– Ez a darab? – Ez. – Hhhh…. Nem mondod. – Dede. – Nem látod, hogy… – Ugyan… (kedvesen elfordul) – No, megállj! Meglátod! Bemutatjuk! (Képzelt párbeszéd a Színház és a Szerző között)

Olyan szűk a tér, hogy szinte az orrát veri a közönség Schnábel Zita csiki-csuki díszletébe, ami először kézzel írott, hatalmas kottalapot mutat. Ez nyílik ketté, hogy később füstölgő színészöltözőt, elegáns, bulifényes diszkót mutasson, vagy hogy azt a maratott üvegek selyemszürkéjét idéző, erősen perspektivikus, hercegi fogadótermet lássuk, amelynek a mélye bábjátékra alkalmas ablakká tud tágulni. A levegő királykék, a falak néha malachitzölddé válnak, esetleg hangtalanul eltűnnek, hogy előttük kellőképp érvényesülhessenek a szmokingok és a nőkre adott, Nagy Fruzsina által tervezett, csúfondáros és szellemes jelmezek.

Bár Esterházy jelezte, hogy nem kell itt semmit magyarázni, érti, aki érti, aki meg nem, az úgy járt, Kovács D. Dániel, a rendező, a legkézenfekvőbb kezdő megoldást választja. Az Angyal (Borsi-Balogh Máté), a játék rezonőre s az író egyik hangja, ismerteti a szerző indító instrukcióit. Látjuk, amint az írói ötleteivel találkoznak a színházi alkotók, s ezzel föl is vezetődik ez a „ha te úgy, én is úgy” módra szerveződő, borzasan tarka színházi szertartás. Az Esterházy építette, hintázó ringlispíl mozgásba jön, s amíg ring felettünk, a tehetség és annak méltánylói témakört súrolja itt-ott. Hogy nem dráma a játék alapját képező szövegmező, az nem is kérdés, sőt, jelenetek is alig különíthetők el benne. Amik meg valahogy összesűrűsödnek, azokat is rojtosra lyuggatja a fékezhetetlen és szelídíthetetlen írói gondolattársítások sörétes lövedéksora.

Örkény Színház: 33 változat Haydn-koponyára. Fotók: Horváth Judit

Esterházy magát szövi az előadás partitúrájának minden sorába, minden megszólaló figurája személyes közlés szolgálatában áll. Kéjesen cseveg, s közben megcsippent egy-egy szót, ami fönnakad az időben úszkáló emlékfonalak egyikén, no, de azzal meg jön az egész gubanc, s csurog-csöpög belőle egy egész ország kollektív emlékezete. Az már az első pillanatokban kiderül, hogy az Örkény csapata érti a viccet, s nem fél a nagy ember épp hogy összerakott ünnepi emlékezésétől. Bátran illeszti be a játékba saját képzettársításait, s még bátrabban hagyja ki a kevésbé hatékonynak vagy túl szofisztikáltnak ítélt írói szövegrészeket (dramaturg: Gábor Sára és Závada Péter).

De nekünk, hétköznapi embereknek, vajon mi jut az eszünkbe Haydnről? Őszintén szólva nem sok. Valami megkötözöttség-érzet talán, a „Búcsúszimfónia” kapcsán, s vele a művészszolgaság lightos változata a zeneértő hercegek mellett. De semmi csodagyerekség, semmi ismertséget hozó, beethoveni testi baj, semmi élveteg mánia, s főleg semmi de semmi celebség, csak a zene, a zene, a zene. Hogy miért van ez így, s hogy kit is kéne ünnepelnünk Haydn személyében, vagy miről is kéne meditálnunk az ő életéhez kapcsolódón, erről kezdhetett gondolkodni Esterházy Péter, amikor az 1809-ben elhunyt zeneszerző halálának kétszázadik évfordulója alkalmából írni kezdte a most újra bemutatott művet.

A szonátáktól nem háborgatott nagyközönség számára kétségkívül a Haydn halála utáni napok történései bírnak hírértékkel. A sztori lényege, hogy Haydn nemcsak haldoklott a franciák által megszállt Bécsben, miközben Napóleon díszőrséget állíttatott a ház elé, de meg is halt. A frenológiában, vagyis a Franz Joseph Gall osztrák anatómushoz köthető, 1796-ban született „tudományágban” hívő Rosenbaum házaspár viszont, abban a hiszemben, hogy az emberi koponya külső jellemzői alapján következtetni lehet valaki jellemére és értelmi képességeire, kis idővel a temetés után kilopta a mester koponyáját a sírból. Mivel a tan szerint az „agyi dudorok” mindent elárulnak, elhatározták, hogy lemérik s bebizonyítják a komponista koponyáján feltételezett „zenei dudorok” létezését. E műveletsor közben hosszan rejtegették a zsákmányt. Ám a hercegek 1820-ban Kismartonba hozatták világhíres muzsikusuk földi maradványait, s ekkor derült ki a fölháborító „fejetlenség”. 145 éven át tartott az „itt a koponya hol a koponya” címen folyó kriminális kergetőzés, majd 1954-ben, végre, minden kóborló koponyacsont a hozzá tartozó csontváz mellé került.

