Napról napra

Látjuk-e egymást, tanúi vagyunk-e egymásnak, jól látjuk-e, amit látunk, egyáltalán, mi az a jól látás? A Schrödingerre várvában alakváltó figurák, váratlanul elkanyarodó, megváltozó helyzetek sorakoznak előttünk.

Kedvenc, kíméletlen balkáni kulturális randevúnkon idén is akadt bőven poszt-dramatikus színház, poszt-jugoszláv avantgárd, társadalom- és színházelméleti elő-szeminárium, multikulturális káromkodás és burek a fesztiválkocsmában, halászlé és tó Palicson. A Desiré fesztivál, az egyik legfontosabb nemzetközi regionális kortárs színházi szemle Szabadkán, idén a határokkal foglalkozott. Borderline alcímmel hirdették.

Az előadás az önnön létére való rákérdezés álnaiv és többszörösen idézőjelbe tett gesztusával indul (…), de a játék során a kérdés minden irónia és önirónia ellenére is fokozatosan komollyá válik.

Az ökör dramaturgiailag nincs kész, és a kritikus fintorgás itt be is fejezhetné. Van azonban valami más a darabban, ami előhozza a kritikusból az elemzőt.

Senki sem az, mint akinek az első megjelenésekor látszik, de nem is olyan ördögi, hogy nagyszabású hőssé válhatna. A hétköznapjaink pitiáner képviselői ők – s így lesz Bittner rozoga hajója több, mint egy balatoni ingatag jármű.

A díszletben visszatükröződik a színház nézőtere, fraktálszerű hatása van, akár csak a szövegnek. Minden ismétlődik, de valahogy magasabb szinten válik érthetővé.

Mi van akkor, ha egy táncelőadás saját magát érti félre vagy a nézőit vezeti vakvágányra? Ha olyat ígér, amit aztán nem teljesít, vagy olyat mutat, ami leveti magáról a darab mondanivalóját.

Mielőtt szétcincálnám a rendezőt, gyorsan leszögezem: Ohad Naharin élete és munkássága rendkívül érdekes, a Mr. Gaga pedig becsületesen vázolja fel a világsikerig vezető utat.

Egy ilyen (…) előadás alighanem akkor lehet hiteles, és akkor indíthatja el a gondolkodást, ha nem tiszta vitahelyzetet modellez, hanem az életre hasonlít, annak kifürkészhetetlenségével, szövevényességével együtt. A Lady Lear ilyen, nem csak az alaphelyzetnek, hanem a színészi játéknak köszönhetően is…

A táncosok hétköznapi cselekvésekkel törik meg az emelkedett és szakrális tartalommal átitatott aktusokat: a halott felett gyászolók például két pofára tömik magukba a popcornt és szeméttel szórják tele a sírt.

Alföldi Róbert beszédkultúrája az utasítás-zuhatag, sorozatlövő intézkedés alig meg-megszakított folyamatában a tempó mellett az értelmezéshez is kiválóan elegendő. Míg világfivá alakítja és alakíttatja Fusst, Valakivé beszéli a senkit, szavaiban a döntések kommentárja, az előre gondolkodás logikája és mocsara ugyancsak megszólal.

Éva sincs már, s nyilván a hajléktalan asszonyka sem, aki az egykori Felszab téren féllábú mankós társával, a „kis majommal” együtt monodrámád hőse lett. És nincs forradalom se, az a forradalom se és semmilyen forradalom. Európa csendes. Csak a magunkba zárt csömör forradalma maradt.