A Ballare és a Solus Christus kétessége mellett a Tánckánon megmutatta, megfelelő kezekben egy központi forrásokkal megtámogatott emlékév is lehet elég inspiráció. Mégis valahogy szebb történetnek hangzik Horváth Csaba esete Bartók Bélával.
A jelenlegi tulajdonosi szerkezet ismeretében aligha várható, hogy a színház alapvetően elmozdul a választott iránytól (bizonyosan nem fog például kortárs magyar drámák fórumává válni), így helyét a fővárosi bulvárszínházak palettáján kell megtalálnia.
A Ratville különös haláltánc, melyet az itt-ott fejét villanásnyira felütő, fanyar, groteszk humor csak még baljósabbá tesz. A Reptében hőse pedig hol táncoló fogalomnak, megtestesült eszmének, hol a kozmosz szívszorító magányra ítéltetett, tárgylemezre emelt teremtményének tűnik.
Bálint Orsolya: Násztánc és korhatáros Disney
2 in 1 kritika: Feledi Project: Menyegző és Kulcsár Noémi Tellabor: Lolita
Gyakran ér az a tudathasadásos élmény, hogy olyan kortárs, ráadásul fiatal alkotókat látok, akik nem a ma táncnyelvén, s nem is eredeti, saját hangjukon szólnak, ennek tetejébe lejárt szavatosságú üzeneteket közvetítenek.
Arra gondoltam, hogy a hetvenes években, egy avantgardistákat – mondjuk Kassákot – megfejtő gimnasztika-esten vagyok, és így érdekesnek tűnt a történet, ám a mába visszazuhanva már inkább groteszknek hatott a maga idejét múlt szertartásaival.
Szoboszlai Annamária: Így, úgy
2 in 1 kritika – A Duna Táncműhely Körtáncáról és a Duna Művészegyüttes: Puszták népéről
Mióta a Nemzeti Táncszínház bemutatóival különböző terekbe kényszerült, az alkotók is kénytelenek új terekben gondolkodni…
Hiába szakítják meg a körtánc dramaturgiáját a szimultán zajló jelenetek (…), a körülbelül egy órás előadásra szépen lassan ránehezedik az unalom.
