Napról napra

Minden elhangzott szó egyszerűen visszafordítható társadalmi valóságunk politikai diskurzusába – anélkül, hogy bármit is megkérdőjelezne.

Egy ilyen (…) előadás alighanem akkor lehet hiteles, és akkor indíthatja el a gondolkodást, ha nem tiszta vitahelyzetet modellez, hanem az életre hasonlít, annak kifürkészhetetlenségével, szövevényességével együtt. A Lady Lear ilyen, nem csak az alaphelyzetnek, hanem a színészi játéknak köszönhetően is…

A táncosok hétköznapi cselekvésekkel törik meg az emelkedett és szakrális tartalommal átitatott aktusokat: a halott felett gyászolók például két pofára tömik magukba a popcornt és szeméttel szórják tele a sírt.

Alföldi Róbert beszédkultúrája az utasítás-zuhatag, sorozatlövő intézkedés alig meg-megszakított folyamatában a tempó mellett az értelmezéshez is kiválóan elegendő. Míg világfivá alakítja és alakíttatja Fusst, Valakivé beszéli a senkit, szavaiban a döntések kommentárja, az előre gondolkodás logikája és mocsara ugyancsak megszólal.

Éva sincs már, s nyilván a hajléktalan asszonyka sem, aki az egykori Felszab téren féllábú mankós társával, a „kis majommal” együtt monodrámád hőse lett. És nincs forradalom se, az a forradalom se és semmilyen forradalom. Európa csendes. Csak a magunkba zárt csömör forradalma maradt.

Az előadás kb. kétharmadánál állt fel végre mögöttem az addig a közönség soraiban meghúzódó ifjú szemüveges Nagy Imre, és kezdett veretes mondatokkal vitába szállni az őszre festett zavarodott fejűvel. Épp jókor, mert Kádár már-már meggyőzte magát és a közönséget, hogy a realitásokból kiindulva mindennek úgy kellett történnie, ahogy. Nagy viszont nem így látta. Mindketten mondták […]

Majd a férfi eltűnik az arctalan tömegben, és a feleség mintha hiába menne utána. A szerelem nem teljesedik be: mintha csak álom lenne, elfoszló remény. Mintha alig hogy megfogták, eltűnne, akár egy pókháló az őszi estében.

Arra gondoltam, hogy a hetvenes években, egy avantgardistákat – mondjuk Kassákot – megfejtő gimnasztika-esten vagyok, és így érdekesnek tűnt a történet, ám a mába visszazuhanva már inkább groteszknek hatott a maga idejét múlt szertartásaival.

Nagy Mari nem csinál taszító szörnyeteget ebből az asszonyból. Nem menti fel, de tökéletesen érthetővé és átélhetővé teszi tragédiáját, a környezetével dacoló gyerektől kezdődően.

Az előadás lényegében a színház válasza a migráns-kérdésre, szeptember 22-én mutatták be, még pont időben az október 2-ai kvótanépszavazás előtt.

Kálmán Eszter a ma született bárány kíváncsiságával, mondhatni szűz szemmel csodálkozik rá a történetre. Az új szüzsé a habos-puccos magaslatokból – hercegi kastélyostól, varázslóstól – leszáll a földre, egy felfújható piciny gyerekmedencébe pecáját lógató, matróz pólós, fülig taknyos fiatalemberig és szárnyaló képzeletéig.

A klasszikus mese épp csak ízléssel aktualizálva kel életre.