A Budapest Bábszínház idei első két bemutatója nem is különbözhetne jobban egymástól: az Ország Lili Stúdióra szabott, kortárs meséből készült A szomjas trollban csak egyetlen bábszínész van a színpadon, számtalan bábtechnika társaságában; ezzel szemben a hatalmas apparátust mozgató klasszikus mese, a Hamupipőke alkotói egyedül árnyjátékot alkalmaztak. Az egyikben az északi mitológia marcona alakjai, trollok, manók, orkok és egy kissé távolságtartó mesélő szerepelnek, hajadonok és királyfi a másikban. De ha jobban belegondolok, mégis van közös a két előadásban: az, hogy az önmagáért való játéköröm fontosabb, mint a problémaközpontúság vagy a tanulság.

A szomjas troll. Fotók: Piti Marcell

Cseri Hanna rendezése, A szomjas troll Varró Dániel hasonló című kötetéből készült, és három különálló mesét dolgoz fel egy közös keretben. Bejövetelkor rögtön választhatunk, hogy a hófúvásból (értsd: felülről ránkzúduló papírfecni-viharból) bebújunk-e a jó melegbe, a „Faipari alapismeretek 1.” című tanfolyamra, vagy tovább megyünk a „Kietlen hómezőn.” Aztán bakancsáról a havat lerázva, kezét dörzsölgetve megérkezik az oktató is. Teszárek Csaba fura egy alakot játszik: temperamentumában nem sokban üt el Varró meséinek hűvös hőseitől (és engem emlékeztet a mindig szürke köpenyt viselő Bezzegh Pista bá nevű technikatanáromra is, akinél még nyolcadikban is kötelező volt az iskolaköpeny, és akivel cipőkanalat meg szélmalmot készítettünk BIP öblítős flakonokból). Bele-belefog a fa fizikai tulajdonságainak taglalásába, de ebben a mágikus térben mindig történik valami – például egészen véletlenül halak árnyai úsznak el az ablak előtt –, ami miatt inkább mesélni kezd, és teszi ezt józan higgadtsággal, beletörődéssel.

Az asztalosműhely mint helyszín szintén jól működik: a kellemes forgácsillatban szépen összeilleszthetőek a mesék, organikusan kelnek életre a (fa)bábok. A szomjas troll című epizódban például a szerszámos szekrény a kocsma, a vendégek pedig satukból, vésőkből, ráspolyokból állnak. A főszereplő Kallét egy hátizsák testesíti meg – kedvencem az egyik elülső, kis zseb: a bumfordi-bumpszli orr. A tárgyanimáció odáig „fajul”, hogy Kalle szerelme, az ogre lány nem más, mint egy bicepsszel mozgatható tetoválás. A következő részben, A kíváncsi óratörpében a fiókokból lesznek a város házai, Einót pedig a helyszínen faragja ki a mesélő (vagyis csak úgy tesz, mintha ott faragná ki, de Teszárek pillantásában benne van: tudja, hogy mi tudjuk, de most a játék kedvéért mindannyian úgy teszünk, mintha…). A hét törpe is az orrunk előtt készül el egy-egy kisebb tuskóból és a „fejükbe” nyomott tölcsérből. Bábtechnikai és -filozófiai szempontból fifikásabb megoldás, hogy Teszárek a kézfejére tudja csatolni Eino fejét; így a mozgató kesztyűs keze lehet a báb teste, és amikor a főszereplő kipróbálja a kertitörpéskedést, az eleven kéz egyszerűen lecserélődik egy agyagváltozatra. Az utolsó történetben, A kis hablegényben még előregyártottabbak és kidolgozottabbak a bábok – itt válik teljesen világossá a haladási irány a tárgyanimációtól az egyre bonyolultabb bábok felé. Érdekes, hogy az előadás is itt ül le egy kicsit, de hogy ez a szöveg vagy amiatt van, hogy a néző eddigre már hozzászokott az agyafúrtabb bábtechnikai megoldások dinamikusságához, nehéz eldönteni.

