Napról napra

Idén a jubileumi Ördögkatlan fesztivál utolsó napján a „k2 maraton” foglalta össze a legszebben a fesztivál elmúlt 10 évét és fogta össze a négy katlanfalut, amelyek eredetileg is a bemutatók helyszínei voltak. A Nagyharsányi menyasszony, a Kisharsányi vőlegény, a Villánykövesdi vőfély és a Beremendi lakodalom című előadásra visszaemlékezni tulajdonképpen annyit tesz, hogy az elmúlt száz […]

Németh Ilona kiállításának, a Bábképzeteknek igen fontos mondanivalója van a bábművészet egészéről. Ez pedig éppen annak az ellentéte, hogy a báb mindenkoron az ember jelképe. Németh Ilona bábjainak mondanivalója kizárólag színházi mivoltában mutatkozik meg, cselekvésében, az adott korra való vonatkoztatásában. Németh Ilona bábjairól így az mond igazán sokat, ami nincs ott. 

Minden műfajt „terítő”, minőséggel megtöltő színész. A művészlét és a celebség közötti „pávatáncból” időnként az utóbbira voksol. Látszólag. A vígszínházi tagságot feladta ugyan, de folyamatosan játszik, musicalt és prózát több fővárosi színházban is.  Alföldi rendezésében a Hegedűs a háztetőnt próbálja, László Zsolttal pedig hamarosan furcsa párrá áll össze Neil Simon azonos című,  világsikerű darabjában. Pár […]

Miközben totálisan elborult, egyben elképesztően következetes és hiteles minden egyes mozdulatsor, amiket a táncosok halálosan komoly arccal végeznek, ettől válik bűnösen szórakoztatóvá és fellebbezhetetlenül őszintévé az irónia. Abba már bele se mernénk gondolni, mit mond el ez a mai férfiakról.

Aki pedig kívülről, a nézőtérről nézi a kölcsönös kioktatást, arra gondol, a generációkat elfelejtve milyen szép metafora ez a színházi és a színházon kívüli jelenre. Hogy a változás nem feltétlenül rossz, de nem mindegy, hogyan ágyaznak meg neki.

Rusznyák munkája tehát (…) a Mohácsival való szellemi összehangolódás, kritikai közelség jegyében, de öntörvényű verzióban valósult meg.

…egy mai Képzelt riport… rendezés akkor tudna érdekessé és fontossá válni, ha képes lenne úgy felmutatni ezeket a történeteket, hogy rajtuk keresztül szembenézhessünk közösségünk múltjával, a közös emlékekkel, traumákkal.

Mi a művészet abban, ha egy katalán fiatalember kakasálarcban és alsónadrágban gumicsirkéket szerel a végtagjaira, majd így ugrabugrál, és egyensúly-gyakorlatokat mutat be, vicces hangokat kiadva, nyerítő nevetésre késztetve a közönséget? Akik fújoltak vagy zajosan kivágtattak, bizonyára nem tartották komolyabb műalkotásnak ezt az akciót egy pukipárnánál, ami szintén mókásan szelel, ha nyomkodják.

A storytelling műfajának ereje a személyességben, a közönség közvetlen megszólításának lehetőségében áll. A történetmesélés egyfajta stand-up comedy, one (wo-)man show.

Négy évtized, negyven előadás, évente húsz-harminc vajdasági helyszín – miközben hol a bombák hullottak, hol a hiperinfláció emésztett fel mindent, hol a szomszédos országokban dúló háborúkba vitték a hadköteles férfiakat. Önmagában is megsüvegelendő teljesítmény.

A fesztivál ideje alatt mintha veszítene jelentőségéből az a hierarchia, ami az alkotók és a befogadók közötti különbséget folyamatosan előtérbe helyezi, így a közös gondolkozást megnehezíti.

Akkor lesz igazán kényes kérdés a tények pontatlansága, amikor az emlékező mondandójának általánosító állításait kellene alátámasztaniuk, vagy ha a számára különös jelentőségű színházi történések argumentációját zavarja meg a tévedés.