Van úgy, hogy az ember nehezen szólal meg egy előadás után, mert az akkora hatással van rá. De az is előfordul, hogy a szótlanság oka éppen a hatás hiánya.

Fotók: Horváth Judit

Leginkább az a tétnélküliség szembetűnő, ami az Örkény Színház legújabb nagyszínpadi bemutatójának szinte minden momentumára igaz. Talán senkinek sem kell bemutatni Galilei életét, így igazságtalan lenne azt elvárnunk, hogy eldobjuk az agyunkat a történet újabb és újabb fordulatait látva, a laposság azonban már kevésbé megbocsátható. Az egysíkú, alacsony energiaszinten mozgó előadásban akármi történik a színpadon, arra maximum annyi a reakciónk, hogy hát jó. Kiemelés nincs, ív nincs, ritmus alig. Ami van, az a közöny. Ez persze az előadás erénye is lehetne, ha végtére is azt hoznák ki az alkotók az egészből, hogy az emberek közönyösek a tudománnyal szemben, így a tudománynak nincs tétje. Ez viszont látszólag nem volt cél, hiszen maga a szöveg, amiből van bőven, sőt, a Galilei élete néhány kevésbé jól sikerült látvány- és zenebéli próbálkozás ellenére erőteljesen szövegközpontú, semmi ilyesmit nem sugall. No meg a színészi játék sem. Így bármennyire szeretnénk értelmet adni a közönynek, ez túlzottan optimista s végérvényesen sikertelen próbálkozásnak bizonyul a nézőtérről.

De ha nem ez a koncepció, akkor mi? Minden jel arra mutat, hogy bár akadnak jó ötletek, nincs egyben a koncepció, csupán történnek dolgok a színpadon. Megint csak a tétnélküliség, de a bosszantó fajta. Bosszantó, hiszen a mesterséges intelligencia hangsúlyosabb behozatala izgalmas irány lehetett volna, de sajnos annál, hogy a Brecht-drámák színpadra állításakor általában kivetített vagy táblákra felírt rövid, jelenet eleji összefoglalókat egy MI által generált hang mondja be, az előadás nem megy tovább, pedig a mesterséges intelligencia a társadalmunkra gyakorolt hatása, úgy képzelem, nagyon hasonlít a 17. század tudományos felfedezéseinek, például a heliocentrikus világképnek a hatására. Ám jobban belegondolva nem is olyan nagy baj, hogy ezt a párhuzamot nem rágják a néző szájába; hadd gondolkodjunk mi is, legalább elfoglaljuk magunkat. Egy másik párhuzam azonban jóval nagyobb hangsúlyt kap: a Covid és a pestis az előbbi néven nevezése nélkül a televízióban mutatott bejátszás apropóján kerül egymás mellé. A videóban Gál Kristóf figyelmeztet a járvány veszélyeire, és frissíti fel a pár évvel ezelőtt unásig ismételt teendő-listát. (Érdekes egyébként, hogy 2024-ben egy apró utalás is elegendő ahhoz, hogy a néző átérezze, mit is jelent a járványhelyzet a 17. században játszódó előadás kontextusában. Köszönjük [?], Covid.)