A szomjas troll

Mert amúgy telitalálatos poén, geg ebben az epizódban is bőven akad a bólogató rozmároktól kezdve a kihajtogatós, viccesen különböző hangokon megszólaló sellőlányokig. Ahogy egyébként az egész előadás hemzseg a játékos és bravúros megoldásoktól (az se semmi, amit Teszárek egyedül csinál a színpadon, pláne, amikor zenél). A szomjas troll tulajdonképpen ugyanazt teszi a bábszínházban a saját közegével, mint Varró Dániel a nyelvvel: önfeledten lubickol benne.

A másik bábszínházi bemutatóra, a Hamupipőkére szintén jellemző a játéköröm: a tobzódás egy különleges bábtechnika, az árnyjáték lehetőségeiben, amire a nézők is szájtátva csodálkozhatnak rá – miközben egy igazi, klasszikus mesében is gyönyörködhetnek. Az előadás egyedülálló abból a szempontból, hogy a bábos eszközök közül csak az árnyjátékot alkalmazza – és a technika jó ismerőjének, Kuthy Ágnes rendezőnek, a másik „árnytervezőnek”, Michac Gábornak és a fénytervezőnek, Szondi Györgynek köszönhetően ez a kitétel nem a műfaj korlátait, hanem a határtalanságát mutatja meg. Persze lehet, hogy ehhez kellettek a látványos, kalózos akciójelenetek is, de egyrészt igaza van Hamupipőkének (Gimesi Dóra nagyszerű szövegváltozatában), aki szerint „minden jó történetben vannak kalózok”, másrészt ezek a képek előkészítik – sőt talán segítik is – az elvontabb látványelemek értelmezését.

A Hamupipőke „árnyékvilága” – ami sok szempontból gazdagabb, izgalmasabb, mint főleg az első felvonás visszafogott, minimalistább színpadképe – általában akkor lép működésbe, amikor a történet egy kicsit ellép a fizikai valóság mellől, amikor kivetül a psziché. Például amikor Hamupipőke álmodozik (nem fehér lovon érkező hercegekről, hanem távoli úticélokról) vagy kalózosdit játszik az apjával. Az emlékképei is ebben a síkban jelennek meg, és amikor kitaszítottá válik a saját családjában és a paraván mögött szó szerint beszorul az árnyékok közé és rázárul a tér, Hamupipőke átköltözik ebbe a világba, és alakja kétdimenzióssá egyszerűsödik. (Legközelebb akkor jön elő teljes valójában, amikor már felöltötte szép ruháját és elindul a bálba: markáns coming of age.) A történetben talán itt – a kamaszkor, vagyis az identitáskeresés sötét bugyraiban? – a legelvontabbak a képek, például az a pókháló- vagy labirintusszerű textúra, ami először az apa halálhírére jelenik meg és később átszínesedik. Amikor a húsvér nővérek a húgukat csicskáztatják, az árnyékként megjelenő, bepúderezendő orr és a megtöltendő pohár: az elvégzendő feladatok szinte agyonnyomják Hamupipőkét. Gyönyörű jelenet, amikor a főszereplő a rég halott anyjával „találkozik”, és mintha a saját alakja kettőződne meg egy másik színben s így ölelné át önmagát.

Hamupipőke

Az árnyjáték tehát az árnybábok mellett árnyékként megjelenő színészeket, színeket, árnyalatokat, nagyításokat és kicsinyítéseket, megkettőződéseket, tükröződéseket jelent: milliméter pontossággal beállított képeket, mozdulatokat – komoly, precíz munkát az árnyparaván mögött. Az első felvonás végén „le is hull a lepel” és láthatóvá válnak a lámpák és az árnybábok, a színpadi gépezet. A jelenet egyrészt vicces, másrészt jópofa tiszteletadás a süllyesztőben és a kulisszák mögött dolgozóknak, név szerint Bánky Eszternek, Juhász Ibolyának, Karádi Borbálának, Kemény Istvánnak, Kovács Katalinnak és Rusz Juditnak.

