November 18-án a Trafóban adják át a legjobb hazai kortárs táncelőadásért járó független szakmai díjat – párban a 4. Halász Péter-díjjal –, a jelölt produkciók laudációi már most olvashatók.

A koronavírus okozta csúszások miatt a kuratórium idén egyszerre két év táncbemutatóiból válogatott. Míg a 2020-as évet az jellemezte, hogy a színházak mentik a tervezett műsorokból, ami csak menthető, addig 2021 az előadó-művészet minden területén a felfordulás és bizonytalanság okán kibontakozó új valóság kitapogatásáról szólt – önvizsgálatról, szokások megkérdőjelezéséről, megváltozott identitások megismeréséről, kísérletező alkotói folyamatokról. 2020-ban összesen 90 táncbemutató volt Magyarországon, 2021-ben viszont már a pandémia előtti évekhez hasonló számú premiert láthatott a közönség: összesen 127-et. A kuratórium e két év felhozatalából választotta ki az itt laudált hat táncprodukciót, melyek közül kettő kapja meg a legjobb kortárs táncelőadásért járó Lábán Rudolf-díjat a november 18-i ünnepélyes díjátadón. (Részletek ITT.)

A kuratórium tagjai:

Artner Szilvia Sisso – újságíró, kritikus
Fuchs Lívia – tánctörténész, tánckritikus
Komjáthy Zsuzsanna – tánckritikus
Králl Csaba – tánckritikus, szerkesztő
Rényi András – esztéta
Százados László – művészettörténész, szerkesztő
Török Ákos – kritikus

 

Artus – Goda Gábor Társulata: Minden (is)

Rendező, koreográfus: Goda Gábor / Társalkotók, előadók: Bakó Tamás, Izsák Szilvia, Mikó Dávid, Mózes Zoltán, Nagy Csilla, Szalay Henrietta / Zene: Philipp György (az előadásban elhangoznak még Arvo Pärt, David Lang, Philip Glass, Vivaldi, Wim Mertens művei) / Zenészek: Goda Sára, György Andrea, Philipp György / Tér: Sebestény Ferenc, Goda Gábor / Jelmez: Lőrincz Kriszta / Fény: Kocsis Gábor / Hang: Szabó Áron Vasaló / Szöveg: Goda Gábor, Weöres Sándor / Kreatív technika: Bodóczky Antal, Hajdu Gáspár, Papp Gábor

A monománia szent őrületeink egyike, amely lényege szerint koncentráltság és szűkösség. Goda Gábor és az Artus monomániája így szintén szűkös koncentráltság, miközben több évtizede változatlan alaptémája: a minden a lehető legtágasabb. Az ebben rejlő ellentmondás nem csupán a társulat csalhatatlan vízjele, de egyben érdeklődésük és gondolkodásmódjuk alapvonása, amely a „minden egy” holisztikus gondolatából fakad. Ráadásul nem elég, hogy a körülöttünk és bennünk tapasztalható sokféleség értelemszerűen nehezen hozható össze az egység képzetével, de ez az azonosítás az autonóm egyénekre alapított korunkban idejétmúltnak tűnhet és akár még nyugtalanító is lehet. A színház és benne a tánc ritkán mer, és még ritkábban tud úgy filozofálni, hogy a néző partnere és ne csupán asszisztense legyen az előadásnak. Az Artus egyik legértékesebb vonása éppen ez: rendre jól átgondolt jelenetekkel/képzetekkel/gondolatokkal kínálnak meg minket, amelyek nem pusztán alkalmat, de kellő érzéki és/vagy intellektuális ösztönzést adnak az együttgondolkodásra és a továbbgondolásra.

Fotó: Dusa Gábor

A Minden (is) című estjük, ha akarjuk, már címében is jelzi, hogy az alkotói továbbgondolás mellett, a világról való színházi elmélkedéseik egyfajta sűrített összegzése. Összegző, amennyiben saját témáját ezúttal több, korábban egyenként körbejárt gondolaton keresztül közelíti, szép számmal idézve meg olyan jeleneteket, amelyekkel az Artus különböző munkáiban már találkozhattunk. Sűrítmény, mivel túl azon, hogy a mindenről eleve nem lehet szellősen beszélni, érezhető rajta az a fajta következetes szerkesztői munka, amely eddig elsősorban a társulat nagyobb kiszerelésű, nagyszínpadi előadásainak volt a sajátja. A Minden (is) valahol az aranymetszésben áll a társulat performansz-kocsmáiban tapasztalható érzéki/intellektuális gondolatburjánzás és például a Cseppkánon elméleti szigora között, amellyel Goda Gábor rendezőként egy tágra nyitott, mégis pontosan kijelölt gondolatkör medrében tartja az alkotói áramlást. Még átélhető benne az a szinte korlátlan intellektuális szabadság, amely a kocsma-performanszok egyik legerőteljesebb jegye, miközben az egyes jelenetek már jól érezhetően, kivétel nélkül és közel azonos súllyal egy irányba tartanak. Annak az egynek az irányába, ami ebben az esetben a minden.