Az Izsák Lili tervezte jelmezek, a bohókás strandöltözékek jópofák, abszurdak, s különösen Galilei napocskás szettjére igaz, hogy remekül rímelnek a tartalomra. A díszlet első blikkre strandot idéz (az nem egyértelmű, hogy miért pont erre a környezetre esett a választás), ám jobban megnézve kietlen, civilizálatlan táj is lehet, amelybe furcsán ugyan, de társadalomkritikaként tulajdonképpen beleillenek az emberszabású majmok, akik olykor interakcióba lépnek a nézőkkel. Kezdés előtt is például, miközben a fiatal Galileit játszó Borsi-Balogh Máté egy teniszlabdát dobálva, mely a tudás vagy éppen az új tanok szimbólumaként később is visszaköszön, Brechtet olvas fel. Elidegenítés, ugyebár. Ez lehet az oka a díszletpakolászásnak mint vissza-visszatérő elemnek is, ami furcsa módon valamiféle ritmust kölcsönöz a látottaknak. Az előadás csúcspontja – bár inkább negatív csúcs, afféle mélytengeri árok – a felfordult világról énekelt, műfajilag nehezen besorolható, bár leginkább az elektronikus vonalon mozgó dal. Mondjuk, a kép szép, a színészek-zenészek a sziklákon és azok körül helyezkednek el (ezeket egyébként mindvégig ügyesen használja Polgár Csaba), kék megvilágításban; csupán az idősebb Galileit alakító Csuja Imrére esik sárga fény fentről, hangsúlyozva, hogy őt már annyira nem lehet kizökkenteni, hogy békésen falatozgat a zúzós zene közben. Még egy fejhallgatót is kap a hangerő tompítása miatt talán, vagy ki tudja, lehet, hogy ő más zenét hallgat(hat) – kölcsönkérném. A dalszöveget a kivetítőn olvassuk (ez a fajta elidegenítés eléggé brechti, bár praktikus okai is vannak, hiszen anélkül nehezen tudnánk követni a hallottakat), erősen társadalomkritikus, s hogy meggyőződjünk arról, hogy itt most tényleg valami nagy dolog történik, még egy kis stroboszkóp is megtámogatja a jelenetet. Lehet, hogy az elején tévedtem, mikor azt mondtam, nincs kiemelés, hiszen ez a jelenet igenis ki van emelve, sőt, megkapja az összes eszközt, pénzt, paripát fegyvert, amivel valamit ki lehet emelni. S így válik önmaga paródiájává – és a lehető legnagyobb mértékben komolyan vehetetlenné. Csak reménykedem, hogy ez volt a cél.

Szituációk híján nincs könnyű dolga a színészeknek, hiszen leggyakrabban egymás mellett és nem egymással kell jelen lenniük, beszélniük. Borsi-Balogh Máté csillogó szemű Galileijét Csuja Imre megfáradt tekintetű tudósa váltja, de a zsigeri elevenség mindkettejük játékának alapvető eleme, amely szépen összeköti a két életszakaszt. Ugyanakkor a koron túl kissé didaktikusan azt is jelzi a váltás, hogy az idősebb Galilei már nem ugyanaz az ember, ő már nem áldoz fel mindent a tudományért, annál sokkal kényelmesebbé vált. (Baj lenne, ha ugyanaz az ember jutna erre a következtetésre?) A produkció egyik legőszintébb jelenetét Gellért Dorottyának köszönhetjük: mikor Virginiaként azért imádkozik sírva-remegve, hogy apja vonja vissza a tanait, annyira finoman bánik mind a testével, mind a hangjával, hogy abban a pillanatban tökéletesen megértjük a történet emberi oldalát, s ezek után Galilei döntése sem tűnik már egyértelműen tudományellenesnek.

Igazság szerint végig kerestem az elrejtett idézőjeleket, amelyek az előadás üzenetét megváltoztathatják, és értelmet adhatnak ennek az összevisszaságnak, de hiába. Egy elcsépelt kifejezés jut eszembe: megállt a tudomány.

Mi? Bertolt Brecht–Hanns Eisler: Galilei élete
Hol? Örkény István Színház
Kik? Borsi-Balogh Máté, Csuja Imre, Gellért Dorottya e.h., Takács Nóra Diána, Kerek Dávid e.h., Ficza István, Znamenák István, Terhes Sándor, Máthé Zsolt, Józsa Bettina, Für Anikó, Hajduk Károly, Petrik György, Bodor Balázs. Zenei közreműködők: Petrik György, Szél Attila, Almási Tamás, Kiss Balázs. Díszítők: Fedor Bálint, Grőger Ádám, Kondor Martin, Kovács Kevin, Molnár Armand, Szabó Balázs. Dramaturg: Varga Zsófia. Díszlet, jelmez: Izsák Lili. Díszlettervező asszisztens: Gergely-Farnos Lilla. Jelmeztervező asszisztens: Frank Mónika. Művészeti munkatárs: Molnár Csaba. Világítás: Oláh Attila. Zene: Petrik György, Szél Attila. Zenei munkatárs: Kákonyi Árpád. Dalszöveg: Petrik György. Asszisztens: Érdi Ariadne. Ügyelő: Dávid Áron. Súgó: Kanizsay Zita. Tervezőgyakornok: Bazsányi Sára, Terhes Boldizsár, Toldi Flóra. Asszisztensgyakornok: Lakatos Réka. Dramaturggyakornok: Torner Panka. Rendező: Polgár Csaba