Napról napra

Tulajdonképpen gyerekkoromtól kezdve a fantáziavilágban élek.  Szívesen menekülök a fantáziálásba, miközben egyre jobban értékelem a valóságot is. De sokkal izgalmasabb és szabadabb, következménynélkülibb, egyszerűbb ott minden.  A filmes rendezéseim igazából mesék.

A hiteles díszlet élő karakterei, az apró részletek kimunkálásában örömét lelő szellemes rendezés „eladja” a kicsit hosszú, izgalmával nem vérnyomásemelő, ugyanakkor morbidan eleven problematikájú színművet.

Ma egy bevásárlás is projekt, és a vállalati világon kívül is sokszor inkább meetingre megyünk, mint értekezletre vagy megbeszélésre. A plazmatévé és a smartphone már nem csak a nagykutyák sajátja.

Ebből a világból emelkedik ki Gruse, ezektől a színészi játékmódoktól választható le Pálmai Anna alakítása. Az ő jelenléte, reszketése nem reflektált, hanem tiszta, egyszerű: valós, valódi.

…az Alföldi rendezte előadásban az „ismeretlennek” arca, személyes története lesz (még ha ez a történet paradox módon az identitásvesztés lehetőségének univerzális fabulájáról szól is), Vajdai előadásában a színre vitt „másik” tökéletesen hiányzik, és éppen hiánya által van jelen, a társadalmi előítéletek és a különféle érzelmi projekciók képzik meg őt.

A Borisz Godunov nem a hatalmi konfliktus megjelenítése, hanem a társadalmi-politikai manipuláció ábrázolása miatt lehet alkalmas alapanyag az aktualizáló, áthallásokat teremtő rendezői koncepció számára.

…van-e olyan, hogy egy bizonyos szöveg lejár, hogy nem lehet már színpadra állítani anélkül, hogy radikálisan átírnánk az alapállításait is. Más szóval: tartható-e az interpretatív színházi adaptáció a klasszikus és modern drámairodalmi örökség jelentős részénél?

Szabó-Székely Ármin jól dramatizált szövege és a meghökkentő betétdalok ellenére sem lesz radikális az újragondolás. Nóra és Helmer csúcsjelenetében a túlzó gesztusok elmaszkolják az érzéseket, és ez is a polgári szobaszínházat idézi.

…egyre erősödött egyetértésem Ion Luca Caragiale román drámaíróval, aki a drámát nem tekintette a nyelv művészetének, azaz irodalomnak. (…) Ezért aztán remény is van arra, hogy bár a nyelv mindig átalakul, a dráma lényege, néha újraértelmező kizökkentések árán, de mégis megmarad, és közvetíthető is.

A tökéletes boldogság világával eljutottunk a Mao-féle kommunista diktatúra józan ésszel már-már felfoghatatlan embertelenségeinek világába, s az azt követő, semmivel sem élhetőbb Kínába, egészen napjainkig.

Ez az írás abból indul ki, hogy az alábbi előadások legfontosabb kontextusa az 56-ról való mai közbeszéd, amelyet a politika határoz meg. Ahogy az intézményi hátteret is: az itt szereplő produkciók többségét támogatta a központi Emlékbizottság.

…fontos kérdés, hogy mit tud számunkra itt és most ez az előadás elmondani. Míg az említett Vitez-előadás a nemek hierarchikus viszonyának kritikáját adja, és Natascha Kampusch felemlegetésével a pesti előadás színlapja is ebbe az irányba mutat, Ascher rendezése a komikum kidomborításával elveti egy ilyen olvasat lehetőségét.