Az azonban kifejezetten bosszantó, hogy a (…) szövegre a kényszeres viccelődés jellemző. Mintha maguk az alkotók is kiszámíthatóan unalmasnak találnák a történetet, ezért sorozatban állítják elő a poénokat. A szereplők többségének minden második mondata valami humorosnak szánt beszólás.

Rossz jel, hogy a Budapesti Operettszínházba indulva minden erőfeszítésem ellenére sem sikerült felidéznem, láttam-e Emile Ardolino 1992-ben készült, nagy sikerű filmjét, vagy csupán a sztori és a képek ismerősek. Ami vagy szellemi kapacitásom vészes fogyatkozására utal, vagy arra, hogy a filmet oly érdektelennek találtam, hogy semmilyen nyomot nem hagyott bennem. Az előadást látva az utóbbin nem csodálkoznék…

Fotó: Dusha Béa

A Budapesti Operettszínházban az utóbbi években sok változás érzékelhető. A teátrum minden értelemben próbálja tágítani a határait. Tehetséges, fiatal rendezőket hívnak dolgozni, mutattak be kamaraoperát, új magyar musicaleket, klasszikus magyar rockopera felújított változatát, nagy sikerrel vittek színre szinte elfeledett Kálmán Imre-operettet, és biztató eredménnyel kísérleteztek a mainstreamtől elütő darabokkal is. Igaz, a premierek jelentős részére nem a nagyszínpadon, hanem „albérletben” (az Átriumban) vagy az újonnan megnyitott kamaraszínházban, a Kálmán Imre Teátrumban került sor. A nagyszínpadon azért elsősorban mégis csak a mainstreamnek kell érvényesülnie, ami hasonló befogadóképességű színház esetében voltaképpen teljesen természetes is. Személyes fájdalmam inkább az, hogy az utóbbi évek musicaljátszásában a fősodort  – nemcsak a Budapesti Operettszínházban és nyilvánvalóan nemcsak Magyarországon –  az egy kaptafára készülő, librettójukat tekintve igen egyszerű, zeneileg kevéssé invenciózus, leginkább az énekesi kvalitások látványos felmutatására alkalmas, egymáshoz igencsak hasonlító számok sorát tartalmazó (és természetesen számos díjjal elhalmozott), zömmel angolszász musicaleknek az alapművel szükségszerűen adekvát bemutatói jelentik. Így nem véletlen, hogy tavaly a nagyszínpadon A párizsi Notre-Dame-nak nem a Richard Cocciante-féle, a kilencvenes évek végén született, a fenti trendbe nemigen illeszkedő, talán túl franciásnak, sanzonosnak tartott, mindenesetre érdekesebb, eredetibb változata, hanem az Alan Menken által jegyzett Disney-musical, A Notre-Dame-i toronyőr került színre.

Alan Menken az utóbbi évtizedek igazi sikerembere: miután a nyolcvanas évek elején megírta a korszak egyik legstílusosabb, legszellemesebb musicaljének, a Rémségek kicsiny boltjának zenéjét, hamar utat talált a nagybetűs showbizniszbe: a kilencvenes évektől a Disney-filmek talán legsikeresebb komponistájának számít, miközben a színházak is sorra mutatják be – többnyire szintén a Disney-filmekhez kapcsolódó – zenés darabjait. S noha a Rémségek kicsiny boltja számomra önmagában több eredetiséget, mélységet, zenei ötletet tartalmazott (a dalok változatosságáról vagy a zenedramaturgiáról nem is beszélve), mint az általam ismert későbbi művei együttvéve, munkásságát felsorolhatatlan mennyiségű díjjal – köztük Oscar-díjak sokaságával – ismerték el. Munkái pedig feltűnnek a Budapesti Operettszínház repertoárján is, érzékelhető közönségsikert aratva. Aminek az Apáca Show láttán talán nehezebb érteni az okát, mint A Notre Dame-i toronyőr (vagy akár A Szépség és a Szörnyeteg) esetében.

