Mi a közös egy városi sétában, egy parkban előadott táncimprovizációban és egy hajótúrában? A kérdés nem beugratós: természetesen a színház. A Budavári Virágok, a Zuhanórepülés és A Duna-szindróma három nagyon különböző és nem hagyományos színházi térben megvalósuló projekt, de egy családba tartozik – részét képezik annak a programnak, mely a Budapest Nagyregény egyes fejezeteit dolgozza fel performatív formában. Ha a Facebookon nem egységes dizájnnal hirdetnék az eseményeket, senki nem mondaná meg, hogy közük van egymáshoz.

Willany Leó x 16: Zuhanórepülés. Fotó: Piller Sándor

A Zuhanórepülést, Kiss Noémi azonos című novellája nyomán, a Willany Leó Improvizációs Táncszínház az Erzsébetligeti Színház előtti parkba helyezte. A Budavári Virágok sétaszínháza Cserna-Szabó András, A Duna-szindróma hajószínháza Kemény István, valamint Fehér Renátó és Dunajcsik Mátyás szövegei alapján született, és mindkettőn egy-egy alkalmi formáció dolgozott. A produkciók alapjául szolgáló elbeszélések az Óbuda, Buda és Pest egyesülésének 150. évfordulóját ünneplő Budapest Nagyregény című kötetben jelentek meg.

Az előzményekről röviden: minden ott kezdődött, hogy Bodó Viktor és Schönberger Ádám megkereste a főváros arculatáért felelős Budapest Brand Nonprofit Zrt.-t egy színházi megaprodukció ötletével, amelyet a város 150 éves évfordulóján terveztek volna bemutatni. Ennek a projektnek az alapanyaga azonban nem kapcsolódott szorosan Budapesthez, ezért az imázscég – az ötletgazdák kilépésével – a saját elképzelései szerint átalakította az eredeti elképzelést. Így született meg a Budapest Nagyregény ötlete, ami a címével ellentétben egy novelláskötetet takar: minden budapesti kerülethez tartozik egy-egy kispróza összesen huszonhárom kortárs – és hangsúlyozottan népszerű – szerző tollából.  A könyv köré a Kreatív Európa Alap támogatásával egész rendezvénysorozatot szerveztek, amivel az Ulysses: Európai Odüsszeia programba is becsatlakoztak, mely James Joyce regényét értelmezi újra kortárs szemszögből a kultregény megjelenésének 100. évfordulója alkalmából. Ez lett a Könyvfőváros program, ami a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárral és a Kultúrkombinát Kft.-vel együttműködésben valósult meg. És ennek kapcsán hirdetettek a Füge Egyesülettel közösen nyílt pályázatot a Budapest Nagyregény fejezeteinek élő, helyspecifikus performanszokban történő feldolgozására. Ezzel pedig a projekt többé-kevésbé vissza is kanyarodott az eredeti elképzelés nyomvonalára, de teljesen más léptékben. A Füge felhívására 42 pályamű érkezett, melyek közül az öttagú zsűri 10 produkció megvalósítását támogatta.

