Napról napra

Végtelenül elszomorodtam, amikor a budapesti Örkény István Színházban megrendezett Freeszemle nyitónapján megnéztem a Freeszfe és a salzburgi Mozarteum diákjainak közös előadását, A királyi útont. És nem is annyira a színházi eszközökkel megrajzolt közállapot elkeserítő volta miatt.

A Nobel-díjas szerző, Elfriede Jelinek szövegében, az Árnyékban a nő csak úgy lehet szabad, ha darabokra esik, majd eltűnik. Ezzel szemben a magyar ősbemutatón inkább összeragasztották és megmutatták őt.

Az, ami az első részben még illúzióként és fiktív „húzd-meg-ereszd-meg”-ként jelen volt, hogy tudniillik a nő is ember, az itt ledobja magáról az alakoskodó én-te viszonylat allűrjeit, és pőrén belemerít minket a tömeges testárusítás, a húspiac verbális alkuvilágába.

Tágabb értelemben a patriarchális világ erőszakkultúráján siklik végig a darab szövege mint valami gördeszka pályán, ahol is a deszka maga a „düh”.

Hol van a szöveg helye a kortárs színházban? Kiszorította a rendezői színház? Megszólalnak új hangok a színpadokon? Milyenek az új drámatendenciák? Megjelennek-e, és ha igen, milyen módon, a közéleti problémák a most írt darabokban, reflektálnak a minket körülvevő valóságra? Vagy a realista színházi hagyományhoz kapcsolódó szövegekkel szemben még  inkább védelemre szorulnak azok az új dramaturgiák, […]

„Magamból semmit se hagyok, vagyok”

A dokumentarista színház az ezredforduló után a dokumentumokról az előadókra helyezte a hangsúlyt. Az élő test a létezés egyetlen bizonyítéka.

…ragyogóbbnak tűnt a kinti nap, szépnek az őszi Jókai tér. Még a felbontott aszfalt sem zavart, és hazafelé megéreztem egy ablak alatt, milyen finom húslevest főztek.

Tudom, most azt mondja magában: örülök, persze, hogy Budapesten is játsszák a darabjaimat, de nincsenek ezeknek a magyaroknak saját szerzőik, akik a saját történelmi félmúltjukat és jelenüket feldolgozzák?

… ezek az öltönyös-kiskosztümös, végtére is szerfölött szimpatikus européerek: tömeggyilkosok.

„Vagyunk itt egy darabból egy darabból egy darab”