

A cselekményt nagyjából ennyivel rövidre is lehet zárni, a történet meglehetősen mindennapi, olyan helyzetet mutat be, amilyet mind láttunk a környezetünkben vagy akár tapasztaltunk is már. Ami izgalmassá teszi mindezt mégis, az Peti vívódása a függetlenség elvesztésének félelme és az elkerülhetetlen felelősség között. Peti igencsak megkésett „felnövéstörténetét” követhetjük végig, a férfi Luca és Mo között sodródik, felelősségek és gyerekkor között, a fő kérdés, hogy fel tud-e nőni az apaság feladatához?

Loupe Színházi Társulás: A kezdet/vége. Fotó: Gordon Eszter

Így egyáltalán nem a történet fordulatai viszik hátukon az előadást, inkább a megvalósítás miatt élvezhető A kezdet/vége, rengeteg ötlet, humor, tánc és még akrobatika is van benne. Amint felgördül a függöny, máris hatalmas a flow a színpadon, ez az energia kitart az előadás végéig. A három színész annyira kitölti a színpadot, mint sokszor egy teljes társulat, egy percig sem unatkozunk a nézőtéren, sok impulzus között robog a produkció, egy percre sem lassít. Az előadás sokat épít a humorra, ebben is leginkább a helyzetkomikumra és a szövegszinten megjelenő humorra. Ezt pedig fizikai színházi és táncszínházi elemekkel mélyíti el, van benne „rap battle”, egy VR verekedős játék, mely közben a fiúk a teljes lakást is szétverik maguk körül, rengeteg gag, dinamikus, koreografált főzés, illetve egy lámpacsere, amely atlétikai mutatványba csap át.

Előnye még az előadásnak, hogy rengeteg nézőpontot jelenít meg: mindenki a saját igazságát képviseli, kivéve Petit, aki az egyetlen billegő szereplő. A fő konfliktus Luca és Mo karaktere között bontakozik ki, az ők igényeik, akaratuk okoz Petiben konfliktust. Mo a gondtalan fiatal férfiak életét éli, nem köteleződik el egyetlen nő mellett sem, nem vállal felelősséget tetteiért, mivel nincs is olyan helyzetben, amely megkívánná ezt tőle, Petit is ebbe az állapotba szeretné visszarántani, mivel fél, hogy elveszíti barátját. Luca ezzel szemben készen áll Petivel való közös életükre, a családalapításra, és az ezzel járó küzdelmekre. Egy harmadik nézőpontot Gitta, Luca egyik baratnője képvisel, akibe Mo végre beleszeret, de a nő nem szeretne sem tartós kapcsolatot, sem gyereket vállalni a jövőben a rengeteg bizonytalanság miatt, amit a klímaváltozás hozni fog mindenki számára. Ezek a nézőpontok egy fergeteges rap csatában karambolként ütköznek egymással: Peti és Mo elrappelik, hogy mit akarnak egy nőtől egy kapcsolatban, majd belép Luca, aki helyre teszi őket, a gyerekes férfiakat, akik lufiként lebegnek benne párkapcsolatokban, miközben tőle elvárják, hogy megfeleljen a klasszikus nemi szerepeknek, és kiszolgálja őket.

A közönség az előadás végén állva tapsol. Azonban felmerül a kérdés, hogy ez a színházi produkció szórakoztató ipari termék vagy művészet? Hiszen végig akkora a pörgés, akkora a show, hogy egy pillanatra sem tudunk gondolkodni, nem hagy nekünk pihenő időt a produkció. És ez nem rákontráz, hanem belesimul a 21. századi világállapotba, amelyben az unalom fogalma végleg eltűnt, sosem vagyunk magunkra hagyva gondolatainkkal: ebben az előadásban ugyanezt tapasztaljuk. A szórakoztatóipar hangulatra erősít rá a már említett színészekkel való fotózkodás, illetve a merch árusítás is.

A kezdet/vége című előadás Peti döntéseit, vívódásait követi végig, ezzel szemben a Rózsavölgyi Szalon előadásának középpontjában egy nő drámája áll.