A Duna-szindróma. Fotó: Budapest Nagyregény

A három általam látott előadás közül a helyspecifikusság, vagy a kerületi sajátosságok beépítése jóformán csak a Budavári Virágokra áll. Ezt a projektet  az alapanyag hely- és családtörténeti, illetve városi sétaszínházi jellegéből adódóan nehéz is lenne máshol elképzelni, mint a Budai Várban. A Zuhanórepülés és A Duna-szindróma viszont gond nélkül áthelyezhető bárhová, kizárólag az alapművek ismeretében tudható, hogy miért pont ott kerültek bemutatásra, ahol. A Duna-szindróma esetében pedig még ez sem, hiszen a címadó novella a 22. kerülethez kötődik, de mi csak a Jászai Mari és a Boráros tér között hajókázunk, nem pedig a Batthyány tértől Budapest közigazgatási határáig, azaz Nagytétény és Érd között. (Ezen az sem segít, hogy felhasználták hozzá Fehér Renátó Terézvárost, illetve Dunajcsik Mátyás Pestszentimrét és Pestszentlőrincet feldolgozó novelláját, hiszen ezekből a kerületekből még csak nem is látszik a Duna.) A műfaji határátlépés kitételnek sem igazán felelnek meg ezek az előadások, hiszen ki mondja meg, hogy mik a műfaji határai egy táncimprovizációnak, vagy mi lenne ebben az esetben a részvételiséget bátorító forma? Az, hogy a Zuhanórepülés epizódjait a park különböző részein sétálva tekinthetjük meg, vajmi kevés hozzáadott értéknek tűnik. Egy városi sétában, amilyen a Budavári Virágok, pedig ez az abszolút műfaji keret. A sétahajó fedélzetén előadott A Duna-szindróma esetében, ha az előadóterek felől közelítünk, hogy egy sétahajón ülünk, csupán a helyszín egzotikus, a forma semmiképp. És annak sem láttam nyomát egyik előadásban sem, hogy utaltak volna egymásra, vagy kapcsolódási lehetőséget nyitottak volna egymás felé. Bár kétségtelen, ennek a koordinálása jóval nagyobb feladatot igényelt volna a pályázatot kiírók részéről. A kulturális intézményekkel és egyéb kerületi partnerekkel való együttműködés viszont maradéktalanul megvalósult, amire a szűkös büdzsé miatt (2 millió forintra lehetett pályázni, de teljes összeget senki nem kapott) egyébként is lehetett számítani, ahogy arra más hasonló városi projektek keretében megvalósuló független produkcióknál már korábban is volt példa. Végül – a további hét tervezett előadásra való tekintettel is – kicsit önellentmondásos a továbbjátszhatóságra vonatkozó kritérium, hiszen a nyár folyamán, vagy a színházi holtszezonban bemutatásra kerülő produkciókat happening jelleggel és csak egy vagy két alkalommal hirdették meg, amiről szinte kizárólag a Facebookon lehetett értesülni, így jó, ha 50-60 néző látta esetenként őket. A továbbjátszás persze már részben az alkotók-előadók, társulatok felelőssége, de ne legyünk álszentek, támogatás hiányában több mint valószínű, hogy ezek az előadások gyors kimúlásra lettek ítélve.A Zuhanórepülés esetében érdekes kérdés, hogy miért akarja egy improvizációs táncszínház önként keretek közé szorítani magát. Mi marad a rögtönzésből, a pillanat szülte mozdulatból, ha alapvetően egy forgatókönyvet kell követnie. Vagy csavarva egyet a kérdésen: cselekményessé válik-e egy improvizatív tánc attól, hogy meglévő irodalmi alapanyagot dolgoz fel? A szöveg ismeretében nehéz elvonatkoztatni a látottaktól, ezért talán szerencsésebb utólag hozzáolvasni Kiss Noémi novelláját – persze csak annak, aki szükségét érzi. Úgy az is világosabbá válhat, hogy hol, mennyi instrukciót tartalmaz(hat)ott a koreográfia. Abban biztosak lehetünk, hogy voltak instrukciók, hiszen az előadás négy markánsan elválasztható jelenete megfeleltethető a novella négy cselekményszálának, amit az előadás kísérőszövege is megerősít. A rögtönzés inkább a cselekmény, vagy a szereplők interpretációjából olvasható ki. És bár az előadás megtekintéséhez semmiféle előzetes információra nincs szükség, az alapmű hiányában aligha született volna meg a produkció, ami a Willany Leó Improvizációs Táncszínház többi projektjéről nem mondható el.

