Hagyományok csaptak össze, a szívós, konok, népi, paraszti, római katolikus és magyar a lehengerlő, erős, diktatórikus kommunizmus ellenében. A nézők persze tudják – Ukrajna egyenlő háború, atomkatasztrófa, maffia -, hogy lose-lose lesz ebből. A birodalmi Szovjetuniónak annyi – de ez nem a magyar falvakon múlott –, és a kisközösségi összefogásnak is lőttek.
A Vidnyánszky-féle Liliomfi bárhol játszható, és a beregszásziak virtuóz előadásában bárhol élvezhető, csak a Nemzetiben nem, mert a Nemzeti színpada – nemcsak technikai, hanem szimbolikus értelemben is – hatástalanítja az előadásukat.
Tudatosan vagy tudat alatt a megújulás vagy a romlás jeleit vizslatjuk, reménykedve és aggódva.
A színészek jobbára tisztességgel átvészelik…
Előadás közben otthon jártam, Sárosorosziban.
És míg Brook a szerelmet alapvetően retrospektív nézőpontból mutatta fel, egy nappal később a Gyulai Várszínház falai között éppen történik a szerelem.
Vidnyánszky Attila színházi metaforái külön-külön megfejthetők, ám nem mutatnak egy irányba, nemigen fűzhetők föl egy gondolati szálra.