Hasonlóan jól sikerül az Artus Stúdió gyártelepi zegzugaihoz adaptálni Philipp György zenéjét és a legnagyobb tágasságokat is könnyedén szétfeszítő hangját. Az Artus előadásainak mindig fontos eleme volt a helyben születő zene, amely nem csupán hangulatfelelőse, kísérője, de esetenként játszótársa is volt a történéseknek, vagy éppen ő maga volt a történés. Mindez ezúttal sincs másképpen, ám most a zene éppen annyira emeli meg a jeleneteket, hogy azok bár végtelenbe futó égi voltuk mellett most is őrzik kézzelfogható föld jellegüket, a megszokotthoz képest is jelentésesebbek lesznek és jelentősebbé válnak. A zene és Philipp György énekének hatására robbanásközeli túlnyomás mellett lesz tele a tér a Minden (is) előadásával.

Pálcákkal és koccintással, nyilazva, lépcsőn le-föl sétálva, jövés-menés közben és közösen lábat lógázva, levegőben megálló deszkán támaszkodva, téglákat pakolva, megtámasztva és hanyatt dőlve, megpofozva és vizet löttyintve a másik arcába, önmagukon zenélve, földön fekve és oldalról megvilágítva, szavakkal, mozdulatokkal és vizualitással, komolyan véve és ironizálva a részben megismerhető egészről, a kizárólagosságok és fixált nézőpontok szűkössége helyett az ellentétek és ellentmondások feloldásával nyerhető tágasságról, a halálra születésről és a születésre meghalásról. Legfőképpen azonban a Minden (is) talán mégiscsak a közösségről szól, amelyben képességeink szerint támogatjuk egymást. Lassan harmadik évtizede nézve az Artus munkáit úgy tűnik, az esetükben ez egy önazonos mondandó. Persze nem tudhatom pontosan, hogy a Goda Gábor által és körül alakuló, majd kisebb-nagyobb intenzitással átalakuló Artus valóban olyan közösség, mint amilyet az előadásaik alapján elképzelek, azt pedig végképp semmi nem biztosítja, főként nem mostanában, hogy szűkebb és tágabb környezetünk egymást támogató emberek közösségeivel legyen tele. Van azonban egy bohóctréfára hajazó jelenet az előadásban, amikor előbb egyvalaki, később már ketten is azon erőlködnek, hogy odébb tolják és/vagy húzzák (lévén a kettő lehet ellentétes, de hathat ugyanabba az irányba is) az egykori gyárépület minimum négy ölnyi vastag és vagy hat méter magas vasbeton támasztóoszlopát. Értem, pontosabban érteni vélem az ennél azért hosszabb jelenet humorát és összetett jelentését is, ami azon alapul, hogy ez az építőelem mindettől nyilvánvalóan meg sem moccan. Mégis van egy pont, amikor elhiszem, hogy ez a két pöttömnyi figura odébb fogja tolni (és/vagy húzni) azt. Legalább egy kicsivel, de megteszik. Ezzel persze agyonvágom magamban az egész jelenetet a maga gondolkodnivalójával együtt. Számomra az Artus mégis az a pillanat, amikor ezt elhiszem.

Török Ákos

 

Juhász Adél: László Károlyné

Koreográfus, előadó: Juhász Adél / Zene: Csernovszky Márton / Fény: Bredán Máté

Juhász Adél László Károlyné című táncelőadása egy előző, László című, szintén szóló performansz továbbgondolása. A nagypapa szellemes, eksztatikus átgyúrása nagymamává egy határátlépő kortárs színházban kegyeleti rítustánc a női ősöknek vagy poétikus felszólalás az egyenlőségért, az autonómiáért.

Fotó: Szabó R. János

A cím igazán vicces, miközben valóságos, hiszen kinek ne lenne szűkebb vagy tágabb famíliájában egy Károlyné nevű rokon. Nekem is volt egy, mégpedig az édesanyám, akivel sokat élcelődtem azon, miért tűnt el teljesen a jó hangzású eredeti neve azzal, hogy férjhez ment, miért egy férfi nevével azonosítják őt hivatalosan. Nyilván egymás között, a családban sosem hívnak a férjezett nevén egy nőt, ez a hagyomány csak a külvilágnak szól, de mégis, az ember hivatalos neve az identitása egyik fő jellemzője. Ebben a térségben a nők részben még a mai napig is átörökítik a férjezett név hagyományát, igaz, a női autonómia társadalmi elfogadása terén is tapasztalható némi recesszió.

Juhász Adél, aki a Budapest Kortárstánc Főiskolán és a lausanne-i La Manufacture-ben végzett, Magyarországon és Svájcban is dolgozó táncművész, a személyiséget elnyomó tradíciók felszámolásáért táncol, miközben ősi, törzsi rituálékat idéz, és kísérleti színpadra viszi a nőiség himnuszát.

Előadásában a csendből és sötétből bontakozik ki egy amorf figura: térdelve, kékre festett kezeivel, meztelen karjaival, hosszú, göndör hajával játszik a szintén kékre maszatolt arca előtt. Mint egy földre ejtett fejbáb, elvan magával, miközben próbálja tágítani mozdulatainak határait. A külön életet élő fej mögött megjelenik egy a testfestékkel harmonizáló rojtos szoknya is, akár egy posztmodern szalmakazal, ez volna a valószerűtlen, boszorkányos lény hátsó fele. Nem egyenesedik még fel teljesen, sajátos, rituális mozdulatokat végez az élénkülő elektronikus zajokra, Csernovszky Márton szabadzenéjének felvezető hangjaira. Átkot vagy áldást szór, néha visszalassul, aztán megint élénk mozgásba kezd. A fekete háttér, a sötét alsó és a csak derengő tér kiemeli a meztelen felsőtestet és a karokat, mintha egy sérült madár készülődne új röptéhez az erősödő, gomolygó dallamok között.