Rózsavölgyi Szalon: Bármit mondhatsz. Fotó: Kallus György

A Bármit mondhatsz egy elmagányosodott házasságot mutat be: a történet onnan indít, hogy Maggie (Kovács Patrícia) nem szerelmes már férjébe, Garybe (Schmeid Zoltán), ez pedig egy álmatlan éjszakán bukik ki belőle. Ez ismerős, gyakori helyzet: a családapa, aki gürcöl azért, hogy a család jómódú életszínvonalát fenn tudja tartani, mindeközben észre sem veszi, hogy felesége boldogtalan, magányos a házasságukban, a nő pedig erről évekig hallgat, csendben szenved, majd végül egy váratlan pillanatban jön a felismerés: „Sosem gondoltam volna, hogy lehet egy házasságban ennyire magányosnak lenni.” Persze a férfi sem boldog, csak ő azt gondolta, hogy ilyen középkorúnak lenni. Az előadás középpontjában Maggie vívódása áll, aki új életet akar kezdeni, és ahogyan a történet előrehaladtával újabb részletek derülnek ki a két szereplő házasságáról, a fő kérdés az lesz, elhagyja-e Maggie a férjét vagy sem?

Maga a történet közepesen izgalmas, a színészi játék viszont kifejező, a színpadi szöveg mellett ez az előadás egyetlen élvezhető eleme. Kovács Patrícia átélhetően mutatja meg, milyen magányosan vergődni egy közös életben. Fiatal nőként is tudtam hozzá kapcsolódni, Kovács játékának hála azt éreztem, a közönségben mind rendelkezünk hasonló tapasztalatokkal. Schmied Zoltán pedig rendkívül szórakoztató, mivel az ő karaktere inkább elkerülni próbálja a konkfliktust, terelni a témát, és egy ideig teljesen kizárja, amit felesége mond neki. Miután megtörik a jég, Schmied játéka is finomabb lesz, jól átadja a férj fájdalmát.

Rózsavölgyi Szalon: Bármit mondhatsz. Fotó: Kallus György

A díszlet silány, leginkább egy ikeás showroomra hasonlít, Maggie és Gary amerikai konyhás nappaliját látjuk a színpadon, ebben a térben játszódik az előadás. A látvány unalmasságához mérten a díszlet használata is statikus, a szereplők hol felállnak, hol leülnek, főznek, arrébb mennek, reggeliznek stb. Nemcsak a tér bejátszásában, hanem a teljes előadásban alig történik valami: két szereplő beszélget, és ez a beszélgetés sem vezet A-ból B-be. Maggie nem hagyja el férjét, nem lép ki a boldogtalan házasságból, a férfi mindössze leköltözik a vendégszobába, és a drámai szöveg ahhoz már nem elég erős, hogy elbírja az előadás és a szüzsé minimalizmusát. Ami a színészi játékon túlmutató rendezői megoldásokat illeti: néha felbukkan egy-két zenei betét, de különösebben ezek sem izgalmasak (attól függetlenül, hogy olyan kiváló zenekarok dalait játsszák be, mint a Radiohead), mivel itt mindössze atmoszféra teremtésre vannak felhasználva.

A színpadon megjelenített történetek végett témájukban hasonlók, ám a színrevitel szempontjából teljesen különbözőek ezek az előadások. A Bármit mondhatsz esetében az előadást nem viszi el a hátán csupán a színészi játék és a szöveg, az előadás nagyjából a felénél ellaposodik, unalmassá válik. A kezdet/vége című előadás ezzel szemben, bár olykor túlpörög, mégis sokkal több lábon áll.

Mi? Loupe Színházi Társulás: A kezdet/vége – Sean O’Casey egyfelvonásosa helyett írta: Horváth János Antal
Hol? Marczibányi Téri Művelődési Központ
Kik? Molnár Áron, Mohai Tamás, Földes Eszter. Dramaturg: Fehér Boldizsár. Díszlet: Szabó Márton István. Jelmez: Jeli Luca Sára. Artista konzulens: Frányó Viktor. Koreográfus: Csuzi Márton. Zene: Wagner-Puskás Péter. Másodasszisztens: Tóth Gréta. A rendező munkatársa: Tóth Hajni. Rendező: Horváth János Antal.
Mi? David Eldridge: Bármit mondhatsz
Hol? Rózsavölgyi Szalon
Kik? Kovács Patrícia, Schmied Zoltán. Díszlettervező: Enyvvári Péter. Jelmeztervező: Cselényi Nóra. Dramaturg és fordító: Hárs Anna. Rendezőasszisztens: Laky Diána. Rendező: Dicső Dániel.