Az előadásnak legalább ennyire szerves, koherens része az árnyjátékon túli, a szimbólumrendszert tovább árnyaló, egységes formanyelv: a díszlet, a jelmezek, a szcenika, a koreográfia és zene, Michac Gábor, Torma Gábor, Kovács Domokos és Pirisi László munkája. A színlap szerint egyébként az ipari forradalom korszakában járunk, de az előadásban ez leginkább jelzésszerűen vagy a korszellemben jelenik meg. A díszlet minimális: az első felvonásban mindössze egy forgószínpadszerű hajóhíd. A második felvonásba azért beférkőzik az udvari pompa a fehér trónszékkel és a díszfaszerű lámpákkal, melyek aztán fontos szerepet játszanak az előadás egyik csúcsának számító, szépséges, „mozdulatlan táncjelenetben.” A fehér ruhák felett kalickaként – vagy ha úgy tetszik: pókhálóként – libegnek a rácsos abroncsok, fűzők, de a férfiak fejfedőiben is visszaköszön a motívum. A bemutatkozások, pukedlik és hajlongások egy jellegzetes, értelmetlenül nyakatekert koreográfiát követnek. Mindent összevetve, a legtöbb általam látott, kisiskolásoknak szánt előadáshoz képest a Hamupipőke kifejezetten merészen használ absztrakt jelzéseket, de nem tűnik úgy, hogy fölélőttek volna az alkotók.

Hamupipőke

Eddig nem ejtettem szót az (élő)színészekről (de ennek pusztán a produkció kereksége az oka, ami jelen cikk dinamikáját is befolyásolja): akár két-, akár háromdimenziósként jelennek meg, az általuk játszott karakterek gyönyörűen illeszkednek az előadás világába. A Pallai Mara által játszott mostoha nem eredendően rossz, inkább „csak” a család illeszkedési problémáit kezeli gonosz mostoha módra. Szintén a szerepelvárások és korának áldozatának tűnik két egymást is vegzáló lánya, a korszak emancipálatlan Barbie babái: Pájer Alma Virág Amáliája és Podlovics Laura Emíliája. Hannus Zoltán melegszívű, modern apát játszik. Leopold udvarmester, azaz Tatai Zsolt és a királyfi, L. Nagy Attila emlékezetes komikuspáros, jóleső-könnyeden indul velük a második felvonás. A királyfi pedig szinte a szemünk előtt, pillanatok alatt érik férfivá Hamupipőke – a kissé okoskodó, de függetlenségére, tudásvágyára büszke, a saját magáért való kiállást fokozatosan megérlelő – Csarkó Bettina társaságában. Így aztán egyszerre kapunk egy 2024-ben is vállalható történetet, de megmarad a klasszikus mese éterisége: a kislányos álmok habossága, a fehér selyem suhogása is.

Mi? Varró Dániel: A szomjas troll – színpadra adaptálta: Cseri Hanna
Hol? Budapest Bábszínház
Kik? Játssza: Teszárek Csaba. Dramaturg: Gimesi Dóra. Látványtervező: Hoffer Károly. Fénytervező: Szondi György. Zeneszerző: Cseri Hanna, Teszárek Csaba. Rendezőasszisztens, súgó, ügyelő: Aradi Regina Anna. Rendező: Cseri Hanna.
Mi? Gimesi Dóra: Hamupipőke
Hol? Budapest Bábszínház
Kik? Csarkó Bettina, Pallai Mara, Pájer Alma Virág, Podlovics Laura, Hannus Zoltán, L. Nagy Attila, Tatai Zsolt, Bánky Eszter, Juhász Ibolya, Karádi Borbála, Kemény István, Kovács Katalin, Rusz Judit. Zeneszerző: Pirisi László. Díszlet- és jelmeztervező: Michac Gábor. Árnytervező: Kuthy Ágnes, Michac Gábor. Szcenika: Torma Gábor. Fénytervező: Szondi György. Koreográfus: Kovács Domokos. Rendezőasszisztens: Csonka Maresz. Rendező: Kuthy Ágnes.