Az előadás első harmada után lehull a természeti népek törzsi viseletére emlékeztető, nehéz szoknya, alóla egy ozorai „partiképes” áttetsző nadrág tűnik elő, és elszabadul a tánc. Illetve innentől kezdve változatos formákban a forgás uralja a színpadot. A forgás a tánc mágiája, ennek köszönhetően transzcendens képpé tágul a performansz. Nincs sámánisztikus révület, inkább egy kortárs szufi pontos szertartását tartalmazza a szekvencia. Erről a pörgésről is nyilatkozhatta volna a dervis mester, hogy „azért táncolunk, mert a tánc megöli az ént”. Az energia, az erő a kezeken át áramlik a nézők felé, már-már elmosódik a fő figura, eggyé válik a környezetével. A mozgás, a zene, a lélegzet rítussá sűrűsödik, odaadó szolgálattá lesz.

Az előadás utolsó harmadánál minden sötétbe borul, a függöny összehúzódik, mintha a boldog végkifejlet előtt jönne egy harmadik felvonás. Ismét csend, illetve zúgás, megjelenik egy fénysáv, trükkös tüllfüggönyök szelik át a hátteret. Ugyanaz a nő érkezik háromszor: Juhász Adél copy cat-ek, vetített dámák, loop lányok, s végül megjelenik az eredeti. Kis fáziskéséssel mind öltöznek, leplet tekernek a derekuk köré, meztelen felsőtestükön láncok. Egy lassan mozduló szoborcsoport, egy önarckép fraktál ölt alakot. A vetített kollektíva távozni kezd, szép lassan, az örök összetartozás magabiztosságával. Az eredetin kívül már csak egy marad, amikor hirtelen fekete fehérre vált a kép, mintha egy múlt századi családi albumból a dédnagymama fiatalon nézne vissza ránk, mielőtt teljesen kiég a kép és eltűnik a vászonról. Marad nekünk Károlyné, valóságosan, immár a nevétől is függetlenül.

Egy szuggesztív előadót látunk, aki elég vakmerő és magabiztos ahhoz, hogy néhány egyszerű és ismétlődő mozgáselemet, az ősi ünnepi rituálékat és a jelen szubkultúrák partijainak koreográfiáit a kortárs tánc kontextusába helyezze, és az átszellemülés képességét, az átalakulás felszabadító élményét átadja a nézőknek is.

Artner Szilvia Sissó

 

Mészáros Máté: Fény által

Koreográfus: Mészáros Máté / Előadók: Horváth Nóra, Mészáros Máté, Nagy Emese, Oláh Balázs / Zene: Gryllus Ábris / Fény: Dézsi Katalin, Mészáros Máté

Már a bejutás is kizökkent a bevett nézői protokollból, átrajzolva a Trafó-látogató bevésődött tértapasztalatait: hátulról, szűk és sötét folyosókon, lépcsőkön le-fel terelgetve, ledlámpánkkal a kezünkben, a színfalak mögül érkezünk meg az épületbelső mesterséges éjszakájába. Ebben a hangokkal, mozgással, a „többiek” szentjánosbogárfényeivel teli félhomályos sötétben pillanatok alatt ráhangolódunk a térben gerjesztett – később minőségét és intenzitást finoman váltó – folyamatosan áradó, atmoszférateremtő alapfrekvenciára (Gryllus Ábris). Már zajlik, történik valami: az első benyomásaikat gyűjtő nézők között a hosszúkás ledpanelek meleg, borostyánsárga fényei tárgyakként elszórva mozgó-működő antropomorf lényeket, embergépezeteket (Oláh Balázs, Horváth Nóra, Mészáros Máté, Nagy Emese) világítanak meg a székektől megfosztott, a nézőtérrel egybenyitott színpadon. Az érzékelést elbizonytalanító, s ugyanakkor kiélesítő sötétség lehetőségekkel teli ismeretlen világokat sejtet. Ki- és elemel térből és időből, átjárókat nyit a külső és belső, valós és virtuális terek között: beindítja, működésbe hozza a személyes tapasztalatok, az emlékek és a képzelet asszociációs hálózatát. A kulcsmozzanat egy ilyen adottságokkal rendelkező közegben: mi fog történni a fény által, kire vagy mire, és legfőképp hogyan vetül majd?

