Napról napra

…az előadás katartikus végén, amikor a szereplők megszabadulnak a múlt hazugságot jelképező maszkjaitól és ruhadarabjaitól, „koporsóba” (mely ezúttal egy fém olajoshordó) kerül a papi reverenda és a rusztikus-zsinóros „nemzetieskedő” mellényke is.

Az Ahogy tetszikkel nemigen lehet állítani – és még jobb, hogy nem is kell. Lehet viszont játszani vele – és Purcărete éppen ezt teszi.

Nem megszüntetni akartunk, hanem építkezni. Robi színházában egyébként is ez a kettősség van jelen; sok klasszikust rendez mai értelmezésben. Ez lett aztán a színházunkra is jellemző: klasszikus értékek kortárs nyelven.

A Vidnyánszky-féle Liliomfi bárhol játszható, és a beregszásziak virtuóz előadásában bárhol élvezhető, csak a Nemzetiben nem, mert a Nemzeti színpada – nemcsak technikai, hanem szimbolikus értelemben is – hatástalanítja az előadásukat.

Alföldi öt nemzeti színházas éve végül is a szó legigazabb és legmélyebb értelmében nemzeti év volt (ahogy Csáki könyvének alcíme is pontosan jelzi), azaz megmutatta, hogy a XXI. században mi lehet az ország első színházának nevében a „nemzeti” jelző értelme. Az Öt nemzeti év alcímű kötet bevallottan és felvállaltan szubjektív mű, ugyanakkor tényszerű krónika is, […]

Az összművészeti matériában a hétköznapi gesztusok is szimbolikussá nőnek, nagy ívű különlegesség születik meg a színpadon, olyan, ami leginkább csak jól sikerült operarendezések sajátja.

A szereplők egyetlen arcvonalon sorakoznak a darab szerint. Annak a nekibuzduló dem-okrata (sic!) csapatnak a tagjai, akik a nép nevében és a nép javára kívánnak cselekedni, ügyelvén, hogy tettük ne ellenkezzen az alkotmánnyal, s a család szentsége szorosan a haza üdve után következzék.

Balla Péter szamara a kitartó, csak magában bízó, de hittel teli magyarság szimbóluma, ellentétpárja a nemzettől zsigerileg idegen, korszerűnek látszó, de lélektelen gép, amely csak romlást, testi-lelki szenvedést hoz a magyarra… Minek is a szimbólumai ezek manapság?

…véget ér a Nemzeti Színház Alföldi Róbert nevével fémjelzett korszaka. 

Mivel a regnáló Nemzeti Színház is támogató hozzáállást mutatott, úgy tűnt, hogy most végre olyan valami születik, ami feledteti a régi érzékenységeket, sérelmeket.

Inkább egy szociálpszichológiai kísérletre hasonlít, de persze nem az.

Alföldi jól érzi, hogy a párhuzamok eleve kínálják magukat, nem kell rájuk tennie még egy lapáttal.