Napról napra

A Ballare és a Solus Christus kétessége mellett a Tánckánon megmutatta, megfelelő kezekben egy központi forrásokkal megtámogatott emlékév is lehet elég inspiráció. Mégis valahogy szebb történetnek hangzik Horváth Csaba esete Bartók Bélával.

A Ratville különös haláltánc, melyet az itt-ott fejét villanásnyira felütő, fanyar, groteszk humor csak még baljósabbá tesz. A Reptében hőse pedig hol táncoló fogalomnak, megtestesült eszmének, hol a kozmosz szívszorító magányra ítéltetett, tárgylemezre emelt teremtményének tűnik.

Gyakran ér az a tudathasadásos élmény, hogy olyan kortárs, ráadásul fiatal alkotókat látok, akik nem a ma táncnyelvén, s nem is eredeti, saját hangjukon szólnak, ennek tetejébe lejárt szavatosságú üzeneteket közvetítenek.

Arra gondoltam, hogy a hetvenes években, egy avantgardistákat – mondjuk Kassákot – megfejtő gimnasztika-esten vagyok, és így érdekesnek tűnt a történet, ám a mába visszazuhanva már inkább groteszknek hatott a maga idejét múlt szertartásaival.

Mióta a Nemzeti Táncszínház bemutatóival különböző terekbe kényszerült, az alkotók is kénytelenek új terekben gondolkodni…

„Idáig hozott a testem, most megvárom a lelkem.”

Hiába szakítják meg a körtánc dramaturgiáját a szimultán zajló jelenetek (…), a körülbelül egy órás előadásra szépen lassan ránehezedik az unalom.