Mészáros a fényfókuszt eltolja a maximumig: a sötétség-alapállapottal kontrasztban csak az „létezik”, amire fény vetül. Az időszakos „megvilágosodások” strukturálják és egyben uralják is az élmény-eloszlást: a mozgások érzékelése, a látványok léte tőlük függ. A sötétség rejtett, belső történései, installált testeseményei, mozgásszekvenciái között a fénydramaturgia (Dézsi Kata, Mészáros Máté) navigál. A fénynek formája, geometrikus karaktere, változó ereje, színei és tónusai vannak, szinte önálló ágens: a „digitális tábortűz” magában parázslik, egy ledtatami fényszólóba kezd, néhány fénycső körbejár(at)va finoman provokálja a nézőket. Minden fény, amely kiemel, keretez és kimetsz, formákat és felületeket hoz létre, alulról, esetleg oldalról, többnyire csak részlegesen világítja meg testtárgyát. Ez egyrészt sok földmunkát, talajközeli jelenetet eredményez, másrészt pedig azt, hogy ami kilóg, előbújik a félhomályból, a sötétségből – s így elszakad a valós testiségtőltitokzatossá, két- vagy többértelművé válik. A tapasztalat és fantázia összedolgozik: megoldásokat, magyarázatokat keres, pótolja a hiányokat, antropomorfizál, képzelt lényeket és hozzájuk narratívát kreál. „Semlegesíti” a torzók, az önálló életet élő testrészek és -felületek sokszor ijesztő-groteszk természetét: a lábszínházat, a copfos fejállatka terepfelderítését, a két fénycső határolta mélyedésből/sírból ki-bedomborodó mélytengeri hátamőba hátborzongatóan szép jelenetét. Empatikusan értelmezni próbálja az érzelemmentességet, a karakterek hiányát, próbálja történetté fűzni a jelenet-töredékeket, vagy tűnődve figyeli egy fénymedencében álló négyes karpropellereinek gyorsuló ütemű légtérbelakását, a kvartett később ördöglakattá kapcsolódó kézkarika-gépezetének komplexitását, és a záró duett háton fekvésből felfelé nyújtott kezeinek karornamentikáját, „ismerkedési” jelenetét.

Fotó: Ofner Gergely

Mészáros koreográfusi ajánlata hiányok és fókuszok konzekvens és látványos kombinációja. Minimalizált és redukált eszközkészlet (elsötétített tér + 10 színváltásra éskeverésre képes „fénycső” + 4 szinte tárgyszerűen kezelt táncostest + redukált mozgáskészlet + akusztikus közeg + változó számú néző) segítségével olyan keretrendszert állít fel, amely a befogadói és részvételi oldalra helyezi a hangsúlyt. A tér nem csak funkciót vált, hanem inkább halmozza azokat: bemutatási, térhasználati módokat rétegez egymásra, s ez a változékonyság, műfaji hibriditásra való hajlam érthetően nagy asszociációs potenciált sűrít magában. A színpadi vetésforgóban egymást követő eleven plasztikák, fény- és testegyüttállások kiállítási installációi egybemosódnak a testről-testre átadott mozgásminták, mozdulatvariációk „snittjeinek” vetítőtermi hangulatával. A nézőből kiállításlátogató szemtanú (s önkéntelenül is) közreműködő, s némiképp kísérleti alany válik ebben a mutáns black boxban, amelyben a test mozgásmechanikájával kísérletező, kinetikus láncolattá szervezett testrész(let)eket működtető, csúcspontok nélküli – akár időtlen loopokká is összekapcsolható – folyamatok egyenrangú mozgó állóképekként sorolódnak egymás után: nem jutunk el sehová, ahogyan kezdődik, ugyanúgy végződik az előadás.

A Fény által – amely előbb debütált filmként (Bartha Mátéval közreműködve, 2021 nyarán), mint színpadon – mintha nehezen megfogható módon, de visszatükrözne valamit a Covid lezárások tapasztataiból, ennek az időszaknak a tudatállapotából, létérzéséből. A térben és időben elszórt színpadi interakciók látképei, a sötétben időről-időre kivilágosodó, majd abba beolvadó izolált magányszigetek gépies, érzelemhiányos mozdulat-mantrái, tétova kapcsolatteremtési kísérletei talán értelmezhetőek innen nézve is.

Százados László

 

Molnár Csaba-Vadas Zsófia Tamara-Vass Imre: game changer

Alkotók, előadók: Molnár Csaba, Vass Imre, Vadas Zsófia Tamara / Kreatív munkatársak: Juhász András, Janky Máté Előd, Dézsi Kata, Thury Gábor, Vass Csenge /

