Aki színházzal foglalkozik, jól tudja: az antik görög színháznak köszönhetjük, hogy létezik az európai – nyugati – színház, ez a korokon és társadalmi rendszereken átívelő kulturális entitás, amelynek szűkebb pátriája ma is Európa, de hatása kétségtelenül az egész világra kiterjed. Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész és Arisztophanész drámái a görög kultúra aranykorában, az i. e. 5. században…
Kétezer-négyszázhatvannégy éve Athénban egy színdarab tomboló sikert aratott. 2022-ben két magyar színház is műsorára tűzi ugyanezt a művet. Régóta foglalkoztat bennünket az olümposzi rejtély: mi a görög dráma töretlen (sőt felívelő) népszerűségének oka? Az embert szabályosan megmosolyogtatja a sokat emlegetett kifejezés, amellyel általában az ilyet el szoktuk intézni, hogy „ma is aktuális”. Egy Csehov- vagy…
A Vörösmarty Színház Kozák András Stúdiójában egy kereszt alakú játéktér két oldalán ülünk mi, nézők; a színészek pedig a kereszten játszanak. Bizarr, és nemcsak Szophoklész vagy az Antigoné miatt, hanem mert Vereckei Rita díszlete egy déli háborús zónát idéz, valahonnan a muszlim világból.
Ezt a két politikai dimenziót – a jelen szatíráját és a cigányuralom vízióját – mozgatja az előadás nem csak nagyon humorosan és ötletesen, de gondolatilag is gazdagon. A kettő ugyanis egyetlen koherens színpadi világot teremt, nem válik nagyon szét, és a Pintérre jellemző túlazonosulás, felnagyítás és direkt utalásrendszer eszközeivel dolgozik.
Rend és erő van ebben a produkcióban. És a vele való találkozás óta csak erősödik az a sejtés, hogy amit ebből a szövegből ki lehet hozni, azt ki is hozták belőle. Sőt.
Ha a magyar színházat (amúgy jogos) panasz éri, hogy nem érdekli a valóság, akkor valami hasonló a mai litván színházról is elmondható lenne.
Rusznyák egyértelműsíti, hogy nemcsak velünk, de rólunk is beszél: mi vagyunk a thébai nép, a kar egy-egy tagja közöttünk ül.
