Egy ilyen koncentrált pályázat mindenképpen katalizátorként működhet.

Nemes a cél – hirdeti a TITÁNium pályázat, amely a 35 év alatti színházművészek elindulását kívánja segíteni. Kulcskérdés a generációváltás, viszont nagy kérdés, hogy mit tehet egyetlen pályázat. A beérkezett 51 pályaműből a hattagú kuratórium (Imre Zoltán, Jászay Tamás, Kelemen Kinga, Orlai Tibor, Rába Roland és Vinnai András) által kiválasztott 5 győztest 4 befogadóhely (Jurányi, Trafó, Átrium, Thália) segíti színre, azaz a zömében független színházi befogadóhelyek mellé kőszínház is csatlakozik.
Imre Zoltán színháztörténész hangsúlyozta is, hogy bár a pályázat önmagában dicséretes, de igazi haszna akkor lenne, ha egy befogadói rendszer részét képezné, nem csupán önmagában állna. Voltak ötletei arra is, hogyan lehetne az indulást jobban segíteni, például ha a győztesek a támogatás mellé mentort is kapnának, így szakmai segítséggel, mégis élesben, iskolai kereteken kívül lehetne megtenni az első lépéseket. Jászay Tamás kritikus szerint a TITÁNium révén jó esetben kitűnő produkciók készülnek majd el, a fiatalok önálló alkotóként mutatkozhatnak be a szakmának, így lehetőségük nyílhat további munkakapcsolatokat kiépíteni, eleget tenni az esetleges felkéréseknek, vagyis optimális helyzet jön létre ahhoz, hogy karrierjük megkapja az indító lendületet. Orlai Tibor színházi producer ezt azzal egészítette ki, hogy a győzteseknek nem elég csupán jó előadásokat készíteni, hanem menedzselniük is kell a produkciókat, ügyelve, hogy minél több előadást minél nagyobb, illetve ezzel párhuzamosan minél válogatottabb szakmai közönségnek mutassanak be, különben nem tudnak majd élni a most felkínált előnyökkel. Ezzel együtt arra is hajlott, hogy marketing és pénzügyi téren a jövő évi pályázóknak workshopot tartson. Merthogy az idei TITÁNium egy hosszútávú sorozat első lépése lesz a tervek szerint. Ráadásul átível a határokon, Kelemen Kinga erdélyi produkciós vezető kiemelte, hogy jó arányban pályáztak határontúlról is, sőt a nyertesek közt erdélyi csapat is lett. Saját bevallása szerint egyébként odahaza nem így támogatná a fiatalokat, mert forrás még csak akad, de a kísérletezőbb produkciókhoz hiányzik az a befogadói hálózat, ami nálunk (ugyan domináns főváros központtal, de) megvan. A kilátások tehát még a TITÁNium tükrében sem túl rózsásak a fiatalok számára, bár Vinnai András író arra is felhívta a figyelmet, hogy egy ilyen koncentrált pályázat mindenképpen katalizátorként működhet, például az ő színházi generációjuk indulását is biztosan segítette volna.

Igaz, a tehetség utat is tör. Ha meghatározó generációkra gondolunk, akkor a művészi felkészültség és az érvényesülés vágya előbb-utóbb mégiscsak kijelöli egy-egy meghatározó alkotó helyét. Kezdhetnénk a sort mondjuk Székellyel, Zsámbékival, Ascherral, akik a kőszínház berkein belül érvényesültek fiatalon, folytathatnám Halász Péterrel vagy Fodor Tamással, avagy Schillinggel, Bodó Viktorral és Pintér Bélával, akik színházi működésükben inkább a független szcénához húztak. De ez csak a felszíni olvasat, hiszen ha utóbbiak munkásságának egészét nézzük, a kőszínházi struktúrában is nyomot hagytak/hagynak, impulzust és támogatást kaptak/kapnak onnan is, és fordítva is igaz, például Ascher Tamás több feltörekvő alternatív színházi generáció számára fontos igazodási pont volt a múltban, és az a jelenben is. Mindezt csak azért érdemes itt felemlíteni, hogy világos legyen: hiába a működési, szervezeti különbségek, a jó színházhoz hasonlóan a tehetség is egyaránt érvényes kőszínházi és független oldalon. S bár jelenleg ebben is a függetlenek mozgolódnak példamutatóan, és a FESZ alapított Fiatal Szekciót a „pozitív diszkrimináció jegyében” (Gulyás Márton szavaival élve), azért nem kétséges, hogy a generációváltás több színtéren is zajlik, és az új tehetségekre a kőszínház ugyanolyan éhesen figyel, mint a függetlenek, csak valahogy ott mégis lomhább a változás. Ezért lenne jó a kettőt összekötni, rendszerbe szervezni, ahogy nem lezárogatni, hanem még jobban serkenteni kellene a független és a kőszínházi szféra közti átjárást, hogy tanuljanak egymás erényeiből és hibáiból.

