Napról napra

Esterházy Péter utolsó darabjában Janis Joplin utolsó száma, a címadó Mercedes Benz szól; Zsótér Sándor adaptációjában a szereplők éneklik. A két mű találkozása akkor is érdekes momentum, ha az ebből fakadó esetleges megrendült nézői alapállapotnak kívül kell maradnia a bírálaton. Annyit azért rögzíthetünk: a cím a túlélés, valamiféle tökéletesség és az ahhoz kapcsolódó vágyott öröklét […]

Amikor a Tizenhét hattyúk 1987-ben először megjelent, Csokonai Lili neve alatt, bárkinek, aki beszélt vagy írt a műről, először tippelnie kellett. Mármint az íróra, hiszen az első kiadás borítóján nem szerepelt a valódi szerző neve. S noha Esterházy Péter a leggyakoribb tippek közé tartozott, sokan tették a voksukat Weöres Sándorra is. Akik rá gondoltak, azok […]

– Ez a darab? – Ez. – Hhhh…. Nem mondod. – Dede. – Nem látod, hogy… – Ugyan… (kedvesen elfordul) – No, megállj! Meglátod! Bemutatjuk! (Képzelt párbeszéd a Színház és a Szerző között)

Nagyszerű, hogy egyre több pályázat igyekszik helyzetbe hozni a fiatal, pályakezdő színházi alkotókat, az pedig különösen elismerésre méltó, hogy van egy olyan kezdeményezés, mint az Imre Zoltán Program (IZP), mely a sokszor háttérbe szorított kortárs tánc területére fókuszál.

De miként a Javított kiadás is inkább Esterházy Péterről, az apja titkolt múltjával szembesülő íróról, az ő érzéseiről, gondolatairól szól, az előadás is elsősorban a Narrátor perspektíváját helyezi előtérbe.

Esterházy úgy lépett a drámaírásba, a drámaírók, azaz a drámát írók közé, ahogy egy prózaíró az akkor már megszokott félhomályos, otthonos szobájából az éles, vakító reflektorok közé lép, kicsit talán hunyorogva, mosolyogva, zavartan, szerényen, úgy esterházysan.

Majsai-Nyilas Tünde különben nem egyedül játszik, hanem egy kerekes székkel.

Persze nincsen szó nagy magyar látképről, az est inkább kis magyar revü, talán a Harmonia Caelestis egyestés revüátirata.

Azonban nem dialógus ez, hanem BESZÉD, egy nagy beszéd sok szereplőre, amelyben mindenki mondja a magáét…