Fontos pillanat a család életében, amikor anyuka és apuka egyetlen szeme fénye, a kis trónörökös, az ifjú hercegnő kistesót kap. A világ két ura nem rá figyel többé minden pillanatban, lesz ott egy idegen, egy másik, akivel kezdeni kell valamit. Rémdrámai alaphelyzet.

Hiszen a játék kedvéért a pár napos csecsemő gügyögése és sírása miért ne jelenthetné azt, hogy a világ ura kíván lenni az a tündi-bündi kisbaba, miért ne gondolhatnánk, hogy az új Mein Kampfot diktálja épp, csak sehol egy értő tanú, aki lejegyezhetné szavait. A nővér pedig miért ne lehetne velejéig gonosz, ördögi lény, akiben egy cseppnyi szeretet sincsen. Anyuka pedig miért ne lehetne két lábon járó neurózisgyűjtemény, amiből bőven jut majd mindkét tesónak. Apa persze társasági életet él, sosincs otthon, nem segít; a.k.a kocsmába jár. Anyuka meg otthon pálinkázik. Vagy elköltözik. Vagy bármi, ami szörnyű, de életöröm, jóérzés, derű az nem fér bele ebbe a hetven percbe. A nyomasztó gyermekmesét viszont hamar elunjuk.

„Persze nem mese ez, gyermek, a nagybetűs valóság,/ belőle a művészek a sok igazat kimosták./ Azt tették ők bizony, színpadra nagy gonddal,/ eljátszanak vele, mint borjú a csikóval.” – de hagyjuk a régi nagy költők szavait, hiszen új művekre van szükség, amik olyan témáról szólnak, amik a ma emberét foglalkoztatják. A gyermekvállalás pszichológiai vonatkozása, a mérgező szülők dinamikája, az én és a másik ember ősélménye izgalmas és fontos kérdések a XXI. században. A megmentő című színpadi mű érinti ezeket, ami értelmiségi körökben apropót teremthet lényeges diskurzusok megindulásához, de sajnos kevés élménnyel szolgál. Hogy ez a töredékes szerkezet miatt van-e (előre és hátra ugrálunk az időben, a két testvért látjuk gyermekként és fiatal felnőttként párhuzamosan) vagy a szerteágazó témafelvetés miatt (néhány jelenetben megjelennek a szülők is, az ő problémáik, neurózisaik és a hozzájuk való viszony), arra nehéz választ adni.

A színpadi tér ötletes és praktikus, olyan egyetemi színpados módon. Néhány túlzás és ismétlés édeskésen nyomasztó világot teremt, amiben a kevés bútor segít lebonyolítani az időugrásokat. Balra és jobbra anya és apa szürke sziluettje: berendezési tárgyai ennek a groteszk mesének, ősmozgatóból lett néma szobrok. Ha a papírmasé alakok mögé színész lép, karikatúrisztikus hangot adnak.

Az egész előadásban érzékelhető a pszichologizáló realista játékmódból a groteszk, eltúlzott felé való mozdulás. A középkorú színészek nagy gesztusokkal, erős mimikával, jelentős hangszínváltásokkal mutatják meg a néhány éves gyerekeket. Mindegyik figura elsőre felismerhető hangszínt és testtartást kap. Ilyen előadásmódban nehezebben hallható meg egy-egy mondat hitelessége. Viszont ez a groteszk játékmód valódi, téttel teli pillanatok nélkül nem működtethető hosszú időn keresztül. Alida Bevk és Feuer Yvette energikusan, közlésvággyal létezik a színpadon. És bár alázatosan működtetik a formát – a már említett groteszk játékmódon túl az időugrást frizura és fényváltás jelzi, melynek civil tempója jó néhány másodpercig tart; többször kell szöveggel belecsapniuk a szituáció közepébe, mindenféle játékos ráfutás nélkül – nincsenek könnyű helyzetben. Sok nevetést és figyelemmel teli csöndet kapnak a premierközönségtől. Mégis sok olyan jelenet van, ami közben felüti a fejét az unalom.

Az első jelenetekben sok humorforrás Náná, a kishúg nagy orra és Malvin, a nővér sértődött gonoszsága. Nagyon viccesek a kisbaba képzelt világuralmi monológjai. A két testvér viszonya minden jelentben konfliktusos, hol jobban, hol kevésbé. A neurózisgyűjtemény szépen növekszik, majd redundánssá válik. Malvin egy alkalommal ládába csalja a húgát némi csoki ígéretével, majd a láda tetejére ülve bezárja. Náná szívhez szólóan könyörög, a gyermeki kegyetlenség minket is meghat. Persze a mozdulatok és a mimika itt is eltúlzott, de a ládából jövő hangon átfúj a valódi kétségbeesés, a szeretet megkérdőjeleződése, a bizalom tartópilléreinek roppanása. Sajnos kevés ilyen pillanat van az előadásban. A felnőttkori, Berlinben játszódó jelenetekben a természetesebb játékmód miatt talán könnyebb volna emlékezetes színházi pillanatokat teremteni, de sajnos keveset látunk meg abból, mivé is nőtt fel ez a két horrormesében felcseperedő nő. Pedig izgalmas a helyzet itt is, Európa kulturális fővárosában látszólag teljesen rendben van az élete az egyiknek, a hozzá érkezőből pedig látszólag sugárzik a kíváncsiság és a szeretet. Aztán rögtön a maszkok mögé látunk: minden ugyanolyan, mint gyerekkorukban.

A darab elején felvetett nagyorr dilemmán érdemes morfondírozni. Van-e élet az orron túl, és ha igen, törődik-e bárki a törpefülűekkel, a vastag-bokájúakkal? Vagy a boldogság kék madara az orrban keresendő? S ha ott fészkel, önjelölt ornitológusként jól látom-e, hogy az öcsémnek normálméretű orra van? Mi van, ha nálunk én vagyok a nagyorrú?

Hol? B32 Galéria és Kultúrtér
Mi? Kincses Réka: A megmentő
Kik? Láthatáron Csoport
Szereplők: Alida Bevk, Feuer Yvette. Dramaturg: Kincses Réka. Rendező: Szabó Veronika