A dohány utcai seriff / fotó: Rainer Micsinyei Nóra

Mindenesetre a Titánium kuratóriuma nem működési és alkotói háttér alapján szelektált. Sokkal inkább a merészséget kereste, az átjárást, a határátlépéseket műfajok és műnemek között, a kimunkáltan újító (nem csak annak vélt) gondolatokat, amelyek reális tervet mutattak a megvalósíthatóságra is, és mindazt a frissességet, ami nem jellemző trend a hazai színházi életben, hanem újdonsült referenciákhoz nyúl. A megkérdezett bírálókat összegezve a fiatalok pályázati anyagaiban erősen érzékelhető volt a mozgókép világához való vonzódás, azután a vágy, hogy helyzetbe hozzák a nézőt, kimozdítsák a hagyományos kukucska pozícióból, az új szövegek írása és új színházi események konstruálása, valamint értékelhetően jelen volt a múlttal, a tabukkal, és a társadalmi problémákkal való szembenézés igénye. Jelen sorok írója arról is kíváncsiskodott, vajon a végzett színinövendékek próbálnak-e társulatként is élni a TITÁNium lehetőségeivel, s bár akadt erre is példa, de jelenleg a fiatal diplomás művészek zömében inkább új felállásokban tapogatóztak ebbe az irányba.

A pályázatatási folyamat mellé kapcsolódott a TITÁNium Színházi Szemle is, ahol olyan produkciók mutatkoztak be, amelyek ízelítőt és kedvcsinálót kínáltak a fiatal energiákból. Azonban a hat előadásból hármat megnézve, inkább az tűnt fel, mi az, ami még hiányzik a fiatal erők dinamikájából.

Volt egyszer egy Helené… / fotó: Fekete Attila

Mert a kaposvári színinövendékeket felsorakoztató, nagyon szimpatikus K2 csoport Volt egyszer egy Helené…-előadásában mintha a hollywoodi rajzfilmek sikerreceptje burjánzott volna el. A mitologikus hősök történetében nemcsak a tragikus elemek dekonstruálása zajlott, hanem a leegyszerűsítés is, s bár pompás alakításokban nem volt hiány, de valahogy túl mélyre merítkeztek a vicc, az irónia, végül az idétlenkedés forrásában, amit az igazság elkendőzésének végső (és immár komoly) felvetése már nem igazán tudott ellensúlyozni. A dohány utcai seriff Mohácsi János erős rendezői kezében tartott, sokkolóan átgondolt előadásában a képzeletre bízta a holokauszttal való szembenézést, s így a rettenet felidézését. Ugyanakkor éppen a fiatal alkotók, és egyáltalán a mai fiatalok véleménye mégiscsak hiányzott: vajon ők mit gondolnak, hogyan viszonyulnak ahhoz a borzalomhoz, amit máig nem sikerült érvényesen kibeszélni. Végül a Hogy élnek a halak a tengerben? (Tulajdonképpen Periklész) előadásának első felvonása már annyira fiatalos hányavetiséggel, annyira szabadon kezelte az előképet, a dramaturgiát, a civil élethez közelítő színészi jelenlétet, hogy meglehetősen hullámzó színvonalon teljesített a produkció, és egyenetlen volt a színészi alakítás, viszont a nézőkkel való kapcsolatteremtésben reális lehetőségeket villantott fel. De mindezt csak óvatosan írom, hiszen nem tudom, milyen lett volna a második felvonás, ugyanis a Szemle és a pályázat eredményhirdetése időben összefolyt. A furcsa és érthetetlenül színházellenes szervezési anomália folytán a közönség jelentős részét elszipkázta az eredményhirdetés.

Hogy élnek a halak a tengerben? (Tulajdonképpen Periklész)

Azért reméljük, jövőre a szervezők céljukhoz híven komolyabban veszik ennél fiataljaikat, s a mostani nyertesek (Boross Martin, Radnai Márk, Bodzsár Márk, Bartha Lóránd, valamint Benkó Bence és Fábián Péter) az újabb pályázati kiírást kísérő újabb Szemlén komolyabb infrastrukturális háttérrel bizonyíthatják, hogy jól sáfárkodtak az elnyert lehetőséggel, és jogosan mérkőzhetnek az Év Titánja címért.

TITÁNium – nemes a cél – Tehetségkutató Színházi Szemle
Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház, 2013. május 26-29.