Napról napra

…a színház természeténél fogva kétségkívül több lehetőséget ad a bonyodalmakhoz, mint teszem azt egy autógyár automatizált hegesztőüzeme. Ám ha csak kulisszaként szolgál a szerelmi ügyletekhez, ha jórészt az adott funkcióra alkalmatlanok dolgoznak benne, még az idei évad csökkentett rosszindulat-faktorával is dehonesztáló a színházról mutatott kép.

Talán túlzás lenne azt állítani, hogy a halál adja az élet értelmét, de annyit azért megkockáztatnék, hogy a halálunk tudata nélkül kevésbé forszíroznánk a tennivalóinkat. Márpedig a Nagy büdös semmibe nem másról szól, mint az élet értelmetlenségéről, akarom mondani, értelméről.

A mamahotelből kiszabadult laza csávó elég jó dumát lök ahhoz, hogy komoly fanklub kövesse. Attól tartok, rólunk árulkodik, hogy ide most ilyen messiás jutott.

A tökéletes boldogság világával eljutottunk a Mao-féle kommunista diktatúra józan ésszel már-már felfoghatatlan embertelenségeinek világába, s az azt követő, semmivel sem élhetőbb Kínába, egészen napjainkig.

A magam részéről nem azért mentem a Művészetek Palotájába április 4-én, hogy valami mély és sokrétű művészi élményben legyen részem, hanem látni akartam John Malkovichot. Ebben a tekintetben kétség sem fér hozzá, hogy sikerrel jártam.

Ez a szomorú, egyben töprengő fintorokra késztető, lefojtottan poénos középnemzedéki látlelet, kudarc-tragikomédia sikerre van ítélve.

Gyakran ér az a tudathasadásos élmény, hogy olyan kortárs, ráadásul fiatal alkotókat látok, akik nem a ma táncnyelvén, s nem is eredeti, saját hangjukon szólnak, ennek tetejébe lejárt szavatosságú üzeneteket közvetítenek.

A Szívszakadtigban egyszerre van valami bulváros sekélység és a társulattól szokatlan irányban terjedő mélység; valami izgága eszeveszettség és részletgazdag bíbelődés.

Néhány napja derült ki a 2017-es POSzT versenyprogramja. A két válogató, Kovács Dezső kritikus és Árkosi Árpád rendező a 2016. március 1. és 2017. március 5. között bemutatott, magyar nyelvű színházi premierek közül választott ki 14 előadást. Marton Éva a POSzT-tal és a másik válogatóval való együttműködés részleteiről, a válogatás szempontjairól kérdezte Kovács Dezsőt.

Üzemi hőmérsékletünkre nem tudjuk felfűteni magunkat, aki segítene, azt elüldözzük. Nem játszunk és nem játszunk rá. Némán, befelé nyüszítünk. Dehogy spleen ez.

Mire kibontjuk az alkotók által kínált, egyszerűnek tűnő, de annál bonyolultabb tartalmakat, és meg tudjuk állapítani, hogy a velünk szemben ülő most mosolyog ránk, vagy csak a nirvánába néz a fejünk fölött, addigra megszeretjük a szituációt – és haza sem akarunk menni, ha bekapcsolva hagynak nekünk valami zenét.

…nincs ebben semmi ördöngösség: részvételen annyit értünk, hogy „mindössze” az élet egyik legalapvetőbb és legkézenfekvőbb kérdésére kell válaszolnunk…