Nyilván nem ismertem fel minden megidézett képet, Jeremiásban sem vagyok perfekt, ezért előre is elnézést kérek, és majdnem elbizonytalanodom, hogy egyáltalán alkothatok-e így, beavatatlan, taplónyelvű proliként véleményt a langusztáról. Túl nagy felelősség ez, hiszen kizárólag az én antennáimon múlik, hogy az előadás maga is az lesz-e, amiről beszél: pusztába kiáltott szó – mert ahhoz az kell, hogy én legyek a puszta. A végtelen visszhangtalanság. A kulturálisan kódolt érzéketlenség. (Viszont ha egyedül maradnék lesújtó véleményemmel, és ezért inzultusok is érnének, metaszinten igazolnám az előadás világképét.) Valami ilyesmit éreztem, amikor szóra bírtam a Nemzeti előtt olyanokat, akiknek tetszett. Megint a sznobok jártak jól. Akik képesek voltak átadni magukat, és képesek kontextualizálni, nem csak videón láttak eddig Castelluccit. Én nem ilyen vagyok (most nem ilyen voltam). Leginkább dühöt éreztem az előadás után, és frusztrációt is persze, amiért udvariasan jó képet kell vágnom ahhoz, hogy palira vettek.

Fotók: Nemzeti Színház / Eöri Szabó Zsolt

Miért is kellene az életmű kontextusában tekintenünk egy olyan előadásra, ami elegánsan baszik a kontextusra, amelyikben megszólal? Miközben a marketingje egészen mást ígér. És a marketingje megelőzte, mint prófétákat a hírük. Helyben toborzott szereplők real-time instruálása. Aláírattak velük egy nagyon durva lemondó nyilatkozatot. Biztos nem lenne ennyire feltűnő, ha nem adná magát ennyire: ebben a városban éppen az előző nap oszlattak rendőrök könnygázzal középiskolásokat. Mégsem érezhettük azt, hogy a színpadi történések a színpadon kívüliekre reflektálnának, a licenc-előadást szigorú szabályai és absztrakt fogalmazásmódja sem tették alkalmassá erre. Az afféle általánosságok pedig, mint hogy mindannyiunkból lehet bántalmazó és bántalmazott, parancsra cselekvő tettes és belső parancsait követő áldozat is, sajátos politikai körülmények között sajátos mellékízt kaphatnak. Ha a rendező (?) vagy az őt helyettesítő alkotótárs valóban érdeklődött volna a helyi viszonyok felől, ahogy azt a kommunikációjukban ígérték, megtudhatta volna egyik-másik statisztájától például azt is, hogy az őt vendégül látó, gazdagon kistafírozott fesztivál házigazdáinak gazdái ezzel párhuzamosan épp eltipornak az országukban egy műfajt. Egy nyelvet, azt a nyelvet, amelyen itthoni fogalmak szerint ez az előadás is beszél. (Kortárstánc-műhelyek kizárólag a pusztulásra ítélt független szférában tevékenykednek-tevékenykedtek.) De ez az előadás valószínűleg a világ bármely pontján pont ugyanígy zajlott és zajlik még le, helyi (érdeklődő? rászoruló?) táncosokkal, ahogy a Nemzetiben. Akár egy időben egyszerre két helyen, mint egy Wu-Tang Clan-koncert. Illetve mégsem. Talán nem mindenhol rondít bele Romeo Castellucci monokróm világába a zsinórpadlást díszítő bazi nagy piros-arany-zöld címer. (Senkinek nem volt mersze letakarni? Vagy senkinek eszébe sem jutott? Ironikus gesztus? A Kádár-kor kritikusainak lehettek hasonló kérdései.) Annyira akart szólni ez az előadás hozzám, mint a rongy, amit az orrom előtt ráznak.

Pedig olyan jól indult minden: gépekkel és zajjal. Ami az előadás fényében a cinizmus határát súroló önértelmezésként is értelmezhető: mit gondol a rendező színészetről, hierarchiáról, az emberről, aki parancsot hajt végre, saját szerepéről és saját szereplőiről, vagy pontosabban előadásának engedelmes kivitelezőiről ebben a konstrukcióban. Mert a legfontosabb válasz nélkül maradt kérdés mégiscsak az: mi a dramaturgiai funkciója annak, hogy helyi szereplőket verbuválva, őket szinkronidőben fülesben instruálva bonyolódik le a koreográfia. Nem játszom tovább a naivat, nálam hozzáértőbbek már elárulták a megfejtést: így olcsóbb, mint egy ekkora társulatot utaztatni. Gazdasági szempontok elmaszkírozása, ideológiai köntösbe öltöztetése – ezek nem a hakni jellemzői? A második előadást követő közönségtalálkozón aztán még egy sor kiábrándító részletre derült fény. Volt próba, tehát a szereplőket egyáltalán nem lepték meg a kapott instrukciók (a kérdés annak kapcsán merült fel, mennyire volt más érzés a második előadásban részt venni, előre tudva, hogy mi fog történni, mint az elsőben, egyáltalán ugyanaz történt-e), sőt és mindenekelőtt: az instrukciók felvételről hangzottak el, nincs semmilyen real-time visszacsatolás. Persze az, hogy nincs vagy csak ennyire van kihasználva a füles teremtette helyzet, szimbolikus gesztusként is olvasható: a parancs forrása ennyivel is távolibb, a gépszerű engedelmességet feltételező rendszer mozgatója maga is egy gép(hang). Egyszer használatos effektekre bezzeg volt pénz. Amikor megértettem, hogy a kamera-géppuska pazarlóan csak egyszer sül el, a gépbalett nem szervesül, egy pillanatra megjelent előttem a Narcos menekülő Pablo Escobarja, amint a kandallóba pár köteg zöldhasúval befűt.

