Napról napra

A közkeletű vélekedéssel ellentétben a kritikus nem annak örül, ha földbe döngölhet egy előadást, hanem annak, ha méltathatja – már csak azért is, mert ez feltehetően azt jelenti, hogy élvezte a látottakat.

Rég letettem arról, hogy a Budapest Táncfesztivál eseménysorában valamiféle koncepciót leljek, legyen szó a fesztivál idejére időzített hazai bemutatókról vagy akár a vendégegyüttesek fellépéseiről. Idén azonban kirajzolódott – gyanítom, hogy nem tudatosan – egyfajta rendezői elv, talán annak (is) köszönhetően, hogy a seregszemle előadásai kiszorultak a Művészetek Palotájából, ahol korábban kötelezőnek tűnt legalább egy világnagyság […]

Ballet Preljocaj: …Schubert zenéje a mű túlnyomó részében nem harmonizál a kidolgozott, hűvös, fegyelmezett, steril koreográfiával… / New York City Ballet: Az amerikai társulat haknibrigádba szerveződött tagjai meggyőző erővel rontották a tánctörténeti léptékű NYCB hitelét, silány portékájukkal aláásva annak kivívott rangját.

A 2016-os Everyness minden olyan jellegzetességgel bír, amit a Dance Me nélkülöz; az ötszereplős munkában van szín, árnyalat, dramaturgia, tartalom, esztétika – mindaz tehát, ami egy előadást művészi produktummá tesz/tehet.

Alonzo King a ballettre egyfajta tudományként tekint, mely az energia és a fejlődés egyetemes és mértani elvein alapszik, s egy olyan új mozgásnyelv létrehozására törekszik, mely a klasszikus balett technikáiból indul ki.

…csodálkoznék is, ha nem merülne fel Stohl András neve a legjobb férfi főszereplők, illetve a Mary Warrent játszó Péter Kata és az Abigail Willimast megformázó Szilágyi Csenge neve a legjobb női mellékszereplők között.

Két külön világ, de mindkettő több műfajt kever úgy, hogy a kortárs tánc a kiindulás.