A kilencvenegy éves Peter Brook Csatamezője 2016 decemberében három estén keresztül, négy alkalommal volt látható a Trafóban. Színházi alkotókat, gondolkodókat, kritikusokat kérdeztünk arról, mit adott nekik az előadás. Gondolataikat lapunk volt főszerkesztője, Koltai Tamás emléknek ajánljuk, aki 1975-ben könyvet szentelt Peter Brook színházának.
Csehov nem azért nagyszerű szerző, mert még abban is ezer dráma van, amit meg sem írt, de kétségkívül ez is része a zsenijének. Még a légüres teréből is dráma születik, ha van, aki megírja.
Azt írtam, más ez az előadás, mint amihez Kolozsváron hozzászoktunk. Mennyiben tekinthető a „megszokás” esztétikai ítéletek megalapozójának?
A jelenetek azt járják körül, hogy reklámokon, manipulált közvéleményen, tradíción és egyszerű hétköznapi ostobaságokon keresztül a társadalom hogyan kasztrálja és miként veri béklyóba a női természetet.
A rövid zenei bevezetőt követő permanens séta akár zarándoklatnak is tűnhetne a szervezők szándékával feltehetően megegyezően. Bizonyos esetekben valóban az is, leginkább amikor a szakralitás szele meglegyintheti a nézőt.
Egy ideális társadalomban – ami sosem létezett, mindig csak utópia volt – a valódi vezetők célja az volna, hogy folyton keressék azt a pillanatot, amikor a társadalom föllélegezhet, lélegzethez juthat. Miután emberi lények vagyunk, tele vagyunk mindennapi gondokkal, társadalmi problémákkal, nemzetközi problémákkal, de ha kapsz levegőt, akkor nem vagy pesszimista, mert játszol az élettel és…
A színészek, a díszlet, a zene – egy-egy külön világ. Kicsit talán túlságosan is különálló világok…
Mi az összecsapás, a doboz-, párna- és pokróccsata oka? Ez azért is lényegi, mert a mű egy cselekvés/tett fonákját, inverzét mutatja meg. Azaz, a párbaj/harc helyett a párbaj- és harcképtelenség körül gravitál…
