Lévay Szilveszter (Sylvester Levay) sötét hangulatú Elisabeth-jét mutatta be a kecskeméti Katona József Színház a Margitszigeten, és Szente Vajk üzemszerűen korrekt rendezésének sikerült a darab majdnem minden drámaiságát hatástalanítania, revüvé züllesztenie.
Tiszteletreméltó az egyenesség, ahogy az alkotók musical helyett „zenés gegparádé”-nak nevezik a produkciót, merthogy ez maradéktalanul igaz is: a semmilyen mértéket nem ismerő popkult-utalások és vegyes kaliberű poénok közül még a József Attilában minimum ziccer Vágási Feri-tisztelgés se marad ki. Ennek fényében kimondottan tragikus, hogy pont a humor az, amiben leginkább alulteljesít Szente Vajk nagyszabású […]
Mivel megbízásunk arra szólt, hogy a Budapesti Operettszínház főigazgatói posztjára érkezett érvényes pályázatok művészeti koncepcióját összevessük egymással, ezért sem a praktikus lebonyolódásában tipikusan magyar történetnek a sajtóban bőségesen taglalt előzményeivel, sem a hazai színházi igazgatóválasztások általános anomáliáival itt nem foglalkozunk.
Az azonban kifejezetten bosszantó, hogy a (…) szövegre a kényszeres viccelődés jellemző. Mintha maguk az alkotók is kiszámíthatóan unalmasnak találnák a történetet, ezért sorozatban állítják elő a poénokat. A szereplők többségének minden második mondata valami humorosnak szánt beszólás.
Az alábbi kérdéseket több tucat szakmabelihez juttattuk el, nyolcan válaszoltak rájuk. Hogyan viszonyulnak a kommersz, a bulvár kifejezésekhez, illetve az általuk jelölt „műfaji” kategóriákhoz? Használják-e ezeket a fogalmakat saját munkáikkal kapcsolatban?
Ebből a szobából ugyanis mindenki gyógyultan távozik.
