Ezek a mai fiatalok… – vagy legalábbis négy közülük. Már nem teljesen kezdők, de még a pálya elején. „Kicsit olyan, mintha tényleg egy drog lenne ez az egész” – mondja Mentes Júlia, és ezzel a többiek is egyetértenek: Nagy Péter István, Varga Ádám és Walters Lili, akikkel Gócza Anita beszélgetett.
A szerzőpáros láthatóan olyan történetet keresett és írt, amelyen keresztül saját korosztályukról, a saját társadalmukról beszélhetnek. Nem rejtették véka alá ezt a törekvést, de tökéletesen kiegyensúlyozták a darabban a politikát és a pszichológiát. Míg egy koherens lélektani drámát követhetünk nyomon, a magyar társadalom számos forrongó kérdésébe botlunk.
Felruházható-e értékkel a szemét, az ürülék, a melléktermék, formálható-e esztétika az ocsmányságtól átitatott szennyből és bármiből, amit alantasnak címkézünk fel? A trash és a camp esztétikai irányzatként a művészet számos ágában jelen van, ez alól a színház sem kivétel.
Elrajzolt, karikatúraszerű játékmód, szürreális és abszurdba hajló jelenetek, vicces poénok, sok tánc és árnyjáték – össztűz zúdul a néző érzékeire.
Az idei vizsgarendezések készítői némileg speciális helyzetben vannak, ami már az anyagválasztásban is érzékelhető. Lehet persze mondani, hogy nincs zenés színházi rendező, illetve fizikai színházi rendező, csak rendező van – de nyilvánvaló, hogy ez utóbbi esetekben a vizsgáknak (vagy azok egy részének) a képzés speciális szegmentumait is vissza kell igazolniuk.
