Napról napra

A kilencvenegy éves Peter Brook Csatamezője 2016 decemberében három estén keresztül, négy alkalommal volt látható a Trafóban. Színházi alkotókat, gondolkodókat, kritikusokat kérdeztünk arról, mit adott nekik az előadás. Gondolataikat lapunk volt főszerkesztője, Koltai Tamás emléknek ajánljuk, aki 1975-ben könyvet szentelt Peter Brook színházának.

A legnagyobb közhelyek következnek egymás után, de ebben az esetben ez inkább erény.

Csehov nem azért nagyszerű szerző, mert még abban is ezer dráma van, amit meg sem írt, de kétségkívül ez is része a zsenijének. Még a légüres teréből is dráma születik, ha van, aki megírja.

Van valamiféle karcosság a tőlünk pár méterre játszódó előadásban…

Azt írtam, más ez az előadás, mint amihez Kolozsváron hozzászoktunk. Mennyiben tekinthető a „megszokás” esztétikai ítéletek megalapozójának?

A jelenetek azt járják körül, hogy reklámokon, manipulált közvéleményen, tradíción és egyszerű hétköznapi ostobaságokon keresztül a társadalom hogyan kasztrálja és miként veri béklyóba a női természetet.

A rövid zenei bevezetőt követő permanens séta akár zarándoklatnak is tűnhetne a szervezők szándékával feltehetően megegyezően. Bizonyos esetekben valóban az is, leginkább amikor a szakralitás szele meglegyintheti a nézőt.

Egy ideális társadalomban – ami sosem létezett, mindig csak utópia volt – a valódi vezetők célja az volna, hogy folyton keressék azt a pillanatot, amikor a társadalom föllélegezhet, lélegzethez juthat. Miután emberi lények vagyunk, tele vagyunk mindennapi gondokkal, társadalmi problémákkal, nemzetközi problémákkal, de ha kapsz levegőt, akkor nem vagy pesszimista, mert játszol az élettel és […]

A színészek, a díszlet, a zene – egy-egy külön világ. Kicsit talán túlságosan is különálló világok…

Mi az összecsapás, a doboz-, párna- és pokróccsata oka? Ez azért is lényegi, mert a mű egy cselekvés/tett fonákját, inverzét mutatja meg. Azaz, a párbaj/harc helyett a párbaj- és harcképtelenség körül gravitál…

Szerebrennyikov nem moralizál, nem tesz nevetségessé. Mi sem csóváljuk a fejünket. Nem érzem magam kellemetlenül, hogy a szünetben az első dolgom rápillantani a smartphone-omra, ahogy a rendezőnek is első dolga volt a tapsrendnél selfiet készíteni, melyet aztán még aznap este gondosan posztolt is a falára.

Hadd fecsegjem bele ebbe az írásba most, ne csak a kirakatot, hanem amit nem teszünk ki az ablakba, azt is. Hátha van olyan érdekes a szorongás és a bizonytalanság, mint ha valamit jólfésülten késznek tételezünk; hátha lehet olyan fontos egy nyugtalanító kérdés, mint egy körülbástyázott állítás.