Napról napra

Ezek a mai fiatalok… – vagy legalábbis négy közülük. Már nem teljesen kezdők, de még a pálya elején. „Kicsit olyan, mintha tényleg egy drog lenne ez az egész” – mondja Mentes Júlia, és ezzel a többiek is egyetértenek: Nagy Péter István, Varga Ádám és Walters Lili, akikkel Gócza Anita beszélgetett. 

…végzett rendezőként nehezebb szabadon rendezőnek lenni, mint „nem-rendezőként”. Sokkal több elvárást gördíthetnek eléd, például már azzal is, hogy amikor felkérnek, azt mondják, válassz egy darabot. Nem mondják azt, hogy: „Min flesselsz?”, és te nem mondhatod azt, hogy „szeretnék növényekről csinálni egy előadást, és kell az egész színházépület hozzá, mert babokat fogunk csíráztatni”.

Az önmegvalósítás mámorában az ember mindenfélét szeretne megcsinálni, de tudomásul kell venni, hogy nem körülöttem forog a világ, hanem létezik egy struktúra – mindegy, hogy független vagy kőszínházi –, ami akkor működik jól, ha minden fél kölcsönösen figyel egymásra. Ez a színházcsinálás végtelenül logikus adottsága.

Olyan színházi világban szeretnék majd lenni, amelyben sokkal nagyobb az átjárhatóság az intézmények közt. (…) Decentralizációt szeretnék, azt szeretném, hogy ne legyenek „bárók”. Hálózatszerű működést szeretnék, amelyben persze vannak csomópontok, de alapvetően mindenki tud érintkezni mindenkivel, és ismeri a másik fél helyzetét.

Az, hogy az alkotásunkért pénzt is kapjunk, jelenleg science-fiction kategória. Mert az, hogy alkotok, hogy művész akarok lenni, egy megtűrt szerep a mai világban.

Egy ilyen koncentrált pályázat mindenképpen katalizátorként működhet.