Esterházy élvezettel sorakoztatja az elég esendő férfiúnak megírt Haydn (Znamenák István) alakja köré a zeneszerző talentumával különböző kapcsolatban lévő kortársakat. Itt van először is a fiát istenáldotta zseninek tartó, nem túl okos, de roppant erőszakos Anya (Csákányi Eszter), a burgerlandi bognárné, aki múlt és jelen alagútjain át tör be időnként a történetbe, és egy harci kacsa biztonságával illan el az időben. Itt vannak Rosenbaumék (Vajda Milán és Zsigmond Emőke), akik centivel akarják bizonyítani a lángész matematikai beletitkoltságát az anyagi formákba. És itt a Herceg, egy Hoffer Károly által alkotott, bunraku technikával mozgatott, csodaszép robot (melynek arca az író Esterházy vonásait idézi, hangja és egyik mozgatója pedig Bartha Bendegúz e.h.). Szép gesztus, amikor az embernagyságú báb arcáról finoman leveszik a szemüvegét, megnyugtatva ezáltal kissé minden jelenlévőt. Így nem a fájdalmasan hiányzó író képzelt, és mégis feszélyező jelenlétében játsszuk tovább a történetet, hanem a régvolt hercegi őssel ismerkedünk, aki a hatalom magasából szemléli a hatni tudás mesterét, s a tehetősség jogán ugráltatja a tehetséget. De Haydn tűri mindezt, s mazochista mélabúval állapítja meg, hogy az ilyesfajta vegzatúrát Mozart csak két hétig, Beethoven két napig ha bírta volna.

S jönnek a nők a „tüll” mögül, sorakoznak az éneklésre ajánlkozók, akik minden bizonnyal a párhuzamosan futó 33 álom című, nagyszínpadi produkcióból futnak át egy itteni próbaéneklésre, hogy köztük egyszer csak, mint „sikertelen próbálkozó”, ünnepi díszbe öltözve jelenjen meg Csákányi Eszter, s védekezésül úgy mondjon el két sort, hogy a levegő is megáll: „Nem lehet mindenki tehetséges. Az emberiség nagy része nem tehetséges, …ezek akkor mind szégyelljék magukat?” Ez akkorát szól az addigi zenebonát követő csöndben, hogy a nézőtér fele legszívesebben odakucorodna vigasztalódni Csákányi lábaihoz, hogy ugye? …hogy ugye?

Polzelli kisasszony (Józsa Bettina) a maga 19 éves bájaival megajándékozza és kellőképpen ki is meríti a hordozható kis zongorájához menekülgető zeneszerzőt, de a magasra csapó érzékiség és az „elszabadult költőiség” visszaverésére még időben megjelenik Mozart (Patkós Márton). Wolfi, mint értő testvér és gátlástalan szakmabeli, egyszerűen leüvölti az őt szeretettel körbehümmögő Haydn „hótunalmú” hétköznapiságát. Ez a pompás párbeszéd alighanem az est csúcspontja, s mire a jelenetek végső számozása is feltűnik a falon, s Haydn a sírba óvatoskodik, már repülni tud az előadás.

A Bárka Színházban, Göttinger Pál rendezésében 2009-ben mutatták be a 33 változat Haydn- koponyára címmel született opuszt. Emlékszem rá, hogy az írásműből áradó gigantikus fecsegés elviselése elég kemény próbatételt jelentett a remek élő muzsikákért cserébe. Az írói önélvezet graciőz bája és biztonsága azonban olykor lefegyverző is tud lenni. Ez a mostani, viselhetővé rövidített szövegű előadás talán kíméletlenebb, s a kissé közönségesre vett Angyal figura miatt kevesebb értő és elnéző szeretetet tartalmaz, mint maga a „darab”. (Egy kerub nem lehet ennyire proletár, kőbányai sörrel a kezében sem. S öt böfögésből tán három is elég lenne.) A produkció, lévén, hogy pár kezdő pengetéstől eltekintve lényegében gépzenéket alkalmaz, zeneileg nem feltűnően kimunkált, viszont egyszerre lezser és intenzív, találékony és teátrális. Az Örkény társulata, melyben most két végzős bábszínész hallgató – a vonzó Herceget játszó Bartha Bendegúz és a Hercegnő képében megjelenő, bájos Bartos Ági – is megjelenik, jól szórakozik, s ez kihat a közönségre is.

A már emlegetett „kéjes csevegés” állapota viszont hiányzik. A nyelvi zeneiség, a mostani dramaturgiai forma által is fölajánlott gondolatritmus lüktetése egyelőre nem eléggé kifejezett, s a begördülő, váratlan asszociációkkal való játszadozást még nem erősíti – a nyelvtől való függést elfogadó és tudatosító – színészi jel. Az az „ajtó-ablak nyitva van” típusú ellazultság nincs még meg, amikor az ember/az író magára ereszti a nyelvet, s hagyja, hadd bukfencezzenek és szánkázzanak rajta a hívott és hívatlan, „csodálatos szavak”.

De lehet, hogy tíz előadás után majd ennek is örülhetünk.

 

Mi? Esterházy Péter: 33 változat Haydn-koponyára

Hol? Örkény István Színház

Kik? Rendező: Kovács D. Dániel Szereplők: Znamenák István (Haydn), Borsi-Balogh Máté (Angyal), Csákányi Eszter (Anya), Józsa Bettina (Polzelli, Bernhard), Vajda Milán (Rosenbaum), Zsigmond Emőke (Therese), Patkós Márton (Mozart), Bartha Bendegúz e.h. (Herceg), Bartos Ági e.h. (Hercegnő), Mészáros Csilla, Dávid Áron

Facebook Comments