„Muszáj mulatságnak lenni!”. Mrożek szavait újrahasznosítva olcsó igazság lenne azt állítani, hogy a Bál kimaxolja, az I Quit Ordinary Dancing pedig lenullázza a mulatságot. De legalább stílusos, hiszen mindkét előadás „ócska” dolgokhoz nyúl és szól hozzá a kortárs tánc nyelvén. Sőt még az is lehet, hogy a mulatozás/mulatság hiánya egy tőről fakad: hogy a létezés egyáltalán nem mulatságos.

Táncbonctan

Hogy hívják ezt a táncot? Nem hívják, hanem táncolják. Ez a blődli ahhoz a táncformához kapcsolódik, amit a vidéki mulatságokon járnak az emberek. S mivel a néprajz mindezidáig a legkisebb érdeklődést sem mutatta irányába, nem volt kinek és miért elnevezni. Aki még sosem látta/járta, képzelje el valamely tájegység hagyományos csárdásának, továbbá bizonyos latin és egyéb be nem azonosítható táncoknak a hat-nyolc figurára redukált, pongyola esztétikával, de önfeledt módon előadott elegyét, amit párok ropnak mulatós zenére.

A néptánc avatottjai részéről ez a tánc annyit ér, mint a vájtfülű zenehallgatók számára az egy szál szintetizátorra és egyetlen ritmusra csontozott mulatós zene. Pedig, ha megengedjük magunknak azt a szakmaiatlan, ám egyáltalán nem logikátlan meghatározást, hogy néptánc az, amit a nép táncol a vidéki mulatságokon, akkor a mulatós tánc: néptánc. Ha azt is hozzávesszük, hányan járják, akkor ráadásul még sokkal élőbb is, mint a hagyományőrzéssel életben tartott népi mozgásformáink. Nem csupán Tolnától Baranyáig, de Zalától Szabolcs-Szatmár-Beregig is mindenütt ezt járják a falusi vigadalmakon, legyen az falunap, búcsú vagy lakodalom. Ha pedig a népi-urbánus vonalat is idecitáljuk, ez a tánc bármennyire is egy „lebutított” mozgásforma, így is gazdagabb és közösségibb, mint amivel a nagyvárosi szórakozóhelyeken ma találkozhatunk. Érzelmi töltöttségben és vehemenciában ez a páros táncforma olyan, mint a városi bulikon az egyhelyben ugrálás felemelt karokkal.

Horváth Nóra-Oláh Balázs: Bál. Fotó: Szabó R. János

Horváth Nóra és Oláh Balázs Bál című előadásában a színpadra emelés nem csak metaforikusan, hanem látványszinten is megtörténik: a két táncos az utolsó előtti pillanatokig egy megemelt kisszínpadon ropja, a zenészek pedig néhány méterrel hátrább ülnek egy emelvényen, ami úgy hat, mint egy búcsúnapi szabadtéri buli zenészkompániája gólyalábakon. A Vass Csenge által kreált fellépőruhák hasonlóan beszédesek, bennük a színtelen hip-hopos kényelem és a finoman adagolt csillámlás elegyedik a csak utalásszerűen cseppentett népművészettel. Az előadás elején a táncosok a felvételről bejátszott Kállai kettős áradó teltségét majdnem állóra fékezett mozdulattöredékekkel ellenpontozzák. A fragmentumok, vélhetően a népzenei hangkulissza hatására néptáncszerűnek hatnak, az elnyújtott ütemű mozgássorokban aztán leginkább a csárdás és egyes latin táncok lomposan elővezetett elemeire ismerhetünk. Végül pedig, immár a mulatós zenék mindenki számára ismerős dallamaira előttünk áll az előadás alanya és tárgya: a táncos mulatság.

Az elemekből való építkezés és a különböző összetevők fúziója a zenében is megjelenik. Rácz Olivér profi mulatós zenész szintetizátorral kiséri énekét, Molnár András experimentális zenei előadóművész pedig saját elektronikus eszközeivel hoz létre különös hangzásokat, amelyeknek az eredői jól ismert mulatós dalok. Noha Rácz egy-két „nótánál” dzsesszes futamokkal maga is cifrázza a dolgot, amit Molnár még tovább alakít, az eredeti szám minden esetben vegytisztán felismerhető. Ezeknek a daloknak akkora a saját svungja, hogy ha nem figyelünk oda, ez az átkomponálás talán fel sem tűnik, ám érzet és hangulat szintjén mégis teltebbé és kevésbé magától értetődővé teszik az eredeti hangzást. Amit akkor értünk meg igazán, amikor a zenét sem egyben, hanem fokról fokra le- és felépülve halljuk. Olyan ez, a tánc és a muzsika terén is, mint amikor egy botanikus szövetekre, sejtekre  trancsírozva tanulmányoz egy növényt, azzal a különbséggel, hogy itt a részekből újra meg újra összeáll az eleven egész.

