Napról napra

Végtelenül elszomorodtam, amikor a budapesti Örkény István Színházban megrendezett Freeszemle nyitónapján megnéztem a Freeszfe és a salzburgi Mozarteum diákjainak közös előadását, A királyi útont. És nem is annyira a színházi eszközökkel megrajzolt közállapot elkeserítő volta miatt.

A Nobel-díjas szerző, Elfriede Jelinek szövegében, az Árnyékban a nő csak úgy lehet szabad, ha darabokra esik, majd eltűnik. Ezzel szemben a magyar ősbemutatón inkább összeragasztották és megmutatták őt.

Szögezzük le mindjárt a legelején, hogy Elfriede Jelineket fordítani jóformán a lehetetlenséggel határos. E megállapítás az osztrák írónő esetében nem abban az egyszerű és általános értelemben érvényes, amely szerint a fordítás sohasem lehet képes a maga teljességében visszaadni az eredeti szöveg stilisztikai és jelentésbeli gazdagságát. Jelinek szövegei azért fordíthatatlanok, mert megformáltságukat elsősorban nem a nyelv […]

Az osztrák Elfriede Jelinek egyike a „legkényelmetlenebb” kortárs, német nyelven író alkotóknak. Kényelmetlen, mert olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyekről általában hallgatni szeretnénk. Bűntudatból, képmutatásból, érdektelenségből vagy éppen félelemből – de hallgatunk. Jelinek viszont beszél. Ömlik belőle a szó; megállíthatatlanul, visszafojthatatlanul zúdul belőle a szövegáradat azokról a témákról, amelyekről jobb lenne nem beszélni, amelyeket jobb lenne elfelejteni. […]

Az, ami az első részben még illúzióként és fiktív „húzd-meg-ereszd-meg”-ként jelen volt, hogy tudniillik a nő is ember, az itt ledobja magáról az alakoskodó én-te viszonylat allűrjeit, és pőrén belemerít minket a tömeges testárusítás, a húspiac verbális alkuvilágába.

Tágabb értelemben a patriarchális világ erőszakkultúráján siklik végig a darab szövege mint valami gördeszka pályán, ahol is a deszka maga a „düh”.

Castorf a fausti utat a francia gyarmatosítás keretébe teszi, mágikus realista és trash elemekkel megfűszerezve. Aleksandar Denić díszlete erős gesztusokkal operál, s már az első percben történelmi kontextusba helyezi a darabot: a forgószínpadon elhelyezkedő szellemkastélyszerű épület kocsmát, ruhaboltot, lakószobát, és hol vetítővászonként funkcionáló, hol múlt század eleji kolonialista óriásplakátokká változó elemeket foglal magában. Az épület […]

Még a rendszerváltás után jelentkező, egyre súlyosbodó társadalmi problémák, az egyre hivatalosabb formát öltő romaellenesség, az egyre durvuló közbeszéd is csak a legritkább esetben gondolkoztatta el az alkotókat arról, hogy talán összetettebben kéne ábrázolni a színpadon a cigány karaktereket, hogy horribile dictu egyenesen róluk, nekik, velük is lehetne színházat csinálni.

Hol van a szöveg helye a kortárs színházban? Kiszorította a rendezői színház? Megszólalnak új hangok a színpadokon? Milyenek az új drámatendenciák? Megjelennek-e, és ha igen, milyen módon, a közéleti problémák a most írt darabokban, reflektálnak a minket körülvevő valóságra? Vagy a realista színházi hagyományhoz kapcsolódó szövegekkel szemben még  inkább védelemre szorulnak azok az új dramaturgiák, […]

„Magamból semmit se hagyok, vagyok”

A dokumentarista színház az ezredforduló után a dokumentumokról az előadókra helyezte a hangsúlyt. Az élő test a létezés egyetlen bizonyítéka.

…ragyogóbbnak tűnt a kinti nap, szépnek az őszi Jókai tér. Még a felbontott aszfalt sem zavart, és hazafelé megéreztem egy ablak alatt, milyen finom húslevest főztek.