Napról napra

Nincsenek hangsúlyok, nincs intimitás, nemhogy szerelem; mindent elhadarnak, eldühöngnek, kiszalad a vér a folyton imára kulcsolt, égnek emelt kezükből, és vége.

Egy normális ország normális színházi kultúrájában ez lenne a normális. Mármint az, hogy egy új bemutatóhoz vadonatúj fordítás készül. Akkor is – vagy leginkább akkor –, ha a (túl?) sokat játszott Hamletről van szó, meg akkor is, ha ritkán színpadra engedett, mert valamiért gyanús klasszikusról. Most mi Schillerrel és a Die Räuberrel el vagyunk kényeztetve, […]

…bár a szereplők önmagukban nevetséges, kicsinyes alakok, együtt mégis pusztító erejűek…

Elsőként az a kérdés merül fel, hogy kik ezek a fekete ruhás nők, akiket a színpadon látunk: két külön személy, vagy valójában egy uralkodónő két különböző arca?

A szűk térhez igazított játékmóddal Balázs Zoltán rendező felpörgeti a tempót.

Az előadás a szabadság lehetőségébe vetett hitet siratja…

Alföldi Róbert nemcsak a pátoszt, de a formátumot is jórészt kilúgozza a darabból.

Én meg ahányszor huszonéves szemmel kezdek el olvasni – bakker! -, rögtön a múlt század hetvenes éveibe csöppenek.