… ez a generáció nem alkuszik, nem fél, ám kihívja az ismeretlent egy szkanderviadalra.

A magyar táncéletben mocorog valami. Valami, ami hosszú idő után kicsit kizökkenti a művészetet saját találékonysága csodálatából, felforgatja a márványossá vált koreografikus rendet, és átfirkálja a művészetet jelentő kereteket. Valami, amit sokan sokféleképp hívnak, és amire mi a továbbiakban úgy fogunk hivatkozni, mint újkoreográfia. A friss és forró Egy este 2Y előadásai: Fülöp László Lábán Rudolf-díjas koreográfiája, a there’s an elephant in every room… (a továbbiakban: Elefánt) és Molnár Csaba grandiózus bemutatója, az Eclipse nyomán magabiztosan kijelenthetjük, hogy kibontakozóban van egy újfajta megfogalmazásmód, ami Magyarországot is rákapcsolja a táncművészet nemzetközi progresszióját jelentő áramkörre.

elephant

there’s an elephant in every room… Hevér Zsófia felvétele

A jelenség persze nem teljesen új keletű, hiszen a Hodworks, Nagy Csilla, Réti Anna vagy a Body Lotion munkái is mind-mind azt jelzik, hogy pár éve valóban a porondra lépett egy új generáció. Ez a generáció pedig – nevezzük akárha Y-generációnak – nem alkuszik, nem fél, ám kihívja az ismeretlent egy szkanderviadalra.

De mégis, miben más az új-koreográfia, mint a többi? Egyik meghatározó eleme, hogy homlokegyenest nekimegy a bejáratott színházi ábrázolásmódoknak. Ahelyett, hogy titkolná például, hogy nyakig az illúziók világában járunk, inkább rákérdez az illúziók, vagy kicsit színházibb kifejezést használva, a reprezentáció természetére. Nem fordítja félre a fejét, nem tesz úgy, mintha – de nem is gyalogol át a hétköznapokba (ahogyan például a neoavantgárd tette); valahol az illúzió és a mindennapiság között kifeszített kötélen egyensúlyoz. Nem véletlen, hogy mostanában akkora erővel éled újjá Duchamp ready-made koncepciója. Az új-koreográfiák jellegzetesen az informálist keresik, hétköznapi mozdulatokat, banális és/vagy trash elemeket emelnek a művészetbe. Ezek újrahasznosításával ugyanis olyan folyamatokat leplezhetnek le, melyek egyébként láthatatlanok, és egy afféle How I met your mother-ből ismerős intervencióval megnyithatják és újrapozicionálhatják a művészet tárgyköreire vonatkozó megmerevedett elképzeléseinket. De miről is van szó pontosan?

Fülöp Elefántjának kezdőképében három embert látunk (Biczók Anna, Cuhorka Emese és Fülöp László) egy-egy pózban ágaskodni. A táncosok mozogni kezdenek, de tekintetükkel nem egymást, inkább a jelen-nem-lévőt keresik. Esetlen mozdulataik csakhamar megtalálják a szomszédos testeket, a kontaktus pillanatában mégis rendre elvétik egymást. Ahogy a koreográfia fejlődik, úgy érintéseik is mind jobban célba találnak, mégsem szabadulnak attól az ürességtől és hiánytól, melynek az előadás zérusán az érintéseket címezték. Mintha minden mozdulatot megbénítana egy aszimmetria, egy erőszakos erő, mely beleveti a táncosokat a közös mozgásokba, ugyanakkor meg is fosztja őket a valódi kontaktus lehetőségétől. A patetikus és elhasznált jelentéseket hordozó mozgások oda nem illő, hétköznapi és bénácska elemekkel keverednek; az érintések önmaguk karikírozásaivá válnak. Az előadás ennek köszönhetően folyamatosan kizökken a „nagy művészi ábrázolás” folyamatából (vö: a nagy elbeszélések kora lejárt), és rávilágít annak paradox természetére.

Persze azért mégsem ilyen komoly és nehéz ez a koreográfia. Nincs az Elefántnak a mellére semmiféle vátesz képmása felvarrva. Éppen ellenkezőleg – és ez az előadás nagy húzása: minél súlyosabb összefüggéseket tár fel az ábrázolás (reprezentáció) hegemóniájával kapcsolatban, annál banálisabb képekhez nyúl, annál nagyobb erővel nevettet, annál könnyedebbé és derűsebbé válik. Hiába is próbálná már Fülöp a lányokat egy-egy megható vagy érzelmes padödőre elkapni, a szájukban ott fityeg a szívószál, amivel minden egyes lépésnél nyekkennek egyet. Hát lehet így bármit is az elvárásoknak megfelelve, átéléssel eltáncolni?

Hogy kicsit tovább szőjük ezt a gondolatot, annyit még jegyezzünk meg, hogy az Elefánt egyik legnagyobb erénye kétségtelenül ebben az „elhajlásos”, ellenpontozó szerkesztésben rejlik. Mert a sorozatos poénok és a mindennapokból ismerősnek tűnő mozgásalakzatok révén a koreográfiának sikerül – és eddig bárhányszor láttam, mindig sikerült – kiszólni a színpadon túlra. Összekacsint a nézővel, őt is bevonja a játékba, mintha minden vicc vagy minden mozdulat egy kicsit az övé is volna. A felszabadultság pedig kizökkenti a nézőt a megszokott szerepköréből. Létrejön egy közös metszet, egy kis Ideiglenes Autonóm Terület (IAT), amiben táncos és közönség találkozhat. Hiszen otthonosan érzi magát itt, az Elefánt szobájában a néző is. Vagyis Fülöp biztonságos, ismerős térdarabkát hoz létre, melybe bizalommal gyalogol a néző, kicsit hasonlóan a marketingben is használt cocooning-hatáshoz. Ám a csavar ezen a ponton fordul egyet; abban a pillanatban, ahogy a táncosok a padlóra omlanak és a koreográfia véget ér, a hiány, amiről az előző bekezdésben írtunk, és az erőszakos illúziók elnyomása egyszerre szakadnak a közönség nyakába.

