Akkor hát, ennyi volt! – gondolhatnánk, de nincs ez így. Mert az a másfél évtized, amelynek minden nyarán együtt dolgozott a Máté Gábor és Horvai István vezetésével 2003-ban végzett színész-osztály, nyomott hagy a magyar színházi kultúrában. Az első három év zsámbéki előadásai, a Migrénes csirke, az Éjféltájban mondta meg, hogy mi baja és a Belemenekülők sikere után új szakasz kezdődött.

Mátyás Irénke, a zsámbéki színházi programok fáradhatatlan háziasszonya, Máté Gáborral együtt indította el azt az improvizációkból születő sorozatot, amelynek minden előadása a Máté-osztály egy-egy tagjának életére, pillanatnyi lélekállapotára és világban elfoglalt helyére kérdező életjáték lett, tükröt tartva nemcsak az alkotóknak, de a nézőknek is. Mátyás Irénke rég nincs már velünk, Fenyő Iván és Száraz Dénes kiszálltak a közös munkából (ennek ellenére róluk is készült előadás), az AlkalMáté Trupp előadásai pedig beköltöztek a Jurányi Házba. Mivel ez már színháztörténet, a majdani olvasók kedvéért rögzítem, kik voltak az alkalmanként kisorsolt főszereplők. 2007: Járó Zsuzsa, 2008: Szandtner Anna, 2009: Kovács Patrícia, 2010: Máthé Zsolt, 2011: Mészáros Máté, 2012: Péter Kata, 2013: Száraz Dénes, 2014: Gál Kristóf, 2015: Dömötör András, 2016: Mészáros Béla, 2017: Vajda Milán, 2018: Fenyő Iván, 2019: Czukor Balázs. A 2020-as nyarat elvitte a pandémia. Végül 2021-ben került sor a Jordán Adélt bemutató estekre a Benczúr Kertben.

AlkalMáté Trupp: Jordán Adél. Fotók: Dömölky Dániel

Tudtam én, hogy nézni kellene őket, de hol a közlekedés hagyott cserben, hol jegyet nem kaptam az előadásaikra. Később meg jobbnak láttam távol maradni ezekről az alkalmakról, mert más osztályok és színházak hasonló technikával létre hívott produkciói kedvemet szegték. A közösségi színház saját sorsokból épített alkotásai tudniillik nem egy esetben tartalmaznak olyan formai védelem nélkül tálalt, nyers és égető életanyagot, aminek a puszta tudomásulvétele megviseli a nézőt. Aztán a szerkesztői kérésnek ellent nem állhatván, most mégiscsak vettem egy jegyet a sorozat utolsó bemutatójára.

A Benczúr Kertben kialakított kis színpadon egymással beszélő viszonyban sem lévő tárgyak állnak: plüsshuzatú székek, mesebeli óriástökök, egy kád méretű, bádog hangtölcsér, pár drapéria (látvány: Kálmán Eszter). Van jobbra egy sátorféle is a zenészeknek, Dargay Marcell zenei vezetőnek és munkatársának, Hock Ernőnek. Mögöttük lassan alkonyul, s a háttérben bókoló néhány fa képes a „zöld vadon” benyomását kelteni. Ez a műfaj, ha kellő tehetséggel űzik, el tudja mondani, milyen az, amikor valaki olyan,  amilyen. Egyfajta elszámolás is ez, melyben egyre inkább arról van szó, hogy „mire jutottunk”, elhagyva lassan ifjúságunk erdejét. A főszereplő most Jordán Adél.

Mészáros Máté megnyitja a varázskönyvet, s elkezdődik a „problémás királykisasszony” története, rögtön egy gyalog-galoppos tréfa mögé rejtve a valót: a szülők – s mindenki tudja, két nagy művészről, Lázár Katiról és Jordán  Tamásról van szó – azt tudják csak adni, ami lényegük, az alkotói élet gyötrelmes mintázatát. Ez a „vagyon” azonban csak részeiben illik a munkájukra figyelő felnőttek közt cseperedő Adélra. Emellett ráhagyják a gyerekre a feledékenységgel küzdő, ám öregségében is rendkívül érzékeny és exhibitív nagymamát is. Később megtudjuk, doktor Lazarovics Arnoldné, Grósz Paula, habókos természetének és aprólékos szertartásainak köszönhetően úgy mentette meg hajdan az övéit, hogy miatta késte le a család a sárga csillagosoknak szánt, halálosztó puskalövéseket. A Jordán Adél és Kovács Patrícia által szenzációsan megjelenített nagymamából mesebeli királynét formál a ráadott ciklámenszín selyemköntös és a „bóbás” fejkötő. A régmúltból ez az egy, csak elmesélésekből ismerhető epizód szerepel a játékban, egyébként időrendben értesülünk a gyermekkor és az ifjúság, majd a felnőtté válás lépcsőfokairól. Szinte mindenki játszik mindenkit. A főiskolai évekből felidéződik egy vehemensen botladozó próba a „Hol vagy István király” motívumára, Iglódi Istvánnak ajánlva. Majd a Fenyő Ivánt játszó Dömötör András és a Mészáros Bélát játszó Mészáros Béla esnek egymásnak, közös szerelmük, a delejesen vonzó Adél miatt. (Bár bőviben vagyunk ragyogó színészeknek, megkérdezem: nem luxus az, hogy Dömötör Andrásról, a színészről le kell mondanunk? S ezt nem csupán a szeretetteli Máté Gábor-paródia láttán jegyzem meg.)