Az előadás állitásai és költséghatékony utaztatása közti ellentmondás csak látszólagos. Azért is annyira pimasz a konstrukció, mert az antropológiai kapitalizmushoz hasonlóan saját kritikáját is inkorporálja. Nincs mit leleplezni, a csalás nyílt színi, a Bros minden rigid élet- és színházellenességével csak azt mutatja, amit mond – mi akkor a gond? Életellenesnek nem a tömény erőszak képeiben való tocsogásáért (annyira sűrű, hogy nem tud mélyre menni) nevezem, voltam már színházban, hanem azért a dekódolásra alig szoruló allegorikusságért, amelynek kedvéért a színészeit megfosztja egyediségüktől és a játék lehetőségétől. A művészet kedvéért mond le arról, hogy emberi kapcsolatok kicsorbíthassák a művészi szándékot. Színházellenesnek ugyanezért. Ahogy a pusmogásban valaki – Vicei Zsolt (adjon már valaki neki egy díjat!) – találóan megjegyezte, jobb helyen lett volna ez a mutatvány, mondjuk, a Műcsarnokban.

Talán más elvárásokkal érkezve kevésbé maradunk kielégületlenek. Talán hamarabb lelepleződik, hogy az előadás voltaképpen (a statiszták transzparens mozgatásával is) a képzőművészeti térből emel át a színháziba hatáselemeket, udvariatlanabbul fogalmazva: aprópénzre váltja a neoavantgárd happening (bécsi akcionizmus) valaha téttel bíró gesztusait.

Biztos én ültem túl közel (akkor hogy láthattam a címert?), de a monoton ütlegelés közben az járt a fejemben, mi eltávolítóbb, stilizáltabb: a valódi erőszak a képernyőn, vagy élő szereplők közt, színházi térben a habszivacs kalapács?

Ilyen habszivacs kalapács az egész előadás (eljátszhatjuk, hogy megütött, ahogy ő is csak eljátszotta, hogy meg akar ütni): túlbiztosított és fontoskodó. A felhívásban bármilyen életkorú civileket kerestek, a színpadon leginkább mégis harmincas-negyvenes szakmabelieket látunk. Előtte szórólapot kapunk a jegy mellé a szereplők által aláírt viselkedési kódexről. „Semmilyen módon nem reagálok az előadás váratlan, meglepő mozzanataira. Semmilyen módon nem reagálok, ha nézők jelennek meg a színpadon. Semmilyen módon nem reagálok a nézők esetleges kifakadásaira.” A Planetáriumban?

Nem tudok elképzelni olyan színházat már látott nézőt, aki spontán bevonódásra érezne késztetést (gondolom, hogy leállítsa az előadást, véget vessen a stilizált erőszaknak, vagy felszabadítsa a statisztákat) – ha ilyen történne, biztos lennék benne, hogy beépített ember. Ez a színházeszmény a marketingesei által keltett várakozással ellentétben nem épp a spontaneitásával tüntet.

Képekkel ugyan, de el lesz nekünk mondva, mit kell gondolnunk, vagy inkább felmondva a lecke. Az Egy áll szemben a Sokkal. A rész nem lát rá az egészre, az apró csavar nem felelős a csavargyártó gépezetért. A periféria statisztériája vasreszelékként rendeződik koreográfiába a nemzetközi hírnév magnetikus hatására. A parancs az parancs. A nemzetközi(leg jól forgalmazható) borzongásművészet úgy tud didaktikus lenni, hogy közben semmitmondó. Tulp doktor állatorvosi lova. Még az erőszakot azonnal leállító, emberséget felébresztő kiszolgáltatottság (vagy inkább az értelmiségi giccsigény) szimbóluma, egy valóban „mit sem sejtő” kisgyerek is megjelenik a színpadon, ahogy Tarr Werckmeisterének végén a meztelen öregember.

Élethű uniformisban elkövetett stilizált erőszak (maga a színházi tér stilizál, még habszivacs sem kell) – ilyennel csak azokat lehet összezavarni, akik alkatilag nem értik a színházat. Traumatizált kultúrpolitikusokat. És sajnos még inkább a náluk sokkal több szimpátiánkat bíró színpadi németjuhászokat. Ők civilek maradtak pórázon is, én velük vagyok. Az ő szemükkel nézve működött az előadás, de ők nem tudják megkülönböztetni a valóságosat az eljátszottól. Rólam (minden alázatosan teljesítő almellékszereplő dacára) lepattant az egész példázatossága.

Mi? Romeo Castellucci: Bros
Hol? Nemzeti Színház – 9. MITEM / 10. Színházi Olimpia
Kik? Szereplők: Valer Dellakeza, Luca Nava, Sergio Scarlatella és sokan mások. Szintén a színpadon: Silvano Voltolina, Eugenio Resta, Andrei Benchea, Claudio Tortorici, Andrea Sanson. Díszlet- és jelmeztervező: Romeo Castellucci. Dramaturg: Piersandra Di Matteo. Zene: Scott Gibbons. Rendező: Romeo Castellucci