Napról napra

A Loupe Színházi Társulás és a Rózsavölgyi Szalon is független, nem állami fenntartású színházak. A csupán egy éves Loupe hangosan hirdeti is függetlenségét, még az előadás végén is elmondja Molnár Áron, hogy a társulat állami pénzeket nem fogad el (bár ez független színházként nem lenne követelmény), de tény, hogy a Loupe bevételi forrását tekintve a […]

Ha még élne Koltai Tamás, idén nyolcan éves lenne és ott ülne a Rózsavölgyi Szalonban a Bálint + Jordán = 160 című előadáson, nézné a nyolcvan éves Bálint Andrást és Jordán Tamást. Harmincasként el szabad-e képzelni, hogy mit szólna hozzájuk?

Minőségi „pihenőszínház” lesz ez a másfél órás játék, ha összerázódik. Nem borzolja a kedélyeket, s bár néha meglep, összességében megértő, bánatos hümmögésre késztet. S miközben közöl annyi ismert tényt, hogy biztonsággal követni tudjuk a dialógust, jó ütemben szórja meg a szöveget pár, az érdeklődést fenntartani képes beszólással is.

Úgy tűnik, hiába korszakos jelentőségű bázis és műhely a Jurányi. Nem számít, micsoda sikereket ért el az Átrium. Ahogy az sem mérvadó, mennyi fizető nézőt csalogat nézőterére a Nemzeti Színház, vagy miféle műsorpolitikát folytat az Újszínház. A tao megszüntetése, mint kulturális reform igazságtalan és átláthatatlan anyagi helyzeteket generált, viszont komoly politikai függést hozott létre. Kis […]

Azt hiszem, a dráma tétje az, hogy hogyan lehet ezeket a kegyetlen, elvetemült embereket árnyaltan bemutatni, a valós rémtetteik mellé valamilyen emberi arcot rajzolni nekik. De miért van erre szükség? Mert mindenki képes a szeretetre és szerethető valamiért? Mert mindenki megváltozhat, megbánhatja bűneit?

Mintha a színpadra állítók úgy gondolnák, hogy a Rózsavölgyi eredendő szalon-atmoszférájához csupán kísérőként társulna (társulhatna) bármiféle előadás, akár a kezdés előtt nem sokkal még felszolgált teához a kiegészítők, a méz vagy a cukor.

Talán az az elképzelés lehetett a kiindulópont, hogy a darabban egy több generációs családtörténet körvonalai rajzolódjanak ki (akár még a színszerűség rovására is). Ha lehetett is ilyen terv, a megvalósuláshoz aligha jutott közel.

A Mesterhármas nem sugallja, hogy a hazugság megoldás lenne; inkább arra mutat rá, hogy az igazmondás hiánya, a valóság elkendőzése idővel olyan körülményeket teremt, amelyekből kilépni szinte lehetetlen, ahhoz ugyanis egyszerre lenne szükség a szereplők őszinteségére, nagylelkűségére, az elkerülhetetlen tabula rasát komolyan gondoló magatartására.

Nagy Mari nem csinál taszító szörnyeteget ebből az asszonyból. Nem menti fel, de tökéletesen érthetővé és átélhetővé teszi tragédiáját, a környezetével dacoló gyerektől kezdődően.

Amit fájón nélkülözünk (…) az a színházi függöny.

…a Valló rendezte színjáték mindvégig megmarad a kellemesség relációján belül.