Fotó: Gordon Eszter

A zenei világ tekintetében vannak ugyan kisebb eltérések – az Apáca Show muzsikája egy-két szám erejéig reflektál arra, hogy a cselekmény a nyolcvanas évek diszkóvilágában játszódik, megvillantva Menken stílusismeretét és stílusimitáló képességét –, ám a zenedramaturgia ugyanúgy a nagyjából szabályos időközönként felcsendülő, széles ívű, torokpróbáló, egymásra megtévesztően hasonlító dallamokra épít. A két Steinkeller által jegyzett librettó azonban jóval problematikusabb. Noha A Notre-Dame-i toronyőr szövegkönyve durván leegyszerűsített változata Victor Hugo remekművének, az alaphelyzet drámaisága, a történet tiszta szépsége mégis érvényesül. Az Apáca Show szövegkönyve viszont egy nem túl eredeti humorú filmkomédia igen egyszerű történetére épül. Cselekménye pedig egy klasszikus dramaturgiai sémára: egymással szögesen ellentétes gondolkodású, viselkedésű, habitusú stb. emberek valamely kényszerítő oknál fogva kénytelenek elviselni egymást, míg végül emberségük, szeretetük, belátásuk stb. következtében a konfliktusok elsimulnak, ők pedig közel kerülnek egymáshoz. Ezúttal Deloris van Cartier, a nagyszájú, közönséges, ám aranyszívű énekesnő kerül a szigorú erkölcsű apácazárdába, mivel szemtanúja lesz egy gyilkosságnak, amelyet gengszter barátja és munkaadója, Curtis követ el. Az énekesnőnek szigorú regulákat kellene megszoknia – ám végül ő forgatja fel fenekestül a zárda életét, elsősorban a kórus repertoárjának radikális átalakításával. A vége persze teljes happy end: a gengszterek rendőrkézre kerülnek, Deloris visszanyeri szabadságát, a kórust pedig még a pápa is eljön meghallgatni.

Fotó: Gordon Eszter

Azt nyilvánvalóan nem érdemes felróni egy filmkomédiából készült musicalnek, hogy egyes fordulatai minden logikus magyarázatot nélkülöznek, miként azt sem, hogy a karakterek nem mondhatóak többdimenziósnak, és azt sem, hogy a történet menete teljes mértékben kiszámítható. Bár egy-egy váratlan fordulat, ötlet talán elférne a librettóban… Az azonban kifejezetten bosszantó, hogy a – magyarra Galambos Attila és Szente Vajk által fordított –  szövegre a kényszeres viccelődés jellemző. Mintha maguk az alkotók is kiszámíthatóan unalmasnak találnák a történetet, ezért sorozatban állítják elő a poénokat. A szereplők többségének minden második mondata valami humorosnak szánt beszólás. Ebből adódóan igen kevés a valós párbeszéd a szövegben; a szereplők mintha nem egymással beszélnének, hanem szüntelenül a publikumot próbálnák szórakoztatni. (Ami az esetemben meglehetősen kevéssé sikerül – de ez nyilván ízlés és humorérzék kérdése.) Így viszont maguk a drámai helyzetek sem vehetők komolyan: a gengszterekben például nemhogy semmi félelmetes nincs, de szimplán tökhülyének tűnnek. Kerekedhetne ebből valami fergetegesen őrült komédia vagy abszurd burleszk is akár, de ahhoz egyrészt szellemesebb, eredetibb poénok sokasága szükségeltetne (a szövegkönyvben éppúgy, mint a színpadi megvalósításban), másrészt az ehhez szükséges szélsebes tempó és jó értelemben vett színpadi gátlástalanság a musical műfajára kevéssé jellemző.