Egészen eredeti estével ajándékozta meg önmagát és a publikumot a hazai kortárstánc-szcéna három jól ismert, sokat próbált alkotója. Az alapötlet pofonegyszerű, és mégis revelatív: a lement előadás után szokásos – egyébként nálunk a Trafó menedzsmentje által legalább két évtizede meghonosított – közönségtalálkozó indítja a „darabot”. Három üres szék tátong a színen, amikor szállingózni kezdenek a nézők: vagy negyed órán át a táncosok is ott téblábolnak gyakorló ruhában, érkező ismerősökkel mosolyognak össze, small talk neszez, míg aztán leülnek a nézőtérrel szemben, hogy kezdődhessen – a „beszélgetés”. Mint Vadas Tamara Zsófia keresetlen szavakkal mondja, „moderátort nem hívtunk”, egyszerűen csak „szeretnénk beszélgetni veletek a látottakról”. „Mondjátok bátran, ami felmerült, érzés, érzet, vélemény, hangulat…” – teszi hozzá Molnár Csaba, nagyvonalúan fölmentve a megszólított nézőket a nemlétező „darab” kronológia szerinti tárgyalásának kényszere alól. A közönség pedig azonnal veszi a lapot, komolykodva vagy harsány nevetéssel bábozza el a maga szerepét: egy néző „zavarba ejtőnek” nevezi („jó, ha egy picit beszélünk róla”), egy másik „nem teljesen értette a végét”, egy harmadik a darabbéli meztelenség értelmét firtatja. A Trafó nagy dobozterében két perc sem kell ahhoz, hogy előadók és közönség közös hullámhosszra találjanak – ahogy egyre mélyebben és hosszasabban ragozzák, elemzik, reflektálják a nemlétezőt, ahogy testekről, térről, időről és hasonlókról hadoválnak, nézőként mindinkább kapiskáljuk, hogy itt és most, a szüntelen ad hoc szövegelés során képződik meg a „darab”, amelyről végig már meglévőként beszélnek. Hogy egy valóságos művészi folyamatba nyerünk betekintést, amelybe az is belefér, hogy huszonöt perc után, ugyanazokkal a hívószavakkal újrakezdjék, megint a zéróról indulva. Alaktalan, széteső ötletelés zajlik a színen, valami olyasminek a keresése, amitől beindulhatna a kreatív munka: egyszerű szimbólumok, gesztusok kerülnek szóba és felejtődnek el. Tamara a deszkák és a zsöllye közti szőnyeget hozza szóba, a színpad és a nézőtér közötti „cirkulációról” mond valamit. Csaba megunja az üres agyalást, kimegy. Aztán Vass Imre lomhán, improvizatíve mozogni kezd, magában. „Ez egy olyan régi cuccom… olyan, ami semmilyen szempontból nem érdekes, íztelen, szagtalan cucc a közép regiszterben, hátha ott… valami van.”  Tamara is hasonlóba fog. Zenét kapcsolnak, a talált ritmus ellenében próbálkoznak, hátha az segít valami támpontot találni – nem segít. Csaba közben visszatér, de nem izgatja a spontán szólózás, inkább méltatlankodva fölmossa a nagyszínpad koszos padlóját: miközben egyfolytában – fergeteges verbalitással és roppant mulatságosan – azon perlekedik, hogy mennyi időt töltött már e falak között, vele van tele a tér, és táncosként az évek során mi mindennel kellett megküzdenie a kulisszák mögött. A nyeles-lapos felmosóval hatalmas TIME OUT feliratot rajzol a csupasz doboztér padlójára – a művészetcsinálás szünetel.

Fotó: Nagy Gergő

Aztán újabb game change következik: Imre vállalkozik arra, hogy – jobb híján – most úgy mozogjon, mintha máris háromszáz fős közönség (a Trafó teltháza) előtt kellene szólóznia. Tamara ingét húzza magára, afféle jelmezként. Instrukciókat is kap: játsszon úgy, mintha a táncának volna jelentése, érzelmi töltése, „meg valami dedikáció is legyen benne”. „Jó”, nyugtázza Imre a közönség értő kuncogásától kísérve.

Ami következik, egy „darab a darabban”: artisztikus, precízen koreografált szóló egy nyálas amerikai slágergiccsre (FINNEAS: Break My Heart Again). Miközben dinamikus forgásokkal, lendületes kar- és lábmunkával betáncolja a tágas teret, Vass Imre sorról sorra követi le mozgásával a teljes dal melodikus, ritmikai és érzelmi hullámzását: kibontott hosszú hajával, élénk, az éneklést imitáló arcjátékkal és szuggesztív gesztusokkal olyan hatásosan adja elő a szerelmes férfi szívszaggató búcsúvallomását, hogy a Trafó – nem képzelt – közönsége a végén spontán tapsviharban tör ki. Minden itt van, mi a műélvezői szem-szájnak ingere: szöveg és zene, dallam és tánc, szerep és színész, tartalom és forma osztatlan egységbe forr e pompás zárványban: a művészi jelenlét ünnepe, a kész mű utópiája maga képződik meg – ironikus ellenpontjaként annak a saját kaotikus keletkezését performáló spontán metaszínháznak, amelyet eddig láttunk. Onnan is tudjuk ezt, hogy sodró erejű szólója végén Vass egy  dramaturgiailag és emocionálisan helyénvaló szivecskét formál a két tenyeréből – az üres szimbólumok egyikét, melyet az imént még ő maga tett nevetségessé.

A következő change of the game: Tamara a felmosóval ezúttal egy sportpálya játékterét keríti körbe a padlón: talál egy képzeletbeli labdát is, mellyel gurigázni kezdenek. A három táncos gyorsuló tempóban futballozást, pingpongozást, kosarazást – lövéseket, ütésváltásokat, lefordulásokat– imitál: mintha a sportolók célirányos mozgása, a testcselek és a talajfogás technikái mind tánc és koreográfia volna. Végtére is minden sport fejlett mozgáskoordinációt, intenzív talaj- és lábmunkát, fokozott koncentrációt és jelenlétet igényel.

Legkésőbb a tenisznél leesik a tantusz, hogy ezt láttuk már valahol: Antonioni Nagyításának végén, amikor a fotós kívülállóként azzal száll be a bohócok ütő és labda nélküli teniszjátékába, hogy visszadob a pályára egy képzeletben mögé ütött teniszlabdát. Logikus, hogy a Game changer labdázói is passzolni kezdenek a nézőknek, akik, mint az este elején, megint veszik a lapot: nemcsak „visszadobják”, de a nézőtérről maguk is „szerválni” kezdenek. A saját térfélről adogatják a magukét, amit a színpad játékosai aztán hárítanak vagy elkapnak, hogy újra megjátsszák, oda és vissza, vissza és oda. A filmbéli pantomim a téttel bíró társas cselekvés lehetetlenségét metaforizálta – itt épp fordítva működik a dolog: a nézők részvétele ad valóságfedezetet az öncélú játéknak.

