Napról napra

Két külön világ, de mindkettő több műfajt kever úgy, hogy a kortárs tánc a kiindulás.

Lesznek aztán beszédek, megbeszélések, interjúk, köszönések, vicces mondatok, szóval szavak is lesznek, csak aztán nekem is legyenek szavaim, tűnődöm, pedig még el sem kezdődött, de már reménytelennek látom, hogy majd megtalálom őket.

Ugyan mindkét szólónak erős eleme-eszköze a szöveg, ez eltérő módon jelenik meg a két előadásban.

Végy egy üres színpadot, pár üveg ásványvizet és néhány hiperérzékeny mikrofont. Tedd fel a fülhallgatódat, csukd be a szemed és dőlj hátra: isten hozott a brazil őserdő legmélyén.

…magam csak mint kísérő vagyok jelen…

A dokumentarista színház az ezredforduló után a dokumentumokról az előadókra helyezte a hangsúlyt. Az élő test a létezés egyetlen bizonyítéka.

…nyilván azért, hogy könnyítsenek a téma, a szöveg vélt súlyosságán.

A díszlet személyes érintettségünket metaforikusan is kiemelő jelentését Hargitai Iván rendezése szerencsére nem hangsúlyozza didaktikusan – inkább hagyja beszélni a történetet.

Egy érett alkotó és egy érő alkotópáros kacsintanak ki a művészet mögül. Mindkettő izgalmas utakon jár, de visszakacsintani most inkább az utóbbira tudunk.

…lépésenként bontja le primér, vérre, bűnre, bűnösre, titokra éhes vágyunkat, mindazt, amit a napi média vagy a hollywoodi dramaturgia könyörtelen professzionalizmussal használ.

E kommunizmusból ránk maradt bénító örökség ellehetetleníti a színpadi események kritikai befogadását, kiírja színházainkat az európai színházi vérkeringésből, s mindezekből adódóan nem marad más, mint a „mindegy mi, csak magyar legyen” befogadói elv.

…többször hangsúlyozzák a színész és koldus kölcsönös egymásnak való megfeleltethetőségét…