A 2020-as Bécsi Ünnepi Hetek újrakeretezve, megnyirbáltan, szűk egy hónap alatt pörgött le Bécsben augusztus végétől a meteorológiai ősz beköszöntéig. Három előadásról számolok be, melyekben kulcsmotívum a személyes megszólalás és a hiteles színpadi lét.
Mióta egy langyos nyári estén a ritkán mellém szegődő katarzis bűvöletében kiléptem a Theater an der Wien épületéből, azon gondolkodom, miként is aposztrofálhatnám Anne Teresa de Keersmaeker és a Rosas majd minden korábbinál grandiózusabb színpadi vállalkozását, a Brandenburgi versenyeket. A méretei, a komplexitása, a szabadsága, a bölcsessége, a merészsége, a zenéhez és a tánchoz való…
Koreográfia és zene szimbiózisa a spontaneitás, az egyszeriség, az itt és most ritkán megélhető élményét kínálja a nézőknek. S ez még akkor is páratlan tapasztalat, ha tudjuk, a pillanat szülte improvizációk gondosan megszerkesztett struktúrába illeszkednek.
„Tudom, hogy öregasszony vagyok, és szeretetotthonban lakom – de érzem, hogy kislány vagyok Írországban.”
