Napról napra

A dráma műfaji szélsőségeit pedig Máté Gábor rendezése sem erősíti fel; nem tragikum és bohózat közt hányódó eseménysort nézünk, hanem helyenként ironikus, esetleg groteszk színben láttatott kollektív tragédiát, amelyhez az iskolapadok és a gyerekek konstans jelenléte – a rendezői intenciótól vélhetően teljesen függetlenül –  még némi zavaró ünnepélyességet is hozzáad.

A Kabaré arról szól, hogy egy szétrohadó, fasizálódó rendszerben az emberek megpróbálnak úgy tenni, mintha a rendszer nem rohadna és fasizálódna egészen az utolsó pillanatig és még utána is.

Színész és jelmeztervező egy személyben. Érzékiség és érzelmesség árad a szeméből, a hangjából, és rengeteg dolog foglalkoztatja a világból.

A CINÓBER HADMŰVELET című mesehorrort Bodó Viktor felkérésére írtam, és 2017 februárjában mutatták be a bécsi Volkstheaterben, Operation Zinnober címmel.

A Tatiana óhatatlanul a Vadászat tükördarabjának tűnik, hiszen míg ott csak férfiak, ezen a bemutatón csak táncosnők léptek színre, méghozzá olyanok, akik saját maguk vállalták a koreográfus szerepét is.

Úgy szurkoltam valamilyen feloldó végért, hogy ne csak a perspektívátlanul összekapaszkodó párra boruljon a sötét. Remélem, a mai vasalónők nem halnak olyan korán (jelenleg Magyarországon hetente hal meg volt vagy jelenlegi párja által bántalmazott nő), és mégis lehet a deszkán túl saját, értelmes élete Alisonnak.

A hagyományos kereteket átütő személyiségéből fogalmaz meg szerepeket, sorsokat, karaktereket. Szélsőségesen, szenvedélyesen, elementáris erővel. Friss és eleven Háy János Nehéz című drámájának szótlan anyafigurájaként, a Folyón túl Itália nagymamájaként és Jászai Mari küzdelmes életútját játszva a Kripli Mariban, ami április végén megy utoljára. Legutóbbi sikerbravúrja az árnyékszéken ihletet nyerő sámánasszony és az Expo-küldött nagyasszony kettős […]

Két nappal a parlamenti választások előtt, a kampány okozta őrjítő hangzavarban az ember szívesen néz a magyar történelmen élcelődő kabarét. Kérdés azonban, pontosan meddig illik viccelni a magyar történelemmel.

Az esztétika és a táncelmélet folyamatosan próbálja meghatározni, ami tárgyaként elé kerül, és keresi a kifejezéseket, szempontokat, ami alapján egy táncelőadásról egyáltalán beszélni lehet. Az alkotókat persze mindez a legkevésbé sem kell, hogy érdekelje, nem az ő dolguk megnevezni és fogalmilag megragadni, amit létrehoznak.

Közel egy hét múlva, április 17-én adják át a legjobb hazai kortárs táncelőadásért járó független szakmai díjat, a nominált produkciókat méltató szövegek viszont már most olvashatók.

Elénkbe lökik a főhőst, s már itt vagyunk a weimari köztársaságban. S itt az első megoldandó probléma is. Hogyan kövessünk átéléssel egy erények nélküli embert?  Azonosulni nem lehet – és nem is kell – vele, szétfoszló személyisége viszont arra is alkalmatlan, hogy meggyűlölve szerveződjünk ellene.

Azt szeretem, amikor sikerül elfelejtkeznem arról, hogy színházban vagyok, amikor az előadás felkavar, megráz, kiforgat, „megtörténik velem.” Azokat a produkciókat kerestük, amelyek átütő erővel rendelkeznek.