Így kerekedik végül a kezdeti pajkos idétlenkedésből revelatív előadás, játékos meditáció és költői vízió a színházról, a nagy közös varázsdobozról, amelyben megtörténhet a varázslat. Vadas Tamara Zsófia, Molnár Csaba és Vass Imre új darabja a színházi illetve a táncszínpadi jelenlét mibenlétét vizsgálja, mégpedig nem csak a táncosokét, hanem a nézőkét is. Az a bizonyos cirkuláció színpad és nézőtér, fikció és valóság között tényleg a köznapi fecsegés üres banalitásaiból indul el, a három alkotó spontaneitása, játékkedve és humora táplálja és a közönség fogékonysága dúsítja fel: eszköztelen, de egyre intenzívebb társasjátékukból végül olyan levegős, mégis asszociáció-gazdag világ áll elő, amelyben semmi sem az, aminek látszik, mégsem csalás és ámítás. Köszönet az alkotóknak, hogy szellemes kreatív koncepciójuk társalkotóvá is tett bennünket egy kortárstánc-produkció létrehozásában, a changing the game játékában.

Rényi András

 

SUB.LAB.PRO.: Ring

Koreográfus: Jenna Jalonen / Előadók: Dora Almeleh, Lina Bouainane Chabre, Rose Bouvet, Naomi Kats, Laura Mello Rella, Hanne Van Driessche, Virág Flóra / Zene: Halász Péter – Siblicity I TOTIM Records / Fény: Dézsi Kata / Mozgás mentorok: Bacsó Lilla, Kántor Mátyás

Fotó: Dömölky Dániel

Aki jártas a kortárs táncban, annak bizonyára feltűnt már, hogy ma a néptáncot eredetien átíró és újraértelmező koreográfiák kevés kivétellel olyan kortárs alkotókhoz, műhelyekhez, iskolákhoz fűződnek, akiknek nem anyanyelvük a néptánc. Voltaképpen outsiderek. Kívülről, szinte megfigyelői státuszból néznek rá a (mozgás)tradícióra, és ebből a pozícióból hoznak létre valami újat, valami mást. A Budapest Tánciskola sikeres adaptációi – Haidau (2009), Csángóbugi (2014), Gyönyerő (2015) –, Ladjánszki Márta konceptuális Széki Lucája (2013) és egyéb rendhagyó kísérletek után ezúttal a Jenna Jalonen és Juhász Péter vezette SUB.LAB.PRO. nemzetközi inkubátorprogram fiatal táncosai nyúltak vissza a gyökerekhez, hogy megtalálják a körtánc ízig-vérig 21. századi energiaforrását. Kerestek-kutattak, számba vettek temérdek táncdialektust, és azoknak is jónéhány válfaját és leágazását, történelmi korra, földrajzi helyre, országra, nemzetiségre való tekintet nélkül – egyetlen kizárólagos válogatási szempontot tartva szem előtt: a körformát. Így került közös kalapba a középkori szertartás- és imatáncoktól az izraeli horán át a kárpát-medencei karikázókig megannyi népi ihletésű vagy rituális tánc, amelyeket aztán Jalonen vezetésével, szabadon, a maguk kedve (de nem kénye!) szerint lecsupaszítottak, átdolgoztak, majd rendszerbe fűztek: létrehozva ezzel a tradicionális körtáncok békés multikultiját. Aztán egy adott ponton csont nélkül beemelték ebbe a konstrukcióba a jelenkor néptáncát, az urban dance-t, a precíz kották és szigorú ritmusképletek közé a szabadság levegőjét, illatát. Nincs csalás, nincs ámítás, hiszen a körforma az urban dance-ben is őshonos, de az már maga a delejező katarzis, amikor múlt és jelen, rend és káosz, fegyelmezettség és fesztelenség ilyen erőteljes ellenpontozásban egymásra talál. Halász Péter élőben kevert, hirtelen felpörgő elektronikus zenéje akár egy titkos jeladás, hogy az arctalan szabályszerűség a személyesség csélcsap tivornyájába csapjon át. Hiába az egyenruhának is beillő férfias viselet a hét táncosnőn (vasalt fehér ing, szürke nadrág, fekete cipő), a megnyilatkozás vágya, amely a Ringben az előadói (koreografált) tánc és a szabad, önkifejező mozgás konfliktusaként is felfogható, mindenen áttör. De ez nem a kierkegaard-i vagy-vagy kérdésfelvetése, hanem az is-is állásfoglalása itt. Múlt is, jelen is. Rend is, káosz is. Fegyelmezettség is, fesztelenség is. Az ellentétek harmóniája. Az ellentétek egysége. Éppen ezért, mielőtt még végleg elfajulnának a dolgok, Jalonen visszarántja a gyeplőt, és a koreográfia szép csendben visszahuppan oda, ahonnan indult. A körnek nincsenek szögletei. Nincsen semmi, ami megakadályozná, ami ellen tartana annak, hogy öngerjesztő belső energiái elszabaduljanak, ha mozgásba lendül. A Ring egy ilyen energiabázis. Egy spirálmozgású erőtér, amit hét nagyszerű táncos tart rendületlenül lendületben. Az ő energiadózisuk a miénk is. A mi feltöltődésünk az ő erejük. Dupla siker.