A Budapest Nagyregény előadásai közt túlnyomórészt városi sétaként megrendezett produkciók szerepelnek, A Budavári Virágok is ebbe a kategóriába tartozik. Ez az Ulysses: Európai Odüsszeia-program miatt extra kitétel lehetett (vö. barangolás egy városban a regény szüzséjével), de ezen felül Cserna-Szabó novellája a főszereplőt is kölcsönveszi Joyce-tól, megváltoztatva a származási helyét, ami miatt a lokálpatrióta érzelmű szombathelyiek valószínűleg hevesen tiltakoznának. Az irodalmi intertextusoktól és történelmi karakterektől hemzsegő, cselekményközpontú kisprózában a Várnegyed csak díszletként szerepel, az előadásban viszont főszerepet kap. Kifejezett cél a nézelődés és az ismeretterjesztés, amiben azonban jóval több a fikció, alkalmasint a legenda, mint a valóság, pedig a hitelesség kedvéért még egy várbeli lakost is bevonnak a játékba, hogy például a Balta közről meséljen. Homonnai Katalin elég karizmatikus előadó ahhoz, hogy megszólaltassa az eredetileg férfihangra írt narrációt, és „idegenvezetőként” a csapat élére álljon. A sok látnivaló miatt azonban – ahogy az már ilyenkor lenni szokott – nem csak a figyelem kalandozik el, hanem a résztvevők is. Vagyis egy-egy találkozási pontnál várni kell, amíg mindenki megérkezik. Ez a körülmény, és a helyszínek közti séta viszont igencsak töredezetté teszi az előadást,  ki-be löki a nézőt a színház közegéből.

Budavári Virágok. Fotó: Mátyás Attila

Ahogy a Zuhanórepülés a külső szemlélő számára tipikus táncprodukció, úgy A Duna-szindróma tipikus színházi előadás – nem tipikus helyszínen. A színészek szerepeket játszanak, és egy dramaturgiailag kerek történetet prezentálnak, amelybe idézetként szövik bele a már említett nagyregény novelláinak részleteit, mint a szereplők múltfoszlányait. Az előadásnak van egy metaszintje, amelyben reflektálnak Kemény István novellájára, sőt felvételen maga a szerző is megjelenik. A hajófedélzet válik játéktérré, és városnézésre berendezett – és színháznézésre teljesen alkalmatlan – padok nézőtérré. Hiába hajókázunk hosszan, a mellettünk lassan elúszó város szinte még háttérvászonként sem funkcionál, annyira máshova koncentrálódik a játék. Pedig a „menni vagy maradni” kérdést boncolgató produkciónak kívánni sem lehetett volna jobb látványt, mint a Duna két partján terpeszkedő várost. Hisz ez a dilemma mégiscsak akkor releváns, ha az itt és mostra vonatkozik.

A program keretében megvalósult projektek: 1. kerület.: Budavári Virágok; 2. k.: Számozott képek; 4. k.: Ami Újpesten történt…; 7. k.: Struccpolitika; 8. k.: Egyenlően állunk; 9. k.: Elosztó; 10. k.: A hűtő mögött a spájzban: Bánya utca 32.; 11. k.: Egymást néző házak; 16. k.: Zuhanórepülés; 22. k.: A Duna-szindróma.

Mi? Zuhanórepülés (Kiss Noémi) – Willany Leó Improvizatív Táncszínház
Hol? Erzsébetligeti Színház
Kik? Alkotó-koreográfus: Grecsó Zoltán, Oberfrank Réka, Váth Máté. Táncművészek: Bacsó Gabriella, Bagyinszki Bánk, Bartók Eszter, Deák Kristóf, Kovács Mátyás, Géczy Roland, Grecsó Zoltán, Oberfrank Réka, Pataki Noémi Kata, Piti Vivien, Szász Zsófia, Temesvári Zsófia, Thury Zita, Váth Máté. Zene: Fodor Réka, Lantos Zoltán, Móser Ádám. Koncepció és produkciós vezető: Pallag Sára. Művészeti vezető: Grecsó Zoltán.
Mi? Budavári Virágok (Cserna-Szabó András)
Hol? Sétaszínház a Budai Várban
Kik? Előadók: Homonnai Katalin, Darvas Kristóf. Rendező: Simányi Zsuzsanna. Dramaturg: Boronkay Soma.
Mi? A Duna-szindróma (Kemény István)
Hol? Pest-Buda sétahajó
Kik? Szereplők: Kovács Kata Milla, Tóth Kristóf Zsolt, Váradi Gergely. Filmszereplők: Döbrentey Zsolt, Papp Richárd, Borköles Bence, Horváth Zsolt, Juhász Maja, Sári Jonka, Takács Olivér. Operatőr, utómunka: Tóth Kristóf, Kovács Krisztián. Dramaturg: Csernai Mihály.