_ZZS8293

Eclipse. Szigetváry Zsolt felvétele

Az Elefánthoz hasonló kérdéskörrel foglalkozik, és bizonyos tekintetben hasonló fogásokat is alkalmaz az est második előadása, Molnár Csaba premierje – persze egészen más megvilágításban. Az Eclipse szemtelen, posztpunk/trancebarokk alkotás (már ha létezik ilyen): kikezdi a színházi művek ontológiai szabályait, megkérdőjelezi a koreográfiába beemelhető mozgás minőségét, és mindeközben pukkasztóan kérkedik is. Tobzódik a trashes-giccses diszharmóniában.

Az előadás első fele amolyan pamfletféle; csúfot űz a klasszikus színpadi remekművek dramaturgiai követelményeiből. Hiszen mit látunk a színpadon? Diszkót. Előbb egy, kettő, majd mintegy húsz lány érkezik a parkettre, és a dübörgő bulik tánctereit idézve „nyomja”. Varga Vince és Molnár Csaba minimál (?) és trance (?) mixére ki-ki az apró, remegő mikromozdulatoktól a tomboló, kontrollvesztett makromozgásokig jut (kifejezetten szépen építi fel ezt az ívet például Dányi Viktória, Raubinek Lili vagy Cuhorka Emese), majd a fokozhatatlanság plafon-pillanatában Vavra Júlia kezében eldurran a túlnyomásos konfetti, az előadás felrobbantja magát. Persze ez az első rész is rejt finomságokat, például a ready-made anyaghasználat (diszkó mint a művészet?) és ezzel párhuzamosan a táncművészet lehetséges kereteinek kérdését. E tekintetben az Eclipse inkább installáció, semmint előadás; egy vizuális environment, ami valahol a divat (Marcio Kerber Canabarro), a fény (Dézsi Kata), a zene és a mozgás (Molnár plusz táncosok) metszetében kap helyet, és amin kedvére legelészhet a néző tekintete.

A legnagyobb izgalmat mégis a koreográfia második része tartogatja. Ahogy felcsendül Lana Del Ray és Britney, dimenziót ugrunk. Egy másik síkba lépünk, méghozzá abba, melyben Jerôme Bel is annyiszor tett látogatást, például az Eclipse-szel hasonszőrű The show must go on-ban: a reprezentáció, az ábrázolás törvényszerűségeinek kritikájába. Belhez hasonlóan Molnár előadása is a reprezentáció „cselszövésében” részt vevő elemeket hivatott leleplezni. Például az elnyomó rendezői akarat és a táncos mint áttetsző, írható felület problematikáját (gyanítom, Molnár csak szabályokat fektethetett le, a táncosok-alkotótársak aztán saját vérmérsékletük szerint formálták a koreográfiát), vagy a szubjektum reprezentálhatóságába vetett hitet. A parketten mozgó testek ugyanis nem jellemek/figurák, hanem a színpadi megjelenítés foglyai, egy-egy banális daltöredék megtestesítői, akik slágerek imitálásával vélnek identitást kovácsolni maguknak, és akik azután sem szabadulhatnak béklyójukból, hogy az egész díszlet a nyakukba omlott Celine Dion egyik roppant megindító líráját duruzsolva. Játékuk pontosan azért annyira vicces, mert ismerős; miközben térdig gázolunk a trash- és kloákakultúra világában, a lányok egymást túllicitálva adják elő az örökzöldeket, lassanként létrejön az az otthonosság, az a megosztott tér (IAT), ami az Elefántban. Ez pedig lehetővé teszi, hogy a néző ne csak nézzen, de részt is vegyen a játékban – az illedelmes, néma ücsörgést és halk köhincselést pedig megtörje a részvétel hangja, a nevetés.

Molnár Csaba–Fülöp László: Egy este 2Y – Trafó – SÍN Kulturális Központ

there’s an elephant in every room…

Előadók: Biczók Anna, Cuhorka Emese, Fülöp László
Kutatási partner: Hajnóczy Luca. Zene: Mizsei Zoltán. Fény: Pete Orsolya. Produkciós vezető: Trifonov Dóra.
Koreográfus: Fülöp László
Producer: SÍN Kulturális Központ

Eclipse
Előadják: Dányi Viktória, Vadas Zsófia Tamara, Raubinek Lili, Vavra Júlia, Juhász Adél, Lévai Viola, Cuhorka Emese, valamint a Budapest Kortárstánc Főiskola táncosai: Aisté, Adomaityté, Shiraz Amar, Bokor Felícia, Marina Donatone, Novák Evelin, Oberfrank Réka, Petra Pecek, Julija Pecnikar, Polgár Judit, Takács Ramóna, Ana Tot
Konzultáns (szöveg):  Liza Meskovitcs. Fény: Dézsi Kata. Zenei szerkesztő: Varga Vince, Molnár Csaba. Dramaturg: Dallos Máté. Jelmez: Marcio Kerber Canabarro. Producer: Rácz Anikó
Rendező/Koreográfus: Molnár Csaba
Támogatók: Trafó Kortárs Művészetek Háza, départs, az Európai Unió Kultúra Programja

Facebook Comments