Napról napra

2017. április 24-én elhunyt nagyra becsült kollégánk, Földes Anna, aki a Színház folyóiratnak is rengeteget írt a hetvenes és a kilencvenes évek között. Írásaiból válogattunk, így emlékezünk rá.  

Sarjútüske: valami fájdalmas, de mégis melengetően nosztalgikus kifejezés – és ilyenek ezek a történetek is: mind fájdalmasak és nosztalgikusak szinte kivétel nélkül.

Érthetetlenül, megfejthetetlenül lassú előadásról van szó: úgy tűnik, a rendező nemhogy nem tartotta problémásnak a darab túlírtságából fakadó nehézkes tunyaságot, de azt jelölte ki rendezőelvként.

Az (…) előadások rengeteg fantáziával nyúltak a kiindulópontként használt népmesékhez: az alkotók a saját ötleteikre-képükre gyúrták az alapanyagot, rávilágítva arra az alapigazságra is, hogy nem feltétlenül maga a mese, hanem a mesélés működteti a több évszázados történeteket és feldolgozásaikat.

Két nagyszabású külföldi produkció is helyet kapott idén a Tavaszi Fesztivál programjában: Edward Clug Peer Gynt című darabját az Operaházban, az izraeli L-E-V társulat OCD Love című produkcióját pedig a Trafóban láthatta a közönség. Mindkét darab erős irodalmi alapokra építkezik, de Ibsen drámája és Neil Hilborn verse is meglehetősen nagy metamorfózison esik át a színpadon. […]

A budapesti bemutató hozadéka azonban ehhez képest az elmozdulásban, a vándorlós lakásszínházi koncepcióban érhető tetten, ami azon túl, hogy jól működik hívó szóként (létezik egy, a színházi különlegességekre illetve közösségi színházi eseményekre fogékony közönségrétegünk), a térhasználatnak és a nézők helyzetbe hozásának köszönhetően kimozdítja a szöveget a laboratóriumi körülményekből.

…a színház természeténél fogva kétségkívül több lehetőséget ad a bonyodalmakhoz, mint teszem azt egy autógyár automatizált hegesztőüzeme. Ám ha csak kulisszaként szolgál a szerelmi ügyletekhez, ha jórészt az adott funkcióra alkalmatlanok dolgoznak benne, még az idei évad csökkentett rosszindulat-faktorával is dehonesztáló a színházról mutatott kép.

Talán túlzás lenne azt állítani, hogy a halál adja az élet értelmét, de annyit azért megkockáztatnék, hogy a halálunk tudata nélkül kevésbé forszíroznánk a tennivalóinkat. Márpedig a Nagy büdös semmibe nem másról szól, mint az élet értelmetlenségéről, akarom mondani, értelméről.

A mamahotelből kiszabadult laza csávó elég jó dumát lök ahhoz, hogy komoly fanklub kövesse. Attól tartok, rólunk árulkodik, hogy ide most ilyen messiás jutott.

A tökéletes boldogság világával eljutottunk a Mao-féle kommunista diktatúra józan ésszel már-már felfoghatatlan embertelenségeinek világába, s az azt követő, semmivel sem élhetőbb Kínába, egészen napjainkig.

A magam részéről nem azért mentem a Művészetek Palotájába április 4-én, hogy valami mély és sokrétű művészi élményben legyen részem, hanem látni akartam John Malkovichot. Ebben a tekintetben kétség sem fér hozzá, hogy sikerrel jártam.

Ez a szomorú, egyben töprengő fintorokra késztető, lefojtottan poénos középnemzedéki látlelet, kudarc-tragikomédia sikerre van ítélve.