A mulatós tánc ezzel az előadással jó eséllyel feliratkozik a művészet táncrendjébe. A Bálban a falusi közösségi bulik jellegzetes párjai egyetlen kettősben jelennek meg – a saját dinamika és a szintézisek hatására alakuló lendület különböző stációiban. Tiszta és szép, ahogy Horváth Nóra szinte belenézi a táncot partnere szemébe, Oláh Balázs néptáncos fizimiskája mögött pedig végig ott bujkál egy megfejthetetlen jelentésű, oldott félmosoly. A két előadó nem a falusi mulatságok résztvevőinek bőrébe, csupán a mozgásukba bújik bele: játékukban nem különféle falusi párok idéződnek meg, hanem két kortárs táncos kapcsolódik egymáshoz – folyamatosan fel- és leépítve a vidéki mulatság elemelten is eleven színpadi mását. Felváltva vezetve, egymást hasznosan vagy hasztalan rángatva, Horváth és Oláh éppen annyira látszanak ki a hol gördülékenyen pergő, máskor darabosabb vagy egyenesen széteső mozdulatsorok mögül, hogy egy-egy ponton a közönségre kinézve jelentős és jelentéses pillanatokat hozzanak létre. Pásztázó tekintetükben van valami pajkos pimaszság: tudják, hogy a szórakozás és a szórakoztatóipar mostohagyerekét tárják a progresszív tartalmakra kihegyezett nézők elé. Az elemekre bontás, és az ebből való míves építkezés persze kielégíthet akár kényesebb befogadói igényeket is, mégsem ezzel hatnak.

A Bál alkotói rámosolyognak az általuk felvillantott figurák emberi esendőségére, ám magán a mulatós táncon és zenén egy pillanatig sem ironizálnak. A színpadra emelés komolyan vett, természetes gesztusával a civilizációs ellentéteink egy részét is finoman idézőjelbe teszik, ami felettébb üdítő élmény egy olyan helyen, mint a Trafó. Az előadás utolsó, megejtően szép jelenetsora pedig igazi zenei és mozgásos unikum. Miután a táncoló pár a bulik jól ismert törvényszerűsége szerint egy ponton darabjaira hullik, az agyunkban pulzáló akusztikus zakatolásban fel-felsejlik valami nálunk nagyobb erő, ami egyre inkább az Aranyesőre hasonlít. A két előadó nekiindul, ismét felépíti magát, aminem a mattrészeg ember vehemensen bóklászó nekiveselkedése, de nem is a sportolóé, aki utolsó erejét fájdalmasan összeszedve feszegeti a határait. Ez valódi, és akár többszöri újjáéledés. Ez a mulatság – a maga teltségével és ürességével.

Az ellenállás elviselhetetlen könnyűsége

Az alapanyaguk „olcsóságán” kívül van még egy párhuzam a Bál és az I Quit Ordinary Dancing (IQOD) alkotói között: előadásukkal a kortárs táncra, és azon belül saját előadó-művészetük helyére, szerepére kérdeznek rá. Horváth Nóra és Oláh Balázs játékos, Szeri Viktor komor komolysággal teszi ezt. Az IQOD mélyről jövő, reménytelen mosolytalanságával – nyugati és magyar emberként is – közel áll hozzánk. Szeri Viktor két utóbbi bemutatóját nézve a kérdés mégis az, hogy vajon a végletes kimerültségre fel lehet-e építeni egy pályaívet. Meddig tarthat az alkotói és a befogadói lendület, amely a lendület elvesztéséből és az elvesztés látványából nyeri az energiáját? Egy biztos, Szeri fatigue című szólója azt példázza, hogy ebből a paradoxonból különleges dolog tud születni. Az önellentmondás pedig most sem marad el: az új koreográfia címe azt állítja, hogy „letettem a hagyományos táncról”, miközben a színpadon a leghétköznapibb, legközönségesebb táncmozdulatokat látjuk.