Szente Vajk rendezése voltaképpen adekvát megvalósítása az alapműnek. Látványos a kiállítás, lendületesek, dinamikusak a jelenetek, majd’ mindenki kiválóan énekel, és majd’ mindenki görcsösen próbálja szórakoztatni a közönséget. Rákay Tamás díszletének központi eleme egy hatalmas, félbevágott diszkógömb, amely korban és hangulatban pontosan helyezi el a játékot. Realisztikus térelem gyakorlatilag nincs a színen, az egyes helyszínek kulcsfontosságú motívumait a gömb fölé, mellé vetítik.

Fotó: Gordon Eszter

A tér bőven hagy helyet Túri Lajos Péter lendületes, dinamikus, bár nem különösebben invenciózus koreográfiája megvalósításának, csupán maguk az egyes szituációk nem feltétlenül indokolják nagyobb létszámú tánckar jelenlétét – ami nem akadályozza meg Szente Vajkot abban, hogy időnként meglehetősen funkciótlanul ne küldje színre a teljes kart. Ami nem zavaró ugyan, csak én úgy láttam, hogy az apácákat játszó szereplők e nélkül is be tudnák tölteni a színpadot.

Mint ahogy valószínűleg kicsit komolyabb, érdekesebb, több téttel bíró játék születhetne, ha színészek többségének nem kellene kényszeresen viccesnek lennie. Ez esetben Alföldi Róbert gengszterfőnöke nem rosszban sántikáló rajzfilmfigurának tűnne csupán, Feke Pál a lehetőségekhez képest színesen abszolvált nyomozója nem csípőriszálásával aratná a legnagyobb közönségsikert, és Ottlik Ádám O’Hara atyája is többnek látszana egy vén kujonnál. És így talán több idő jutna az apácák karából kiváló karakterek kidolgozására; merthogy többségüket csupán egyetlen tulajdonsága – kotnyelessége, házsártossága, lelkesedése, stb. – különbözteti meg a többiektől. (Ez alól legfeljebb a legfiatalabb nővér, a Jenes Kitti által elhivatott, de a világi örömökre mégis rácsodálkozó naivának formált Mary Robert nővér a kivétel; az ő karaktere valamivel változékonyabb, összetettebb a többiekénél.) Janza Kata azon kevesek közé tartozik, akinek nem kell mindig vicceseket mondania vagy csinálnia; így a Zárdafőnöknő szigorának, elveihez való makacs ragaszkodásának van súlya a színpadon – viselkedésének megváltozása ezért is hat váratlannak. Peller Anna alakítása sem mentes a kényszeredett poénoktól, de Deloris szerepe azért elég terjedelmes ahhoz, hogy az ostoba szőke tyúk sablonjai mellett lehetősége legyen eljátszani a mélyebb érzésű, újdonsült társaival egy idő után szolidaritást vállaló embert is.

Fotó: Gordon Eszter

Bármennyire is kedvtelenül és bármilyen keveset mosolyogva néztem is az előadást, a publikum enyémmel merőben ellentétes reakcióit természetesen nyugtáztam. Így hajlamos vagyok amolyan ellensúlynak tekinteni a bemutatót, amely financiális szempontból megteremti a hátterét a teátrum izgalmasabb, eredetibb, újszerű vállalkozásainak.

Hol? Budapesti Operettszínház
Mi? B. Steinkeller – C. Steinkeller – G. Slater – A. Menken: Apáca Show
Ki? Szereplők: Peller Anna, Janza Kata, Feke Pál, Alföldi Róbert, Jenes Kitti, Nádasi Veronika, Dobos Judit, Kékkovács Mara, Ottlik Ádám, Cseh Dávid Péter, György-Rózsa Sándor, Faragó András, Vásári Mónika, Kulcsár Viktória, Katz Zsófia, Pálfalvy Attila, Péter Richárd.
Karmester: Drucker Péter
Magyar szöveg: Galambos Attila, Szente Vajk. Díszlet: Rákay Tamás. Jelmez: Kovács Yvette Alinda. Koreográfus: Túri Lajos Péter. Rendező: Szente Vajk.