Napról napra

A szereplők zöme velünk, nézőkkel együtt várakozik az előadás előtt.

A Thealter tehát nyit, s nemcsak esztétikai tekintetben, ugyanis szubjektív módon is észlelhető, hogy egyre több a Thealter-turista: ahogy a függetlenek egyre nehezebb helyzetbe kerülnek, úgy lesz ez a fesztivál egyre népszerűbb és izgalmasabb.

Még a rendszerváltás után jelentkező, egyre súlyosbodó társadalmi problémák, az egyre hivatalosabb formát öltő romaellenesség, az egyre durvuló közbeszéd is csak a legritkább esetben gondolkoztatta el az alkotókat arról, hogy talán összetettebben kéne ábrázolni a színpadon a cigány karaktereket, hogy horribile dictu egyenesen róluk, nekik, velük is lehetne színházat csinálni.

Míg a Míg fekszem kiterítve csapatából sugárzik a frissesség, a lendület és az első, közösen létrehozott egyedi előadás révén érzett öröm és szenvedély, addig a Vaterland esetében egy jól összeszokott, rutinos, egymás rezdüléseit és rezgéseit nagyon is (meg)érző társulat áll a nagyharsányi tornateremben kialakított színpadi térre.

…úgy érzem, a második nekifutás lényegretörőbb lett – vagy csak elmúlt nyolc év, és jobban működnek a hívószavak: Bozsik Yvette  aláhúzza, kihangsúlyozza, egyenesen szájba rágja a tanulságot az elfogadásról, a toleranciáról, az együttérzésről és a megalkuvás természetéről.

De ez a verssor nem csak az előadás alaphelyzete miatt járt folyamatosan a fejemben, az alakításokról is elmondható a „túl, túl…”

Aki pedig kívülről, a nézőtérről nézi a kölcsönös kioktatást, arra gondol, a generációkat elfelejtve milyen szép metafora ez a színházi és a színházon kívüli jelenre. Hogy a változás nem feltétlenül rossz, de nem mindegy, hogyan ágyaznak meg neki.

Mindig el is képedek, amikor szakmájukban neves emberek azzal hárítanak el egy közéleti problémákat megragadó diskurzust, hogy „nem politizálok”. Hogy nem gondol egy értelmes ember valamit közéleti kérdésekről? Ez álságos, végtelenül számító és gyáva megúszása annak, hogy véleményt nyilvánítsunk.

A vissza-visszatérő és az újonnan a társulathoz érkező rendezők többségéről elmondható, hogy különböző módon és különböző színvonalon ugyan, de a színház alapkarakteréhez igazodva színesítették valamelyest a repertoárt.

Ha először látnám ezt a szcenikai ötletet, minden bizonnyal izgalmasan eredetinek gondolnám. (…) Az egyre inkább rendezői kézjeggyé (kevésbé udvariasan fogalmazva: modorossággá) váló rendezői elképzelés mindig kissé művivé és statikussá teszi a játékot, a világítás pedig túlontúl erősen vezeti a befogadót…

Fontos, hogy nincs eldöntve, ki ez a Jézus ma: valódi szent vagy csaló kocsmafilozófus, ahogy azt Júdás gondolja róla…

…a Tennessee-darabban Szemenyei János, az Albee-előadásban pedig Rusznák András volt egészen lenyűgöző.