Szeri Viktor: I Quit Ordinary Dancing. Fotó: Ladocsi András

A három előadó talán ugyanazon az emelt kisszínpadon táncol, amit a Bálban is láthatunk. Majdnem egy órán keresztül váltogatnak és ismételnek néhány térformát, amelyeket egy ekkora térben a maximális távolság megtartásával és találkozás nélküli tömörüléssel ki lehet hozni. Lomhaságuk a nem túl igényes zenének, az egész dolog megfoghatatlansága pedig a világ bágyasztó egyértelműségének tart ellen. Nem szerencsés ötlet (szinte sosem az, ha egy alkotó „magyarázkodik”), hogy a végén feliratozzák számunkra: az előadás a művészetről szól. Ez a megoldás azzal együtt is kétes, hogy magát a művészetet nem próbálják meg definiálni, sőt. Szeri Viktor eddigi pályáján – kimondva vagy kimondatlanul – többször visszatér a most is megjelenő tételmondat, hogy „a művészet kígyó”. Ez vélhetően azt jelenti, hogy a művészetet nem lehet értelemmel megragadni: úgy csusszan ki a fogalomfiókjainkból, mint kígyó a kezünk közül. Az ellenállás így viszont duplán is paradox. Az előadás a nem túl veretes zenének a leginkább hozzáillő, hasonlóan igénytelen mozdulatok lassú, mantraszerű variálásával szegül szembe, ami pedig a megfoghatatlanságot illeti: van, hogy a kígyók a legkevésbé sem csúszósak, ezért valójában könnyebb őket megragadni, mint elengedni.

A koreográfia ernyedt lendülettelensége különös társaság sodoregybe. Vavra Júlia és Gláser Márton már többször bizonyították, hogy izgalmas és fajsúlyos előadók. Bármelyikükkel könnyedén el lehet képzelni akár egy szólóelőadást is. Az IQOD-ból azonban gyakorlatilag kilúgozódnak. Az előadást követően többen is azt mondták, hogy egy idő után csak Szeri Viktort figyelték. Ők hárman háromfélék, ami akár fel is srófolhatná mindazt az egyneműséget, amit látunk, de itt nem ez történik. Főként azért nem, mert Vavra és Gláser hamiskásak: Vavra Júlia rezzenéstelen tekintete mögül is kiérződő pajkos játékossága, a Gláser lényéből sugárzó elevenség pedig valahogy nem áll össze az előadás által nyomatékosan felmutatott enerváltsággal. Kettőjük szereplése olyan, mint akik csak úgy tesznek, mintha Szeri Viktorok lennének. Szeri és az IQOD viszont egyetlen szürke tömb. A táncos mozgása, de még lelakottnak ható kinézete is ugyanabba az irányba tart: tágra zárt szemeivel a semmibe réved. Mintha azt mondaná: ez van, mert (csak) ezt adjuk nektek.

A cím és a látvány ellentmondása mögött a legsúlyosabb alkotói dráma áll: bármennyire is szeretnék, nem tudnak és talán nem is akarnak mást tenni, mint amit és ahogy éppen csinálnak. Táncosokat látunk, akiknek nincsen semmije, és nem láthatjuk magunkat, akiknek szintén semmije sincs. Márpedig minket nem a táncosok érdekelnek. Az IQOD bátrabb és csupaszabb, mint a fatigue – csakhogy a fatigue elementáris erejét éppen az idegörlően lassú fokozás dramaturgiája, és az azonosulás lehetősége (vagy egyenesen kényszere) adta. Ami ott közös dráma, itt csupán a történés hiánya – az együttérzés katarzisa helyett: a megértő unalom.

Mi? Horváth Nóra-Oláh Balázs: Bál
Hol? Trafó
Kik? Horváth Nóra – táncművész / alkotó, Oláh Balázs – táncművész / alkotó, Molnár András – zenész / alkotó, Dézsi Kata – fénytervező, Vass Csenge – látvány és jelmeztervező, Szeri Viktor – konzultáns, Doszpoth Rebeka – produkciós vezető. Collective Dope produkció
Mi? Szeri Viktor: I Quit Ordinary Dancing
Hol? Trafó
Kik? Alkotó: Szeri Viktor. Előadók: Gláser Márton, Szeri Viktor, Vavra Júlia. Zene: Molnár András. Fény: Payer Ferenc. Videó: Páll Tamás. Koprodukciós partner: Trafó. Produkciós partner: Katlan Csoport