Czukor Balázs billegő járással, szögletes mozgással idézi meg Keresztes Tamást, aki 12 éven át volt Adél férje. Adélnak és Tamásnak született egy kisfia. Bámulatosan szép, amint a kisfiú létezését egy gyermekforma báb alakjában érzékeli és csodálja az édesanyja. Mészáros Máté az ellentmondást elképzelni sem tudó Ascher Tamás hangján szólal meg, amikor telefonon főszerepre hívja a nyolc hónapos gyerekét dajkáló anyát. A címszereplő jelentős színpadi alakításai csak annyiban jelennek meg az összeállításban, amennyiben erős hatással voltak személyes életére. Kezdődnek a Woyzeck próbái, s a Büchner-dialógusok mögött fölsejlik a párkapcsolat élesedő feszültsége. Ugyanilyen tükröződő forma emeli meg az új szerelem bevallását. Járó Zsuzsa és Péter Kata után most Mészáros Máté formálja meg Lázár Katit, úgy, hogy egy klasszikus Phaedra-jelenet elképedt dajkájaként szólal meg, időmértékes mondatokban. A szerelem Stendhal-féle, az alanyt kristályokkal bevonó természetét bölcs rezignációval jelző rendezői megoldás, hogy Adél új választottja, aki történetesen nő, s egyike a honi művészek legjobbjainak, Kovács Patrícia alakításában mesebeli Superman szerelésben áll oda leányt kérni szerelme anyja elé.

Minőségérzék és jó ízlés ad védelmet minden jelenetnek. (Pár órája volt szerencsém megnézni néhány előadást a múltból, s ez azokra is áll.) Máté Gábor, az osztályfőnök rendező pontosan tudja, hogy a közös mű adományokból áll elő. A donorok vére, szerelemmel és halállal, örömökkel és fájdalmakkal teli élete épül bele egy-egy ilyen előadásba, s Máté védő szeretettel bánik az adományozók kincseivel. Az olyannyira szükséges áttételt a megformálás minősége és formagazdagsága biztosítja. Az ilyesfajta „csoportdráma” szerkezete egyébként mindig is hasonlít valami geológiai szemléltető falra. Attól függően, hogy a közreműködők mekkora hővel és milyen nyomás alatt –– s persze mennyi időn át – dolgoznak az összegyűjtött, szerves állapotú életanyagon, mindig vannak a játékban különböző érleltségű alkotórészek. „Szénülés”-nek hívják azt a földtani folyamatot, amelynek során a növényi törmelékből a tőzeg, lignit, barnaszén állapotokon át kőszén vagy nagy fűtőértékű antracit, esetleg gyémánt keletkezik. Nem lehet nem érzékelni a párhuzamot a színházi alkotómunka, sőt, a színész érési-fejlődési szakaszai és a bonyolult folyamatok révén előálló kincsek képződése között. A záróest bizonyítja, hogy a „tükrös helyzetekben” való edződés megtette a magáét, az ifjúság másfél évtizeddel ezelőtti lombozata és gyökérzete megrázó érési folyamat során szerkezetet váltott, s energiát adó alapanyaggá lett. „Minden megvan” (O.G.), hatni képes formában. Vonatkozik ez a jelenlegi darab részleteire, de vonatkozik a játszó személyekre is.

Pilinszky azt írta: „A szemünket, ameddig csak lehet – nyitva kell tartani.” Ez olykor irgalmatlan lelkierőt kíván. Máté Gábor megtartotta osztályának az utolsó műhelyfoglalkozást, az embert próbáló érlelődés első szakasza befejeződött. Ahogy Vajda Milán, Szandtner Anna és a többiek búcsúzóul leülnek velünk szembe, olyan pillanat áll elő, amelynek nagy a fűtőereje. Bátran néznek magukra és társaikra is, s a vállalt élet példája gyógyító erővel bír. A színészmesterség alapja a másik ember csontig ható élménye. A gyűjtögető, felelős figyelem állapotában élnek ők, s hozzá magas szinten művelik a választás, a sűrítés és a rögzítés technikáját. Megfelelő körülmények között önjutalmazó szertartásként működik ez, amit a felmutatás során az együttes élmény ereje tesz katartikussá. A beavatottakat látjuk. S nem gondolom, hogy megnevezésükben óvatoskodni kellene – a papság ez itt, a művészet és egy olyan világrend képviseletében, amelynek kialakíthatóságában muszáj reménykednünk.

Igen, az is igaz, amit a záródalban énekelnek: „Idő van!”, de van már fölhalmozott tudás is, és még a „zöld vadon” is ide látszik.

 

Mi? AlkalMáté Trupp: Jordán Adél
Hol? Benczúr-kert
Kik? Rendező: Máté Gábor. Szereplők: Czukor Balázs, Dömötör András, Gál Kristóf, Járó Zsuzsa, Jordán Adél, Kovács Patrícia, Máthé Zsolt, Mészáros Béla, Mészáros Máté, Péter Kata, Szandtner Anna, Vajda Milán. Látvány: Kálmán Eszter. Zenei vezető: Dargay Marcell. Zenei munkatárs: Hock Ernő. Dalszöveg: Máthé Zsolt. Rendezőasszisztens: Mátis Inez. Rendező: Máté Gábor

Facebook Comments