Králl Csaba

 

Újvári Milán: Show

Koreográfus, előadó: Újvári Milán / Dramaturg: Laboda Kornél / Zene: Fancsikai Péter / Fény: Vida Zoltán / Díszlet, jelmez: Kiss Julcsi / Fotó, videó: Várnagy Kristóf

Lemeztelenített, üres színpad, benne egy erőtlen, összepréselt alak, fején barna papírzacskó. Kezében mikrofon: szólni akar, valamit mondani, de bárhogy próbálgatja, bárhogy csűri-csavarja, tekeri, nem tud. Ebből az egyszerű és egyben nyugtalanító képből bontakozik ki Újvári Milán Show című koreográfiája, melyben a hang mint távoli idegenség, a hiány mint vágyakkal és félelmekkel teli kísértő fenyegetés, a mozgás mint a hiányt újra- és újratermelő jelenvalóság, és a test mint színhely jelenik meg.

Fotó: Bobal Katalin (Bobal Photography)

Újvári Milán sokat tapasztalt táncos, a saját útját taposó koreográfus-táncpedagógus, a hazai kortárs tánc egyik fontos, mégis kissé mellőzött figurája. Időnként presztízstársulatok előadásaiban, máskor koprodukciós projektmunkákban tűnik fel vagy éppen szólókkal jelentkezik – talán kicsit ritkábban, mint szeretnénk. Mert Újvári fantasztikusan tud „mesélni” a testével: a legapróbb mozdulatoktól az akrobatikus mozgásokig egyfajta fluid természetességgel, mely koherens nyelvvé áll össze. Nyelvvé, mellyel aztán zsonglőrködik: reflektál, ironizál, parodizál, és – ahogyan a Show-ban is – a fonákjáról mutat rá az aktuális, sokszor akut problémákra.

Újvári egyedül van a fekete térben, valahol a semmi küszöbén. Lassan felemeli a mikrofont, talán mondani fog valamit. Nem-nem, mégsem. A mozgássort megismétli, majd újra megismétli. Mozdulatai elbizonytalanodnak, tétován szétforgácsolódnak, és miközben magánya hiperbolikussá nő, frusztrációja egyre hangosodik – mert amit Újvári mondani akar, az nem elmondható, az inkább megmutatkozik. Ez a megmutatkozás pedig a látszólag mellékes pótcselekvésekből lassanként szigorú koreográfiába rendeződik. Újvári a rá jellemző humorral, amolyan néma, „dark-varietéként” kiaknáz minden akaratlan és akaratlagos mozgást, és így vagy úgy, de végig azzal küzd, hogy szóra bírja a testét. A táncos testet, amely természeténél fogva nem beszél(het), vagy ha beszél, nincs hangja.

A Show egy precízen felépített és parádésan előadott koreográfia, a kudarc, a veszteség megnyilatkozása. Voltaképpen egy kortárs haláltánc, A keringőtől a mambóig című 2012-es díjnyertes szóló szomorkás inverze. A Keringőben a szó, pontosabban a szócséplés volt a középpontban, a Show-ban a szótlanság, pontosabban a szófosztottság áll. De mi volna, ha Újvári mégis megszólalna? Vagy mikor végre beszél, hallanánk?

Komjáthy Zsuzsanna

 

***

KÜLÖNDÍJ (megosztva): Gryllus Ábris, Philipp György és Porteleki Áron zenész-zeneszerző

Gryllus Ábris

Gryllus Ábris 2017 óta alkotótárs a HODWORKS darabjaiban. Az alkotás legtöbb fázisában jelen van, sokszor személyesen az előadásokban is. A teremben együtt próbál a táncosokkal, párhuzamosan követi és alakítja a folyamatot. Figyeli, mi formálódik, ez inspirálja a zeneszerzésre, és zenei ajánlatai így terelik különböző irányokba a létrejövő mozgásanyagot. Munkamódszere organikusan illeszkedik a társulatéhoz: sok terület felé nyit, sokfélét kipróbál, majd ezekből szűri le, desztillálja a zenei kompozíciót. Zenéje nem összefűzött frázisokból áll, hanem önálló entitás, tömege van, jelen van a térben. Valami esszenciálisat tud létrehozni a hang eszközeivel, képes megteremteni a zene és a mozgás közötti legmagasabb minőséget, azt, amelyben az akusztikus hatás különböző állapotokra hangolja a testet. Az előadóét és a nézőét is. Sokszor érzem, hogy annak, ami történik, legalább a felét az ő zenéje katalizálja. Koreográfusként és táncosként is támaszkodni lehet a munkájára, dúsítja, megemeli a mozgást, felkínál, módosít, ellenpontoz hatásokat. Kíváncsi, érdeklik az ismeretlen területek, az új értelmezési rendszerek, a váratlan minőségek, ezek őt is különböző hangvilágokba vezetik. Cirkuláltatja saját zeneszerzői munkáját azzal, ami a próbafolyamatokban zajlik, és ez mindkét irányban gyümölcsözően hat. Kiváló és biztos ízlése van, érti a humort és az iróniát, tud lelkesedni és teremteni. Biztonságban érzem magam munka közben, ha ott van. Tudom, hogy amihez ő nyúl, rossz nem lehet.

