Adott hat előadás: egy táncpedagógiai foglalkozásokból kinőtt produkció, amelyben kamasz lányok tánccal és zenével mesélik el saját világvége-történetüket (Nibiru); egy önvallomásos, belső válságdráma, ahol ének és tudatállapotok vitáznak, forgolódnak repetitív körökben egy virágágyásban (A Jeditanács összeül); aztán a Kárpáti Péter létezés-imprójával megalkotott lélektani testvér-krimi (Két nő); egy etűdfüzér, amely zenészek és táncosok szerelemhez és kapcsolatokhoz…
A kortárs táncszíntér sokszor láthatatlan, de egyre gyakrabban látszó játékmestereivel ültünk le beszélgetni: azokkal a zenészekkel és zeneszerzőkkel, akik emblematikus táncelőadásokhoz járultak hozzá az akusztikai dimenzió megteremtésével. GRYLLUS ÁBRIS, KERTÉSZ ENDRE, PHILIPP GYÖRGY és PORTELEKI ÁRON eszmecseréjéből kiderül, hogy a munkamódszereket és a zenész szerepének megítélését illetően még ezen a szűk szcénán belül is meglehetősen…
Augusztus 31-én a Trafóban adják át a legjobb hazai kortárs táncelőadásért járó független szakmai díjat – párban a 2. Halász Péter-díjjal –, a jelölt produkciók laudációi már most olvashatók.
Az őszi termésből 2017. december elején négynapos miniévad szerveződött, amely a többnyire esetlegesen szervezett vendégjátékok mellett a másik „mesterségesen természetes” alkalom arra, hogy a társulat az állandó közönségén kívüli kíváncsi szemeknek is megmutassa önmagát. Itt még a kritikus is szívesen látott, sőt invitált vendég, bár ez alighanem csak a hazai szakma ellenséges beidegződései felől tűnik…
Mi, ipszilonosok elfogadtuk; az utánunk következő Z generáció pedig már abba a világba született, ahol az érzéseinket arckifejezésünk és szavaink helyett emotikonok és giffek fejezik ki, ahol a mindennapjainkat – mit és mennyit eszünk, milyen úton jutunk el a munkahelyünkre, vagy hogyan futunk le öt kilométert – mobilalkalmazások irányítják.