Hód Adrienn
koreográfus, a Hodworks alapítója

 

Philipp György

Philipp György számomra egy megkerülhetetlen, vagy mondjuk inkább így, egy nélkülözhetetlen jelenség; egy testben, tettben, hangban, alkatban, lélekben, tehetségben megmutatkozó egyszemélyes előadó-művészeti műfaj – maga a zene, ami nélkül a táncos semmire sem megy, ami nélkül földbe gyökerezik a lába, ami nélkül mozdulni sem bír. Elképesztő stílusosan stílustalan: ezt úgy értem, hogy nincs olyan stílus vagy zenei irányzat, amelyben ne lenne otthon és ne tudna el- és megmerülni teljes mélységében. Elegánsan pofátlan és szemérmetlen, mondhatni libertinus; vagyis nincs olyan istenkísértés, amit úriember módjára el ne követne, hogy az adott pillanatban és a legjobb minőségben megszülessen a zene. Meggyőzhetetlenül alázatos (sokszor veszekedtünk, hogy ez így megvalósíthatatlan, hogy aztán még ígyebbül megcsinálja, igazat adva magának és nekem is, de legfőképpen a zene akaratának adva meg igazat). Borzalmasan könnyű vele nehezen dolgozni – mert néha ellenáll, mert félelmetes belemerülni vele a történések lelki terheibe, és a fene akarja az újabb megrendítő mélységeket megtapasztalni. Részéről ez néha lustaságnak tűnik, pedig csak végiggondolja, mibe is kell itt és most belépni, mibe is kell itt és most belehalni, aztán fogja magát és a lehető legflegmábban kilöki magából a katarzist, szinte csak úgy odaveti, odahányja, odaokádja a szentséget, a feltámadást. Úgy jön veled, hogy visz, röptet. Nem kísér, megkísért! Mert ha jön az áradás, ha előhömpölyög a zene, akkor táncos legyen a talpán, aki felülbírálja vagy letáncolni vágyja őt, mert a zenéje belekúszik a véredényeidbe, megdelejezi a szívdobbanásaidat, és táncosként talán nincs is más dolgod, mint hagyni és bírni szusszal vagy türelemmel, hogy megtörténhess, hogy megtörténhessen a tánc, hogy megtörténhessen a test, a testből fakadó történet.

Ha csak ennyit tudna ő, már az is több, mint amit szeméremből említeni szokás. De hadd legyek most szemérmetlen a méltatásában, mert amúgy meg méltatlannak tartom, hogy a mi kis országunkban valamiért nem a teljesítményük, a művészetük felől ítéltetnek meg a korszakos zsenik, hanem személyeskedő sértettségek, és sértett személyeskedések pitiáner hétköznapisága diktálja az elismeréseket. Mintha nem mernénk rajongani már, mintha képtelenek lennénk megemelni a kalapunkat a katartikus pillanatok, és az ezeket előhívó alkotók, előadók előtt. Törekszem hát most nem szégyellni megemelni a kalapomat! Megtisztelő, hogy engem kértek fel laudálni téged, Gyuri, szívből gratulálok. És le a kalappal a Lábán-díj kurátorai előtt is, hogy megengedtek maguknak és nekünk egy ilyen díjat, ami a művészeti műfajok között nem szakadékot teremt, nem el- és leválaszt, hanem éppenhogy párbeszédet, együtt rezgést generál és a műfajok szintézise mellett emel szót.

Gergye Krisztián
táncos, koreográfus, rendező

 

Porteleki Áron

Ha Áronnal közösen vagyok színpadon, a jelenléte összetéveszthetetlen számomra. Ha egy másik előadásban látom és hallom őt, szintén megkérdőjelezhetetlen a zenéje és az előadói állásfoglalása. Amikor koncerten hallgatom, ugyanezt tapasztalom. Ez annak köszönhető, hogy ami számára természetesen összeillik, az másoknak igencsak távoli kapcsolódásnak tűnhet. Művészeti stílusok, zenei megfogalmazások, előadói szerepek pontos redukciójáról beszélek, ami abban az adott pillanatban épp szükséges, és tökéletesen beazonosíthatóvá válik, amikor játszik. Ez olyan nekem, mintha folyamatosan Áron szólna önmagából – és önmagáról. Ha szövegről van szó, ő abban is pontosan olyan felismerhető és összetéveszthetetlen, mint a zenében. Tudja, mikor mit kell leírni, kimondani. Mikor minek kell hallhatóvá válnia ütemről ütemre. A közös próbák alatt, az alkotófolyamatok során mindig azon kapom magam, hogy szimultán készül a zene és a mozgás. Áron ugyanis sokszor nem csak megfigyeli, majd értelmezi a látottakat, és később a stúdióban elkészíti hozzá a zenét, hanem fejben már az első lendülő testrészhez hanghatást kapcsol, ami a zenén keresztül azonnal vissza is hat a mozgásra a próbateremben. Azt a kivételes képességét próbálom érzékeltetni ezzel, amivel Áron megkerülhetetlen és nélkülözhetetlen formálójává vált a kortárs művészeti életnek, hiszen e különleges hangterek nélkül sem a zenei élet nem úgy szólna, sem a kortárs tánc nem lenne olyan eleven Magyarországon, de Európa-szerte se, mint vele.

Szívből gratulálok Porteleki Áronnak, valamint zeneszerző kollégáinak, Gryllus Ábrisnak és Philipp Györgynek a méltán megérdemelt díjhoz.

Mészáros Máté
táncos, koreográfus

Facebook Comments